Ízelítő / Bombay kontra Budapest

Részlet Bettina Benton Bombay kontra Budapest című romantikus regényéből. Igazi nyári olvasmány!

6. FEJEZET

Shekhar már korán reggel fent volt. Felhívta Alishát.

– Szia, mi újság otthon?

– Szia! Semmi különös. Most indulok Poojához, vásárolni akar, aztán együtt ebédelünk.

– Nagyszerű. Alisha, vasárnap este érkezem. Kijössz elém a reptérre?

– Jaj, nem biztos, hogy ki tudok menni, de Vishal majd érted megy.

– Rendben – felelte Shekhar egy kissé csalódottan.

– Mikor repülsz vissza Londonba?

– Holnapután délután.

– Jó, akkor majd beszélünk. Szia, drágám!

– Szia!

Shekhar bosszankodva tette le a telefont. Mit várt? Azért, mert ő elutazott, Alisha nem fog otthon ülni, és várni rá. Nem is várná el ezt tőle, de úgy érezte, a lány most már csak azért van vele, mert neki ez így jó. Hogy Shekharnak jó-e, az már őt nem érdekelte. Talán ha elhozta volna őt ide… Egy utazás kettesben lehet, hogy jót tett volna mindkettejüknek. De most már mindegy.

Elindult le a hallba.

Ma nem tudta megelőzni Annát, aki már ott várta őt.

– Jó reggelt, Shekhar! – köszöntötte most először a keresztnevén a férfit, akinek ez őszinte meglepetésére jólesett. Eszébe jutott a tegnap este, és örült, hogy a mai napot is Annával fogja tölteni. Anna kissé zavarban volt.

– Mára valami mást gondoltam ki. Látott már néhány gyönyörű műemléket, látott már csodás kisvárost. Mit szólna hozzá, ha ma azt mutatnám meg, hogy élnek a magyar emberek? Én mindig azt gondolom, ha külföldön vagyok, ne csak épületeket, templomokat nézzek meg, hanem olyan helyekre is szeretek elmenni, ahova jellemzően elsősorban nem a turisták járnak, hanem a helybeliek. Mit szól hozzá?

Shekhar érdeklődve hallgatta Annát.

– Ez biztosan nagyon érdekes lenne. Ha már egyszer tervezem, hogy itt Magyarországon is nyitok egy vállalatot, nem árt, ha körülnézünk a munkaerőpiacon – viccelődött. – Na jó, ez nem volt komoly, tényleg tetszik az ötlet.

– Akkor egy piacon kezdünk – mondta Anna, ahogy a kijárat felé indultak. Már várta őket a taxi.

– Jó reggelt. A vásárcsarnokhoz vigyen minket – mondta a sofőrnek Anna.

– Vásárolni fogunk? – kérdezte Shekhar érdeklődve.

– Igen, miután minden napomat önnel töltöttem, és hétvégén húsvét van, tudja, nagy ünnep, ezért kénytelen lesz segédkezni nekem a bevásárlásban. Még semmit sem vettem, és nálunk a húsvét amellett, hogy a legnagyobb keresztény ünnep, hatalmas eszem-iszommal jár. Remélem, jó erőben van, már ami a szatyorcipelést illeti – mondta Anna, majd amikor meglátta Shekhar kissé megnyúlt képét, elnevette magát.

– Ne ijedjen meg, nem kell cipekednie, csak tréfáltam. De tényleg vásárolhat valamit, ha akar.

Útközben Shekhar nem sokat beszélt, nézelődött, és néha lopva Annára pillantott. Anna is nagyokat hallgatott, és amikor Shekhar ránézett, gyorsabban kezdett verni a szíve. A Vásárcsarnokhoz érve örült, hogy kiszállhat az autóból, mert kezdett kissé kínossá válni a csend. Amikor Shekhar felnézett a hatalmas épületre, a szemében ott volt az ámulat és a kérdés.

– Ez egy piac? Ez óriási!

– Igen, azt hiszem, Európa legnagyobb vásárcsarnoka, és persze a legszebb is.

– Mindenre azt mondja, hogy a legszebb – dorgálta meg Shekhar nevetve Annát.

