Ízelítő/ Megszámlálhatatlan 2.

Itt a várva várt folytatás! Ezúttal Krencz Nóra: Megszámlálhatatlan 2. A hófehér másvilág című könyvből hoztunk egy részletet. 

---

(1. fejezet, részlet)

Célirányosan indultam el a folyosón, Cora alig bírt lépést tartani velem.

– Mi a fenét találtál ki? – kérdezte, de én nem akartam még elmondani neki, hadd izguljon.
Az északi szárny egy félreeső zugába értünk, ahová soha nem jött senki. Épp ezért csodálkoztam, amikor egyik nap megláttam itt Lyrát, egy rongyokba csavart csomaggal a kezében.

– Követtem – meséltem Corának, amikor elértük azt a keskeny lépcsőt, ahol Lyra annak idején felment. – Furcsálltam a dolgot, és azt is, hogy még sosem jutott eszünkbe felmenni ide. Hiszen ez egy elzárt rész, nyilván titkos is, mi meg szeretjük a titkokat, nem igaz?–Cinkosan mosolyogtam rá, ő pedig egyetértően kivillantotta hófehér fogsorát. Izgatottan a lépcső irányába nézett, majd hátrapillantott, hogy van-e valaki a közelünkben.

Megnyugtattam.

– Ide tényleg soha nem jön senki. Menjünk!
Lassan fellépdeltünk a lépcsőn, én mentem elöl, Cora utánam. Egy idő után csukott ajtóval találtuk szembe magunkat.

– Zárva? – kérdezte Cora a hátam mögött.

– Gondolom, igen, hisz olyasmi van bent, amiről senki sem akarja, hogy kide… – Nem volt alkalmam végigmondani, mert ekkor Cora előrenyújtotta mellettem a kezét és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt.

– Nézzük meg! – rikkantotta lelkesen.

Az ötlet, hogy feljöjjünk ide, az enyém volt, de Cora hamar átvette az irányítást. Ahogy beléptünk, ő előrement, én meg követtem.

Egy tágas padlástér látványa fogadott minket, aminek a teljes nagyságát nem tudtuk felmérni, ugyanis a nagy része sötétségbe borult. Az ajtón keresztül beáradó fény megvilágította valamennyire, és a palota tetején lévő néhány kisebb ablak is vetített némi fényt a padlóra, de be kellett érnünk ennyivel.

Próbaképpen beléptem az árnyékba, de azonnal rájöttem, hogy rosszul tettem, mert majdnem keresztülestem valamin.

– Aú! – jajdultam fel.

– Mi a baj?– kérdezte Cora.

Megtapogattam a tárgyat. Bizarr módon úgy tűnt, mintha egy emberi arcot fogdosnék. Lejjebb csúsztattam a kezem – és már egészen biztos voltam benne, mi is az.

– Ez egy szobor. Méghozzá mellszobornak tűnik.

Cora felhorkant.

– Ez így nem jó, Autumn. Nem látunk semmit.

– Igen. Kéne egy kis fény!

Amint kimondtam, a padlás egyik szegletében apró, világító, ismeretlen holmit véltem felfedezni, ami mintha csak arra várt volna, hogy szükségem legyen rá.

– Odanézz! – mutattam Corának, majd otthagytam őt az ajtóban, s megkíséreltem közelebb
férkőzni a fényforráshoz.

Csak most kezdtem igazán kapiskálni, mennyi kacat van itt. Kisebb-nagyobb ládák tömkelege sorakozott szorosan egymás mellett magas tornyokban; féltem, hogy egyetlen mozdulattal felborítom őket.

Lassan közelítettem meg a célomat, de csak akkor tudtam meg, mi is ez, amikor felemeltem. Egy régi nyaklánc volt, amelynek a medálja két drágakőből volt csiszolva: a smaragd és a zafír világított – bár hogy miért vagy hogyan, azt nem értettem.

– Cora, nézd! – fordultam hátra. Unokatestvérem döbbent tekintetével találtam szembe magam. Leesett állal meredt a nyakláncra.

– Ez hihetetlen – suttogta.

Körülnéztem. A különös nyaklánc kéken és zölden derengő fényében kirajzolódott, mi minden is vesz körbe minket. Jóval több holmi volt a padláson, mint amire számítottam, a dobozokon kívül számtalan festmény, néhány szobor, régi bútordarabok hevertek mindenfelé nagy összevisszaságban. És… egy rendezett polc az egyik sarokban, tele könyvekkel.

– Mennyi ócska kacat, valószínűleg nem véletlenül dobták ki őket – rántotta meg a vállát Cora, aki láthatólag csalódott lett. Nem értettem, miért.

– De hát ez csodálatos! Nézd ezt a sok képet! Vajon kiket ábrázolnak, és miért vették le őket? Hiszen ez érték! Úgy látom, a képkeretük is elég régi. Nem olyanok, mint amik a szalonban lógnak a falon.

A szemem megakadt az egyik festményen, majd ránéztem Corára, akin látszott, hogy unja az egészet, de amikor észrevette a pillantásomat, összeráncolta a homlokát.

– Mi van? – kérdezte.

– Látod azt ott? – mutattam rá az általam felfedezett festményre. – Nézd meg a nőt a képen! Pont úgy néz ki, mint te!

– Ne már, csak meg akarsz ijeszteni!

– Mintha téged meg lehetne. Komolyan beszélek. Fordulj már oda!

Cora kelletlenül a festményre nézett. Amikor szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, már tudtam, hogy hisz nekem. Talán maga sem vette észre, de lábai lassan közelebb vitték az ismeretlen nőhöz, miközben arckifejezése semmit sem változott.

– Furcsa, de tényleg hasonlítunk – mondta, miután felocsúdott. – Bár az ő haja kicsit világosabb, mint az enyém. Valami van a kép aljára írva… nem látom rendesen, kicsi a betű…

– Talán a festő neve?

– Nem hiszem… nézd csak, az áll itt, hogy Werteli Ragona.