Kell-e előszót írni egy regényhez?

Megéri-e kétszer elkezdeni a könyvemet? Ha igen, mit kell az elsőbe írni? Nem fogja-e az olvasót elriasztani egy bevezető, amiben még nem történik semmi? Mit lehet elmondani az előszóban, amivel még nem lövök le semmilyen poént? Ilyen kérdések is felmerülhetnek egy szerzőben a regénye írása közben (vagy előtt), és részben valóban jogosak a félelmek. Másrészt viszont mindig érdemes megfontolni egy előszó írását, mert egy jó bevezetővel meg lehet fogni az olvasót, és olyasmiket is el lehet mondani, ami nagyon fontos a regény értelmezéséhez, ám a “valódi” szövegben furcsán hatna. Nézzük, milyen szempontokat kell megfontolni egy előszó megírása előtt.

Kezdjük azzal, hogy ami az előszó előnye, az a hátránya is. Vagyis, hogy segít bevezetni a regény történetének előzményeit, esetleg a helyszínét vagy szereplőit, ráadásul mindezt egy másik, külső, vagy ha úgy tetszik semleges nézőpontból teheti, más hangon lehet megszólalni itt, mint a szigorúan vett cselekményben. Remek lehetőség ez, ha épp egy különleges helyzet vagy sztori közepébe szeretnénk már az első fejezetben belevágni, ám csapda is. Esetleg ellövünk valami poént, aminek később kellene nagyot szólnia. Vagy túl unalmasan írunk olyasmikről, amiket a regényből is megtudna az olvasó, csak a cselekmény sodrásában. Márpedig a felesleges bevezetők kétféleképpen hatnak: jobb esetben el sem olvassák, rosszabb esetben becsukja miatta az olvasó a könyvet.

Éppen ezért mindig jól meg kell fontolni, biztosan szükség van-e a kötet elejére előszóra. Van szerencsére néhány helyzet, ami igenis indokolja a jelenlétét. Ilyen szituáció, ha vannak olyan tények, adatok, ismeretek, amelyeket a szövegbe nehézkes lenne beilleszteni, márpedig nélkülük az olvasó nem tudna képbe helyezkedni.

Egy sci-fi vagy fantasy regényben például szükség lehet pár dolgot elmondani annak a különleges világnak, miliőnek a bemutatására, amit teremtettünk. Vigyázat: nem túl sokat magarázkodjunk, csak a legszükségesebbeket áruljuk el!

Egy egyes szám első személyben elmesélt történelmi regényben pedig azt érdemes elárulni, milyen ok(ok)ból szánta rá magát a “mesélő” a történet megosztására. Itt arra kell vigyázni, hogy megőrizzük a hitelesség látszatát, mert ezt különösen értékelik ezekben a műfajú regényekben az olvasók.

Egy krimiben/thrillerben a bevezető

szolgálhatja azt a célt, hogy bepillantást engedjen egy épp megtörténő, vagy még csak tervezgetett bűncselekménybe.

Lehet, hogy csak utalást tesz ilyesmire. Ez abból a szempontból különösen izgalmas lehet, hogy ekkor még csak az olvasó az egyetlen, aki tudomással bír az eseményekről, a főszereplő csak az első fejezetekben jelenik meg, neki és a többieknek minden új, ismeretlen. Ezzel jól lehet feszültséget teremteni.

Ezeken túl egy előszó megjósolhat egy nagy horderejű cselekményt, mint egy háború, természeti katasztrófa, vagy egy személy életében valamilyen negatív eseményt. Vagy visszatekint egy olyan történésre, amelynek később nagy jelentősége lesz a történet szempontjából.

Minden esetben azonban nagyon tudatosan kell megtervezni a bevezetőben megadott információkat. Nagyon vékony a határ a még figyelemfelkeltő információmorzsák és a későbbi meglepetést tönkre tevő szivárogtatás között. A krimik esetében különösen óvatosnak kell lenni, hiszen az olvasó gyakran “második” detektívként követi a gyilkos nyomát, így jó indok kell, hogy valamit is eláruljunk neki idő előtt.

Arra is ügyeljünk, hogy nem első fejezetet írunk, amikor előszót készítünk. Vagyis használjuk ki a lehetőséget, hogy más nézőpontból, más hangon beszélhetünk az olvasóhoz, ne akarjuk a főszereplőt megjeleníteni minden áron ezen a pár oldalon, és azon se törjük magunkat, hogy feltétlenül akciódús legyen a bevezető.

Mindenképpen előre döntsük el, mit akarunk, és ahhoz tartsuk magunkat. A legáltalánosabb hiba, hogy az írók az első fejezetüket átnevezik előszónak, és így tudják le a feladatot. Ezt semmiképpen se kövessük el, végül is számtalan regény előszó nélkül jelenik meg, nem kell erőltetni. Ha viszont mégis írunk előszót, akkor mindenképpen legyen rövid (1-5 oldal maximum), legyen valóban része a kötetnek (hasonló stílusban és gonddal megírt), kezdődjön izgalmasan (hiszen végül is ez a legeleje a regényünknek), és ne oldjunk meg semmit a végén, hanem inkább hagyjuk függőben, hiszen a cél, hogy az olvasó alig várja, hogy továbblapozhasson.

Borítókép: Jukan Tateisi / Unsplash.com