– Miért, nem az? Nézze a tetőt! Micsoda kerámiával van befedve! A szerkezete is egyedülálló. De bent majd meglátja.

A csarnokba lépve nagy tömeg fogadta őket. Hiába, húsvét előtt mindenhol ilyen sokan vannak, állapította meg Anna, a magyar ember csak akkor érzi jól magát az ünnepek alatt, ha tele a hűtője.

– Gondolom, Mumbaiban is van hasonló, de itt sok olyan dolgot találhatunk, ami jellegzetesen magyar. Fűszerből talán nem használunk annyifélét, mint önök, de helyette sok mást.

Lementek az alagsorba, ahol a halasok és a savanyúságosok standja volt. Még Anna is csak bámult a sokféle hal láttán.

– Szeretem a halat – mondta –, de ez a bőség még engem is meglep. Mi, keresztények, húsvét előtt böjtölünk, de a hal megengedett.

Továbbmentek, és az egyik savanyúságos standnál megálltak. Elképesztő mennyiségű és fajta savanyúság volt a pulton: uborka, többféle paprika, káposztával megtöltve és anélkül, kis dinnyék, pepperonik, fokhagyma, és még ki tudja, mi minden. Az árus mosolyogva kínálta őket:

– Kóstoljanak meg egy kis káposztát, aranyom!

Anna mosolyogva felcsippentett egy keveset az eléje tartott tálból, és bekapta.

– Nagyon finom – mondta, erre Shekhar is vett belőle. Kissé fura arcot vágott. Anna nevetett.

– Na, milyen?

– Savanyú, de jó.

Visszamentek a földszintre, és végigsétáltak az árusok sorai között. Az egyik zöldségesnél megálltak. Az eladó szívélyesen kínálta a portékáját:

– Jó napot kívánok, mit adhatok?

– Köszönöm, egyelőre csak szemlélődünk – felelte Anna.

Shekhar meg csak állt mellette, kissé elveszettnek érezte magát.

– Nem szokott vásárolni, ugye?

– Hát, őszinte leszek, nem – nevetett a férfi, mint akit rajtakaptak.

– Nálunk sem a férfiak vásárolnak többnyire, bár az utóbbi időben ez is változóban van – válaszolta Anna is nevetve. – Azért hoztam ide, mert itt aztán lehet nézelődni is, nem kell vásárolni. A külföldieknek látványosság, nekünk meg a mindennapi vásárlás helyszíne. Azért ha megtetszik valami, csak szóljon.

Komótosan körbesétáltak. A standok roskadoztak a különféle zöldségektől, gyümölcsöktől.

Hegyekben állt a narancs, a mandarin, a banán, a körte, sokféle alma kínálta magát az asztalokon. A hentesek előtt megállva Anna megjegyezte:

– A magyarok nem vegetáriánusok, rengeteg húst esznek. Sok családnál nem telik el nap hús nélkül, bár tudjuk, hogy ez nem egészséges. Ez önöknél nem így van.

– Igen, nálunk sokan nem esznek húst, de a vegetáriánus ételek is nagyon finomak.

– A magyar ember ugyan elvileg mindenevő, de ha húsról van szó, nem hiszem, hogy bármit is kihagyna.

Vagy egy órája sétáltak már a csarnokban, és úgy tűnt, Shekharnak tényleg tetszik a hely. Az egyik mézárusnál akácmézet kóstoltak, aztán megcsodálták a gyönyörűen megfont fokhagyma- és paprikafüzéreket, majd vettek egy almát. Anna a két tenyere közé fogta, és egy erőteljes mozdulattal kettétörte. Az egyik felét odanyújtotta Shekharnak. A férfi elismerő tekintettel nézett Annára.

– Ügyes! Hogy csinálta?

– Hogy? Hát kettétörtem – nevetett Anna. – Nem nagy dolog. Az iskolában mindig így feleztük el a barátnőmmel.

Aztán felmentek az emeletre. Itt először megcsodálták a tető lenyűgöző acélszerkezetét, aztán a sokféle ételt, amit a standokon kínáltak.

– Mennyire éhes? – kérdezte Anna.

