Krisz ötletei / Hogyan fejezzünk be fantasztikus regényt?

Sok kezdő (azaz az első könyve előtt álló) író alkot fantasy műfajban, így ebben a cikkben szeretném bemutatni, milyen egy fantasztikus történet ideális lezárása.

A történetek lezárásáról írtam már itt és itt, e cikkben nézzünk meg néhány valódi történetvéget. Kiválasztottam öt különböző szerzőt és művet, nézzük meg ezeket az utolsó bekezdéseket és tanuljuk meg belőlük, amit lehet!

Klasszikus fantasy lezárása

Nem tehetjük meg, hogy nem nézzük meg azt a könyvet, amely a zsánert megalapozta, megteremtette: J. R. R. Tolkientől A Gyűrűk urát. Tolkient talán nem kell bemutatnom az olvasónak, de arról mindenképp ejtsünk szót, hogy a szerző tulajdonképpen nyelvész, és egy új nyelv elképzeléséből nőtt ki a világ, majd a világból a történet. Irodalmi körökben állandó vicc tárgya, hogy mi a sikeres fantasy (vagy konkrétan a hiteles háttérvilág) titka: találj ki egy archaikus nyelvet és dolgozz rajta tíz évig.

Nézzük a könyv lezárását!

„Végül a három útitárs megfordult, lóra szállt, s hátra se nézve lassan elindult hazafelé: nem szóltak egymáshoz egy szót sem, amíg vissza nem értek a Megyébe, de mindhármuknak vigaszul szolgált, hogy ott vannak mellette a barátai a hosszú, szürke úton.

Végül átlovagoltak a dombságon, ráfordultak a keleti útra, s Trufa meg Pippin tovább ment Bakföld felé: de ekkor már énekeltek. Samu azonban letért Mortova irányába, s mire fölért a dombra, a nap megint csak a végére járt. Ment, az ajtóhoz ért, sárgán világított bent a lámpa, és égett a tűz: és kész volt a vacsora, csak őrá vártak. És Rozi bevezette, és hellyel kínálta a karosszékében, s a kis Elanort az ölébe rakta.

Ő meg mély lélegzetet vett, s így szólt:

– Hát, hazaértem.”

Ezt aztán valóban nevezhetjük lezárásnak! Végleges és kétséget nem hagyó befejezése ez egy nagy utazásnak. Tolkien bemutatja az út konkrét végét, magát a lovagolást és a hazaérkezést – mi lehetne annál plasztikusabb hazatérő kép, mint a meleg fény a sötétben? De erre még rárakódik a fogadó személy: egy hölgy és egy gyermek. No, ez még nem elég? Akkor a szereplő mondja is ki, hogy megérkezett!

Majdnem fantasy lezárása

Vannak olyan regények, amelyek szinte a való világban játszódnak, csak éppen van bennük egy csodás elem. Technikailag ezeket a könyveket is fantasy kategóriába soroljuk, de mivel az alapvilág nem elképzelt, ezért én a magam részéről külön zsánerként kezelem ezeket a meglódult fantáziával írt történeteket. E típusnak egyik jellemző alkotója Cecelia Ahern ír írónő, aki modern regényeket ír – gyakran egy mesés elemmel. Íme például A holnap könyve lezárása – ez a regény egy olyan naplóról szól, amely üresnek tűnik, ám a jövőt írja meg, magától.

„Becsomagolta a naplót egy nejlonszatyorba és visszaadta.

– Ez már a te dolgod.

Felnéztem az almafára, a belevésett nevekre: anyám, Laurie, Arthur, Rosaleen és sokan mások álmodoztak a holnapról ez alatt a fa alatt… Letérdeltem és a Wesley ásta lyukba helyeztem a könyvet. Betemettem.

Nem hazudtam, amikor azt mondtam, képtelen vagyok elengedni. Tényleg nem tudom megtenni. Legalábbis nem teljesen. Majd ha egy nap megint bajba kerülök, talán kiásom és megnézem, mi áll benne. De addig megpróbálok magam boldogulni.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet.

