“A paródia csak akkor jó, ha ráismerünk arra, akire vonatkozik”

“A mai feszült, vírustól nyomasztó légkörben az embernek néha szüksége van egy kis lazításra, kikapcsolódásra” – magyarázza Köszörűs Anita, mi indította arra, hogy klasszikus mesék paródiáit készítse el. A Mese, mese, meskete… című, az Ad Librum kiadónál megjelent kötet szerzőjével egyebek mellett arról beszélgetünk, hogy miért helyteleníti a mesék történetét, miket változtatott meg az eredeti történetekben, miért választotta el álnévvel ezeket az írásait a korábbi novelláitól, és hogyan ír csúnya szavak nélkül az erotikáról.

Klasszikus mesék paródiáit adta közre új kötetében, mert – mint az előszóban fogalmaz – „helyteleníti, hogy ezen történetek szinte mindegyike – bár gyermekek részére ajánlják azokat – horrorisztikus elemeket (is) tartalmaz.” Miért tartja rossznak a klasszikus meséket?

Nem rossznak tartom, hanem – amint azt az idézett előszóban, szó szerint megfogalmaztam -, csupán „helytelenítem”, hogy néhány közismert klasszikus mesében – illetve, az abból készült diafilmben – olyan részletek szerepelnek, mint a következők:

A mostoha utasításba adja a vadásznak, ölje meg Hófehérkét, vágja ki a szívét, és hozza el neki. A vadász amúgy emberséges, mert ezt nem teszi meg, helyette egy őzike szívét adja át a mostohának. Továbbá az sem egy méltányolható körülmény, amikor a mostoha „csak” megmérgezni akarja Hófehérkét az almával.

Az aranyvirágot lépő lányt ellenfelei a nádasban kikötözik, a szemeit kivájják, amelyeket az általa „lépett” aranyvirággal vásárol vissza a piacon az őt megszabadító szegényember.

Jancsit a vasorrú ketrecbe zárja, hizlalja, hogy megehesse, de később a gyerekek „lapátra rakják” fogvatartójukat, az öregasszonyt, és a kemencébe hajítják, hogy elégjen.

A tizenkét vadhattyú mesében nemcsak a csalán kínozza a bátyjait megváltani szándékozó királylányt, de a mese befejezésében máglyán akarják elégetni, és csak a varázslat menti meg őt ettől a szörnyű végtől.

A szegény gyufaárus lány történetét a leggyakoribb, legismertebb karácsonyi meseként tartják számon. Megjegyzem, az eseményeknek nincs is közvetlenül karácsonyi aktualitásuk, mert ugyan szép karácsonyokra emlékszik vissza a kislány, viszont mindez szilveszterkor történik, és a mese főhősét újév hajnalán találják meg halálra fagyva az utcán.

Nem hiszem, hogy a szülők nem találnának jobb, kedvesebb, szebb mesét szent karácsony estéjén, a szeretet ünnepén, mint azt a történetet, amelyben egy szegény gyermek halálra fagy az utcán.

Nem állítom, hogy a mesékbe nem lehet belefogalmazni némi borzongást, mert például a sárkány is elragad hajadonokat, de ezek igazi, úgymond „szükséges” meseelemek, amelyek bővítik, gazdagítják a gyermeki fantáziát, egyben valamiképpen erősítik a gyermek igazságérzetét, hiszen végül a sárkányt, aki rosszat tett, megérdemelten „kardélre hányja” a királyfi. Megjegyzendő – ha jól tudom -, ezeknek a klasszikus meséknek a legtöbbjét eredetileg nem is gyermekeknek szánta, hanem felnőtteknek írta a szerzőjük.

A „kizárólag felnőtteknek szólnak” figyelmeztetés (ami az előszóban szerepel) általában akkor szokott feltűnni, ha sikamlós témájú írások következnek, ám a kötet átírt meséi csak nyomokban, inkább utalásszerűen tartalmaznak erotikát, ráadásul már horrorisztikus elemek sincsenek bennük. Akkor mitől felnőtt mesék ezek?

Leszögezném, lehet valami erotikus akkor is, ha nem durván, nyersen írnak róla. Nem szeretem, amikor novellában, regényben vulgáris szavakat használnak, mert – szerintem – ez nem igazán irodalom, főként nem „szépirodalom”. Ha lehet azt mondani, én vagyok olyan rutinos író, hogy képes vagyok csúnya, obszcén szavak használata nélkül is, finoman írni az erotikáról. Cím szerint nem nevesíteném, de van olyan írásom, ami kifejezetten szexszel kapcsolatos, de egyetlen durva kifejezés sem található benne. Csak érdekességként említem meg, írtam úgy az örök szerelemről, hogy maga a „szerelem” szó nem is szerepel a műben. Nem a „horrortól” lesz felnőttes valami. Egyáltalában nem törekedtem arra, hogy krimielemek legyenek a kötetben fellelhető történetekben, amelyeket – az alapmesére építve – kitaláltam. Felnőttekhez szól, mert – megítélésem szerint – van benne némi humor, olyan, amit csak a felnőttek értenek: Hófehérke mohó volt, mert – többek között – hét kis növésű férfival élt együtt; Piroskát és a nagymamát bekapta, esetleg megkapta a farkas stb. Az előszó figyelmeztetése pedig alkalmas annak a kiküszöbölésére, hogy – a könyv „mesés” címe alapján – nehogy mesekönyvnek vegye meg azt valaki a gyerekének.