– Éhes? Hiszen eddig csak ettünk! – mondta Shekhar.

– Jaj, az csak kóstolgatás volt! Savanyú és édes. De most valami olyat eszünk, ami önnek is ízleni fog. Nincs benne hús.

Anna elindult az illat után. Végül az egyik stand előtt megállt:

– Érzi ezt a finom illatot? Én nem bírom megállni, hogy ne egyek egyet. Isteni.

A lángossütő előtt sokan álltak sorban. Shekhar kíváncsian nézte az embereket. Egy lepényféle valamit ettek, de nem volt két egyforma köztük.

– Mi ez? – kérdezte.

– Lángos. Nem tudom másképp mondani, nincs angol neve. Tipikus magyar étel. Élesztős kelt tészta, olajban kisütik, aztán tehet rá azt, amit akar. Én a fokhagymás-tejfölöset szeretem. Kipróbálja?

Shekhar bólintott. Anna az eladóhoz fordult.

– Két tejfölös fokhagymásat kérek.

Shekhar kíváncsian nézte, hogy süti a férfi a lángost, aztán a tűzforró étellel leültek az egyik asztalhoz. Shekhar beleharapott a lángosba, Anna pedig várta a hatást. Széles mosoly jelent meg a férfi arcán, megspékelve egy kis hümmögéssel, jelezve, hogy ízlik neki.

– Na, mit mondtam? Én imádom, de ritkán van rá lehetőségem, hogy egyek. Ez amolyan gyorsétel magyar módra. Pár perc alatt megeszed, és már jól is laktál.

– Tényleg nagyon finom – mondta Shekhar, miközben próbálta a lángost úgy enni, hogy ne legyen csupa tejföl és zsír az arca, de nem ment. Anna mosolygott.

– Ne törődjön vele. Lángost csak így lehet enni.

Miután jóízűen megették, kisétáltak a csarnokból. Ebéd már nem is kellett nekik, annyi mindent ettek.

A kijáratnál Anna még visszafordult:

– Jaj, veszek még két kakaós csigát, mert azt én is meg a fiam is imádjuk. Jó lesz vacsorára – szabadkozott, majd amikor Shekhar csodálkozó szemekkel nézett rá, nevetve hozzátette: – Az egy péksütemény, nem igazi csiga!

Elindultak gyalog a Múzeum körút felé. A Nemzeti Múzeum elé érve Anna úgy érezte, mesélnie kell a magyarokról, a szabadságharcukról és a múzeumnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepéről. Shekhar érdeklődve hallgatta.

– Úgy tűnik, a magyar harcos nép.

– Hát igen, az elmúlt ezer évben többször voltunk kénytelenek küzdeni a szabadságunkért, de remélem, most már nem kell.

Eltűnt a reggeli feszült hangulat. Séta közben beszélgettek, Anna többször megnevettette Shekhart, és a férfi egyre jobban élvezte Anna társaságát és a sétát. Aztán a körúti könyvesboltok kirakatát meglátva az asszony felkiáltott:

– Vegyen egy könyvet Magyarországról! Remek ajándék lesz a barátnőjének, ha már ő nem lehet itt!

Shekhar meglepődött, de nem tiltakozott. Jó ötlet, biztos örülni fog neki Alisha. Imád utazni.

A könyvesboltban sokan voltak, ezen elcsodálkozott. Néhányan a polcok között elhelyezett fotelekben ültek, és beleolvastak a választott könyvbe, mások csak lapozgattak, keresgéltek. Anna leemelt egy könyvet a polcról:

– Szeretném hinni, hogy az emberek olvasnak még. Nem olcsó mulatság, de egy jó könyv felér száz filmmel.

– Én is sokat olvasok, de annyi új könyv jelenik meg, hogy nehéz velük lépést tartani.

– Tudom. Én könyvtárba járok, ott is sok mindent megkapok. Ma már csak azt veszem meg, amit igazán fontosnak tartok.

Két gyönyörű könyvvel a kezükben sétáltak tovább, aztán Anna megszólalt:

– És most irány a Margitsziget!

– Tessék? Van itt sziget is?