Holnap megint írok!”

Ez a történet egy naplóról szól, és az író a témánál marad: naplószerűen fejezi be. Jellemző a lezárásra, hogy alapos és egyben sejtető is. Alapos annyiban, hogy a napló történetét elmondja elejétől a végéig, és a könyv vége nyilvánvalóan a történet vége. Mégis sejteti a folytatást, mert megmutatja a lehetőséget, hogy amit elástunk, azt ki is lehet ásni.

Ifjúsági fantasy lezárása

Tulajdonképpen a Harry Potter sorozat hozta be, illetve vissza a fantasyt a gyermek-, és ifjúsági irodalomba, azóta egyre több fiataloknak írt regény játszódik elképzelt világokban. Ezek egyike az 1989-es születésű, amerikai Sara Raasch Hó mint hamu sorozata.

Nézzük meg ennek a végét!

„Ez az egész valahogy nem tűnik valóságnak. Olyan sokáig próbáltam, olyan nagyon akartam csak Meira lenni. Csakhogy az sem olyan egyszerű kérdés, hogy ki vagyok tulajdonképpen. Semmi nem egyszerű. Olyan, mint ez a hóesés Jannuari városa fölött… Lehull egy hópehely az üres égboltról. Egyetlen fagyott hópihe. Aztán egy másik, és még egy… És az úton egy szempillantás alatt tucatnyi különböző hópehely hever. Ezekből a kis pelyhekből kiszámíthatatlan hóvihar kerekedik. Gyönyörű, veszélyes, hatalmas.

Hannah lánya vagyok. Télország mágiasztere. Harcos vagyok, katona, hölgy, királynő és mindenekelőtt, ahogy a hómezőn át Jannuari néma romjai felé iramodom, Meira vagyok.

És akármivel is próbálkozik Angra, nem tud meggátolni abban, elmossam e királyság üszkös romjait, és életünkbe a hó gyönyörűséges, jeges békéjét hozzam el.”

Ez a lezárás se nem cselekmény, se nem dialógus. Ez a főszereplő belső monológja: az egyes szám első személyben fogalmazott könyv lehetőséget ad rá, hogy a főszereplő közvetlenül maga, saját szavaival levonja a következtetéseket. Az is fontos ebben a befejezésben, hogy utal a csatára – sok fantasy regény fő eleme a két uralkodó(jelölt) közti csata – ami jelen esetben még nem egy győztes csata, mégis lezárja az író azzal az ígérettel, hogy mindez meg fog változni. (Ez a kötet egy sorozat első része, tehát előre is vetíti a következő kötet eseményeit, de egymagában is nézhetjük, mivel nagyon erős az ígéret a jövő rendbetételére.)

Disztópia lezárása

Karen Thompson Walker kreatív írást tanít az Oregon Egyetemen, és első regénye, a Csodák kora egyből a best seller listákra került, majd 26 nyelvre le is fordították. A jövőben játszódik – emiatt sokan sci-fi kategóriába sorolják, de mivel nem a technológiai újítások körül forog a világa, ezért valójában jövőben játszódó fantasztikus alkotás.

„Sethtel szerettük elképzelni, hogy néz majd ki a világunk, ha valaki idelátogat több ezer év múlva, mikor az emberek már rég eltűntek, és szétmállott, elporlott minden. Sokat tűnődtünk, vajon mit talál majd itt a látogató. Szerettünk találgatni, mi marad meg legtovább. Itt, mondjuk, völgyek maradnak az óriási úthálózatok helyén. Ott vasmaradványok emlékeztetnek az óriási építményekre egy városból. Amott ruhadarabok és edénytörmelékek, emitt temetők, ott földkupacok, egykori otthonok maradványai.