Mi volt végső soron a célja ezekkel a paródiákkal? Milyen új tanulság vonható le belőlük?

Ezekkel az írásokkal alapvetően a szórakoztatás volt a célom, a szándékom.
Tanulság valószínűleg nem vonható le belőlük, de nem is hiszem, hogy a tanulságot kellene keresni ezekben a történetekben. Arra ugyanakkor jó példák, hogy mi mindent lehet még kihozni egy ismert „sztoriból”.

Hogyan jött az ötlet, hogy ilyen meséket írjon? És mennyi idő alatt állt össze a kötet?

Ha viccesen akarnám lereagálni a kérdését, akkor azt mondanám: éppen ráértem. Még hozzá tehetném, hogy a mai feszült, vírustól nyomasztó légkörben az embernek néha szüksége van egy kis lazításra, kikapcsolódásra. Ez adta az indíttatást, az ötletet a kötet megalkotásához. Hogy mennyi idő kellett az összeállításához? Nem sok. Írtam három, általam viccesnek tartott meseparódiát, véleményeztettem az ismeretségi, baráti körömben, azután – látván, hogy kedvező a fogadtatás, tetszenek a történetek – gyorsan írtam még hozzá néhányat, csak hogy meglegyen az „egy tucat”, amely mennyiség már közreadható kötet formájában.

Nemcsak parodizálta ezeket a meséket, hanem modernizálta is (cicanadrág, borsókonzerv, kislabdahajítás stb.). Ebben mi volt a vezérfonala: milyen elemeket tartott fontosnak modernizálni, és miket tartott meg?

Ezek a történetek klasszikus mesék paródiái. Ebből adódóan, úgy kellett fogalmaznom, hogy az eredeti mese alapjaiban még felismerhető legyen. Hiszen a paródia csak akkor jó, ha ráismerünk arra, akire vonatkozik, amiről szól. A „rávezető” szál azért általában a főhős neve volt, például Hófehérke, Jancsi és Juliska, Hamupipőke, Piroska, Csipkéék Rózsikája stb., de fő vonalaiban az alapsztorit is megtartottam. A paródiáim valójában modern mesék. Ezért próbáltam a mai, mindennapi élethez igazodni a történetszövésben, illetve a szóhasználatban is, például cipőbolt, bejárónő, jól szituált, üzletember, eladó telket keresett, bíróságra vinném, személyzetisek stb.

Álnéven jegyzi a kötetet, bár a saját nevén számos novellagyűjteményt, mesekötetet írt már. Miért döntött ezúttal az álnév mellett, és milyen szempontok alapján választott új nevet?

Valóban, több mesekönyvem is megjelent már, amelyek – legalábbis a szándékom szerint – igazán gyerekeknek való, tanulságos, egyszerű, és nem rémisztő, többnyire állatos meséket tartalmaznak. Éppen erre tekintettel, nem kívántam összemosni a „kedves meséket alkotó író” nevét a „gúnyolódó meséket író” szerzőével, és ezért döntöttem úgy, hogy ezt a „mesegyűjteményt” nem a saját nevem alatt jelentetem meg.

Az álnév több dologból jött össze. Van egy nagyon kedvelt novellám – a története teljes mértékben kitaláció -, és az abban szereplők családneve Köszörűs. Az „Anita” szép keresztnév. Az csak utólag jutott eszembe – ami akár poén is lehetne -, hogy az álnévben benne rejlik az is: a szerző klasszikus meséken „köszörüli a nyelvét”.

Saját néven írt művei milyen témákat járnak körül? Mennyiben különböznek ezektől a paródiáktól?

Alapvetően novellista vagyok. Írásaim témáit a mindennapi életből merítem, és a fantáziámból kerekítem ki egésszé. Vannak természetesen humoros novelláim is, de található közöttük misztikus, romantikus, realista, és krimi jellegű is. Azt hiszem, a Mese, mese, meskete… paródiái megfogalmazásukban alig különböznek azoktól az írásaimtól, amelyekben a humorra törekvés volt a fő szempont.

Egyszeri kaland volt a meseparódia álnéven, vagy készül hasonló kötetekre még?

Valószínűleg ez csak egyszeri „kiruccanás” volt részemről a meseparódia területére, és álnéven se fogok a továbbiakban írni. Több mesét azért nem fogok parodizálni, mivel – sajnos, és tisztelet a kivételnek – azt tapasztalom, hogy már a fiatal felnőttek többsége sem ismeri a régi, jól bevált, klasszikus meséket, tehát nem éreznék a csípősség ízét, a humort, ha nem tudnák, mi az alapsztori, mi lett kifigurázva.