– Igen. A Duna közepén van, a budapestiek egyik kedvenc helye. Lehet sétálni, reggelente rengetegen futnak, van strand, körbe lehet sétálni vagy biciklizni. Nem túl nagy, a szélessége ötszáz, a hossza kétezer-nyolcszáz méter. Remek hely.

Újabb taxizás után besétáltak a szigetre. Az időjárás is kedvezett nekik, kellemesen langyos volt a levegő, a folyó felől fújó szél időnkét feléjük hozta a víz jellegzetes illatát. A fák, bokrok friss zöld színe szemet gyönyörködtető látvány volt. Mint minden délután, most is rengetegen voltak. Bicikliző, sétáló emberekkel telt meg az ösvény, gyerekkocsit toló anyukák beszélgettek, kocogók és gyors tempóban nyargalók futottak a futópályán, nyugdíjas úriember kutyát sétáltatott, kamaszok vihorászva ültek egy padon, szerelmesek kézen fogva andalogtak. Akár egy színes montázs, olyan volt a sziget. Anna úgy érezte, talán jobb nem is mondani semmit, csak nézelődni és átadni magukat a hangulatnak, de Shekhart érdekelte a sziget.

– Ez egy oázis a város közepén – lelkendezett, miközben sétáltak az úton a zöldellő fák és bokrok között.

– Igen, mindig is az volt. Nem tudom, hányfajta fa van a szigeten, de nagyon sok, igazi botanikuskert a városlakók számára. Van köztük egy több mint kétszáz éves, egy narancseperfa. Van itt látnivaló is, például a Víztorony, aztán egy kápolna, egy kolostor romjai, ahol egy királyunk lánya élt apácaként. Róla nevezték el a szigetet, mert előtte számos más neve volt. Van itt egy kis állatkert is, meg a nemzeti uszodánk is itt van, ja, és egy szabadtéri színpad, ahol nyáron sok előadás van, szóval vegyes a kép. De a lényeg, hogy mi budapestiek imádjuk.

Séta közben egyre több futót, kocogót láttak.

– Itt mindenki fut? – kérdezte Shekhar vidáman.

– Nem mindenki, de egyre többen. A sziget népszerű futóhely. Most olvastam a neten, hogy a margitszigeti futókört a világ ötödik legjobb futóhelyének találták. Ez remek dolog, nem?

Shekhar pompásan érezte magát, élvezettel szemlélődött. Jólesett egy kicsit csak úgy céltalanul sétálni. Otthon ezt szinte sohasem teszi. Már egy ideje szótlanul mentek egymás mellett, a férfi a gondolataiba merülve, Anna pedig csendben figyelte. Milyen más most, mint amikor először találkoztunk, azt hiszem, jó ember. Elnézte az arcát. Nincs mese, nagyon jóképű férfi. Vajon most mire gondol? Biztos a barátnőjére. Sajnálja, hogy nincs itt.

Ahogy ehhez a megállapításhoz ért, úgy érezte, nem olyan nagy baj, hogy nincs itt Shekhar barátnője, és ez kissé megrémítette. Megőrültem? Mit akarok? Megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az eszement gondolatot.

Shekhar gondolatai valóban Alisha körül jártak. Azon töprengett, ha hazaér, mi várja otthon, de most valami kizökkentette a gondolatmenetéből. Azt látta, hogy Anna megrázza a fejét. Megállt és az asszonyra nézett:

– Valami baj van?

– Nem, semmi, csak elgondolkodtam – jött zavarba Anna.

– Úgy tűnt, mintha szabadulni akarna azoktól a gondolatoktól – fürkészte a férfi az asszony arcát.

– Hát, igen. De már minden rendben van – felelte Anna.

Csak nem gondolatolvasó? – rémült meg egy pillanatra, aztán elmosolyodott ezen a nevetséges feltételezésen. Gondolatolvasók nem léteznek.

Ez a mai este a búcsúvacsora, gondolta Anna, miközben a tükör előtt sminkelte magát, és elszorult a szíve. Sajnálta, hogy ilyen hamar elrepült ez a négy nap. Nem akarta még magának sem bevallani, hogy beleszeretett a férfiba. Ó, istenem, nem vagyok normális, hiszen foglalt, a barátnője egy csodaszép fiatal nő! És persze a világ másik felén lakik. Ébresztő! Valószínűleg ma látod utoljára.