Ezek közt a valószínűleg soha fel nem fedezett dolgok között – mert mind szétporladnak még jóval azelőtt, hogy bárki bárhonnan ideérhetne – ott lesz egy kaliforniai utca egy bizonyos darabkája is, ahol egyszer, egy sötét, nyári délutánon, a lassulás első évének vége felé két gyerek térdelt együtt a hideg földön. Az ujjaikat a nedves betonba nyomták, és a legigazabb, legegyszerűbb dolgot írták bele, amit csak ki tudtak találni: a nevüket, a dátumot és a következő szavakat: itt voltunk.”

Ez a melankolikus lezárás egyáltalán nem ad klasszikus befejezést, nincs happy end. Éppen ezért válogattam be a lezárások közé, mert a szomorúság ellenére azt érzékelteti, hogy a főhősök igenis megpróbálták, és ha nem is volt értelme, akkor is maradt nyoma annak, amit tettek. Nem minden apokalipszis oldódik meg, egyszer tényleg eljön az a pillanat, amikor nem lesz többé Föld, illetve nem lesz élhető a mai civilizáció számára – de ezt a pillanatot is megírhatjuk úgy, hogy lezárjuk a hőseink kalandját, megmondjuk, hogy ők itt bizony megálltak s inkább a jót keresik még a világvégében is.

Urban fantasy lezárása

Nem lehetne teljes a cikk anélkül, hogy egy kifejezetten nagyvárosban játszódó fantasztikus történet lezárását ne nézzük meg. Ben Aaronovitch brit írótól mutatom a London folyói végét:

„– Londonban is lesz tánc? – kérdezte Ash. Ugyanolyan idegesnek hangzott, mint Beverley.

– Feltétlen.

Beszálltunk a Jagbe, és elindultunk az A308-ason hazafelé.

– Lesz ivás? – kérdezte Ash.

– Jártál már Londonban?

– Nem. Még sosem voltam városban. Apa nem szereti.

– Ne aggódj – nyugtattam meg. – Ugyanolyan, mint a vidék. Csak több az ember.”

Ez, mint látjuk, egy párbeszédes lezárás, ahol a nyomozó elviszi a Temze folyó „apjának” „gyermekét” kocsival vidékről Londonba. Ez egy megállapodás lezárását jelenti a Temze szellemei közt, tehát végérvényesen befejezi a történetet. Ugyan a könyv E/1.-ben íródott, mégsem a főszereplő (a narrátor) alkot véleményt az eseményekről, hanem inkább azt mutatja meg, ahogy két karakter a jövőről beszél, ezzel egyértelművé téve, hogy a nyomozás lezáródott, és már csak a jövőről van értelme beszélni.

Hogyan fejeződjön be egy fantasztikus regény?

Nézzük az összefoglalást, milyen legyen egy fantasy lezárása:

• egyértelmű legyen, ne hagyjon kételyeket az olvasóban, hogy itt a kaland vége;
• mindez persze nem zárja ki, hogy a vég sejtesse a folytatás lehetőségét;
• végződhet a regény a szereplők beszélgetésével és/vagy cselekedeteivel;
• E/1. megfogalmazás esetén helyénvaló a főszereplő konklúziója, véleménye az egész történetről;
• ha csatáztak a regényben, akkor a lezárásban érdemes megemlíteni, hogy vége a háborúnak (vagy folyik ugyan, de most már tudjuk, hogy vége lesz);
• szólhat a lezárás a jövőről, a könyv cselekményének jövőbeni kivetüléséről;
• azon a ponton fejeződjön be, ahol a különleges világban tett utazás véget ér, és innentől már a hétköznapok jönnek: hasonló napok sora.

A fenti gyakorlati tanácsokkal és példákkal könnyebben megy majd a fantasztikus regény lezárása. Plusz tanácsként azt javasolom, adjunk választ a könyvben felvetett különleges témára, valamiképp köszönjön vissza az a tényező, ami miatt a történetet fantasy kategóriába soroltuk!

Nádasi Krisz író, szerkesztő