Sóhajtott egy nagyot, és elkezdett öltözködni.

Nyolc órakor ott állt az étterem ajtajában. Thomas és Shekhar már várták.

– Na, megjött a mi kedvenc idegenvezetőnk – tréfálkozott Thomas –, Shekhar el van tőled ragadtatva. Épp most meséli, micsoda helyekre vitted el ma. Ez nagyszerű, nekem biztos nem jutott volna ilyesmi az eszembe.

Anna kissé elpirult, és Shekharra pillantott. A férfi mosolyogva nézte őt, és egy cseppet sem volt már az az ember, aki első nap olyan kényszeredetten állt mellette a galériában. A vacsora jó hangulatban telt, Thomas az üzletről is mesélt egy keveset, aztán szóba került a családja, az unokái, és természetesen a legújabb szerzeménye, egy festmény is, amit az árverésen vett. Anna a gyerekeiről mesélt, Shekhar pedig a lánya újságírói sikereiről és a fia jó üzleti érzékéről, és hogy szeretné előbb-utóbb átadni neki a vállalat vezetését.

A vacsora alatt Anna észrevette, hogy Shekhar többször rajta felejti a szemét, de ettől csak még jobban zavarba jött. Észnél légy, Anna! – figyelmeztette saját magát, de érezte, mindhiába. Aztán, amikor észrevette, hogy Thomas is lopva őket vizslatja, megköszönte a vacsorát, és menni készült.

– Későre jár. Köszönöm a pompás vacsorát. Nagyon örülök, hogy ilyen jól érezte magát, Shekhar. Remélem, látjuk még Magyarországon.

– Azt meghiszem, aki egyszer volt már itt, mind vissza akar jönni – mondta Thomas –, legalábbis, ami a barátaimat illeti. Köszönöm, Anna, hogy kisegítettél, bizonyára a barátom sem bánta.

– Anna, nagyon köszönöm ezt a csodálatos négy napot. Rendkívüli élményben volt részem, és ígérem, visszajövök – tette rögtön hozzá Shekhar.

– Hát akkor, viszontlátásra! Kellemes utat hazafelé! Üdvözlöm a családodat, Thomas! – mondta Anna, ám ekkor Shekhar megszólalt:

– Elkísérem az autójáig.

– Köszönöm, nagyon kedves – felelte Anna, és elindultak a kijárat felé.

– Viszlát, Anna, ha jövök, feltétlen felhívlak – szólt utánuk Thomas.

Az utcán szótlanul lépdeltek egymás mellett, csak Anna cipőjének a kopogása hallatszott. A szíve hevesen dobogott, a halántéka lüktetett, az arca égett. Amikor az autóhoz értek, a férfi az asszony felé fordult, és megszólalt:

– Anna, szerettem volna megköszönni önnek mindent. Szeretnék adni emlékül valamit – és lassan a zsebébe nyúlt.

Ott lapult egész este a kis doboz, benne a medállal és a fülbevalóval, egészen átmelegedett a testétől. Az asszony és a férfi olyan közel álltak egymáshoz, hogy Anna érezte a férfi illatát, minden rezdülését. Ekkor Shekhar még közelebb lépett, Annát pedig mintha megbabonázták volna, és egy láthatatlan mágnes vonzotta volna a férfihoz, felemelte a fejét, és belenézett a férfi szemébe. A varázserő hatott, és már nem szabadult. A következő pillanatban összeért az ajkuk. A csók villámcsapásként futott végig rajtuk, Anna szinte beleszédült, szemét lehunyva viszonozta a férfi csókját, ám néhány pillanat múlva hirtelen hátrahőkölt, mint aki valamilyen bűvöletből ébred, és hevesen gesztikulálva hadarni kezdett:

– Ezt nem lett volna szabad, ne haragudjon, nem is értem… – szabadkozott kétségbeesve.

Shekhar próbálta megnyugtatni:

– Anna, kérem, bocsásson meg…

De Anna már feltépte a kocsija ajtaját, és csak azt hajtogatta:

– Nem is értem… ezt nem akartam, ne haragudjon! Viszontlátásra! – és válaszra sem várva elhajtott.

A férfi ott állt, teljesen feldúltan. Mi történt? Mit tett? Csak úgy megcsókolni az asszonyt! Ostoba dolog volt. Nem lett volna szabad így lerohannia. De ő nem is így akarta, csak… így alakult. Nem értette saját magát sem. Még soha nem tett ilyet, nem egy szívtipró típus. Megőrült? Csak állt a járdán, az ékszeres dobozt még mindig ott szorongatta a kezében. Lassan zsebre tette, sarkon fordult, és visszaindult a szállodába. Beszélni akart Thomasszal, de aztán meggondolta magát. Mit mondhatna neki? Hogy megcsókolta Annát? Biztosan mérges lenne rá. Okkal.

Így hát felment a szobájába, odaállt az ablak elé, és bámult ki a sötétbe. A fejében cikáztak a gondolatok. Megcsókolta az asszonyt, az pedig viszonozta a csókját. Aztán mégis elrohant. Hát persze, hiszen tudja, hogy nem független. Ezt nekem sem lett volna szabad elfelejtenem, szidta magát. Mit képzeltem? Alisha! Hogyan feledkezhettem meg róla? Egy óra elteltével lezuhanyozott, de hiába feküdt le, csak forgolódott. Egyre csak Annára gondolt. Kavarogtak benne az elmúlt napok és az este történései. Nem értette, mi történik vele. Hosszas hánykolódás után aztán elaludt.

Reggel már korán felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, máris a tegnap este jutott az eszébe. Egész délelőtt nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy fel kellene hívnia Annát, de nem tudta, mit mondjon. Végül elkérte Thomastól az asszony telefonszámát. Thomas kissé vonakodva ugyan, de megadta, Shekhar pedig az idegességtől reszkető kézzel hívta a számot. Hiába. Anna nem vette fel. Aztán még egyszer és még egyszer, de a telefon néma maradt. Ekkor egy SMS-t küldött neki:

– Anna, bocsásson meg. Kérem, hívjon vissza!

De válasz nem jött.

Útban a repülőtérre a taxiban Shekhar meglepően csendes volt, de Thomas nem kérdezett semmit. Ismerte a barátját, tudta, ha akar, úgyis beszélni fog. Aztán a reptéren Thomas észrevette az emberek között Annát. Az asszony csak állt ott, és Shekhart nézte. Thomas nem szólt, de amikor ismét visszafordult, látta, hogy Anna még mindig ott áll. Döbbenten látta, hogy az asszony arcán végtelen szomorúság ül.

Már vagy húsz perce repültek. Shekhar gondolatai Anna körül forogtak, és kissé szórakozottan válaszolgatott Thomas kérdéseire. Thomas ekkor nem bírta tovább, és mint aki belelát a barátja fejébe, megszólalt:

– Kint volt a reptéren.

– Kicsoda? Anna? – kérdezett vissza Shekhar hirtelen felkapva a fejét, aztán rémülten nézett Thomasra.

– Igen, Anna. Láttam a váróban. Shekhar, mit jelentsen ez? Mit műveltél?

– Nem tudom. Semmit! Illetve… Remekül éreztem magam az elmúlt napokban, Anna egészen elbűvölt a kedvességével. Aztán, amikor tegnap este kikísértem a kocsijához, oda akartam adni neki azt a medált, amit veled hozattam el Mr. Bauertől. Tudtam, hogy mennyire tetszik neki, és szerettem volna valahogy megköszönni ezt a csodás négy napot. De mielőtt odaadhattam volna, megcsókoltuk egymást. Egyszer csak megtörtént.

– És?

– Nincs és. Ennyi!

– Te jó ég! És Anna?

– Teljesen kétségbeesett, azt hajtogatta, hogy ezt nem szabad, és elhajtott.

– Shekhar, az ég szerelmére, vak vagy? Én már az este láttam, hogy Anna teljesen odavan érted. Hogy történhetett ez meg? És mi van Alishával?!

Shekhar halkan folytatta:

– Nem akartam neked még erről beszélni, de Alishával már egy ideje nem túl jól mennek a dolgok. Nem tudom, mi lesz, ha hazamegyek, de egyre távolabb kerültünk egymástól. Azt hiszem, már nem vagyok olyan fontos neki.

– Sajnálom, ezt nem tudtam, de furcsállottam, hogy nem jött veled, elvégre imád utazni, és főleg Londont szereti. Azért ne add fel, hátha minden jóra fordul.

– És Anna?

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem tudom. Hívtam, de nem vette fel.

– Hát persze, hogy nem vette fel. Ha hazaértem, majd én felhívom.

– De kint volt a repülőtéren!

– Igen, kint volt. Shekhar, mit akarsz tulajdonképpen?

A férfi nem válaszolt. Nem tudott mit mondani, mert maga sem tudta a választ.

Az út további részében keveset beszélgettek. Thomas próbálta megemészteni a hallottakat, Shekhar pedig csak Annára tudott gondolni. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, valami olyasmi, amit még soha nem érzett, ami a gyomráig hatolt, és csak szorította, szorította. Aztán ez a szorító érzés elkezdett kúszni a szíve felé, ott megrekedt, majd lassan mázsás súllyá vált. Próbált szabadulni tőle, de nem ment.

A szállodába érve felhívta Alishát, de a lány nem vette fel a mobilját. Megpróbálta Alisháék házát. A szobalány vette fel a telefont, és közölte vele, hogy a lány nincs még otthon.

– Mondd meg neki, légy szíves, hogy kerestem – szólt Shekhar.

– Feltétlen megmondom, Mr. Sharma.

Ekkor az otthoni számát hívta. Padma, a házvezetőnője vette fel.

– Padma, Shekhar vagyok.

– Jó napot, uram!

– Padma, holnap este érkezem.

– Tudom. Várjuk. Itthon minden rendben van.

– Köszönöm, Padma.

Shekhar szerette megbízható, hűséges emberekkel körbevenni magát. Padma ilyen volt. Shekhar bármit vakon rábízott volna. Az asszonyt még az édesanyja, Marie vette fel annak idején. Padma egészen fiatalon megözvegyült, és nem volt hova mennie, a férje családja elzavarta. Ez gyakran megesett az özvegyekkel. Marie megsajnálta és befogadta, azóta él velük. Kezdetben sokat tanította, és Padma jó tanítványnak bizonyult. Okos volt és intelligens. Hamar megtanult angolul, remek szervező volt, így szép lassan rábízták a ház vezetését. Shekhar felesége, Niyati is kedvelte őt, szinte egyidősek voltak. Mély barátság alakult ki köztük annak ellenére, hogy Padma alsóbb kasztból származott. Shekhar is szerette az asszonyt, és még ma is sokszor hallgatott rá, ha családi ügyekről volt szó.

Padma nem örült, amikor Alisha lett Shekhar barátnője, de nem szólhatott. Shekhar boldog volt, és ez elég volt neki. Hálás volt a férfinak és az édesanyjának, hogy annak idején megmentették és olyan jól bántak vele. Niyati halála után Shekhar sokat volt külföldön, ő meg vezette a házat, ahogyan kell. És most is ezt teszi.

Másnap reggel Thomas felhívta Shekhart.

– Beszéltem Annával – mondta. – Még egyszer megköszöntem neki a segítséget. Nagyon fegyelmezett volt, csak annyit mondott, hogy ő is remekül érezte magát veled, és hogy örül, hogy megismerhetett.

– Ennyi? – kérdezte Shekhar kissé megütközve.

– Igen, ennyi. Mit vártál, hogy zokogni fog nekem a telefonba? A magyar nők büszkék és konokok. Ismerem őket, és Annát is: bizonyára szenved, de nem mutatja.

– Thomas, rettenetesen érzem magam, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztalak.

– Magadat hoztad ilyen helyzetbe, öregem. Edd meg, amit főztél, mondják erre a magyarok.

– Még egyszer köszönök mindent. Add át üdvözletem Sarahnak és a gyerekeknek. Holnap repülök haza.

– Viszlát, öregem. Én is üdvözlöm Alishát.

– Átadom.