Ízelítő / Gyere velem!

Részlet Callen Indigo Gyere velem! című regényéből.

XI.

– HELLÓ! HELLÓ! JÓL VAN? Ébresztő, magához beszélek! Jól van?

– Elnézést. Nem tudom. Azaz nem tudom, valójában mi történt velem – szabadkozott David, amikor végre kinyitotta a szemét, és meglátta a nőt, aki a kocsija mellett állt, és idegen akcentussal szólongatta. Lassan formálta a mondatokat, hogy érthetően elmagyarázza, mi történt.

– Azt hiszem, hogy egy kő csapódott a szélvédőjének, és betörte. Nagyon csúnya törés. Szerencsés, hogy épségben le tudott állni. Azaz vagy szerencsés, vagy valaki nagyon szereti magát odafönt, és segítette. Máshogy nem tudom elképzelni. – A nő az ég felé mutatott, közben mosolygott. Aztán még egyszer megkérdezte: – Jól van?

David kikászálódott az autóból, óvatosan megrázta a kezét és a lábát, és mivel semmi fájdalmat nem érzett, elkönyvelte, hogy csak egy kicsit megijedt. Minden rendben volt. Legalábbis vele – a törött szélvédőjű autóval nem mehetett tovább. Egy ideig csak önmagával és az autóval volt elfoglalva, majd a nőre nézett, aki még mindig ott állt, kedvesen mosolyogva. Eszébe jutott, hogy még nem válaszolt a kérdésére.

– Köszönöm, jól vagyok. És köszönöm, hogy megállt, hogy megnézze, mi van velem. Nagyon kedves magától. Köszönöm.

– Igazán nincs mit. Szerintem maga is ugyanezt tette volna a helyemben. És most hogyan tovább? Van telefonja, hogy hívjon egy autómentőt?

– Van mobilom, igen. – David a zsebében keresgélt, de a telefont nem találta. Bosszúsan mondott valamit csak úgy magának, majd a nőhöz fordult. – Bocsánat, mégiscsak jó volna, ha tudna segíteni. Otthon felejtettem a telefonomat.

A nő az autójához ment, kivette a táskájából a telefonját, és odaadta a férfinak. David kissé zavartan vette el, majd felhívta az autómentőt. Gyorsan megérkeztek. A nő végig vele maradt, kedvesen mosolygott, végtelen nyugalom áradt belőle, és barátságosan, de nem tolakodóan igyekezett szóra bírni Davidet bájos, tört angolságával. Amikor megérkezett az autómentő, a nő egy névjegykártyát vett ki a táskájából, és David kezébe nyomta, majd elköszönt, beült hófehér Chryslerébe, és elhajtott.

– Szóval ő volt az idegen nő, akivel álmodott?

– Igen.

– És miről szólt az álma?

– Nos, nagyon furcsa, szinte életszerű álom volt – kezdte David, majd részletesen elmesélt mindent az esős éjszakáról, az olasz étteremről, a nőről, aki kihívta az utcára, és a nem egyező dátumokról. Arról viszont valamiért nem akart beszélni, hogy álmában a halálhírét keltették.

A pszichológus türelmesen végighallgatta, bár már bőven letelt az előre megbeszélt másfél óra. Úgy érezte, végre változott valami, mintha évek óta erre várt volna. A jel, ami kizökkentheti Davidet a megszokott kerékvágásból. Nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy tudassa ezt vele.

– Hány éve is, hogy hozzám jár?

– Öt éve és pár hónapja.

– Nos, akkor nem haragszik, ugye, ha adok egy tanácsot?

– Persze, csak nyugodtan.

– Azt mondta, hogy kapott egy névjegyet tőle.

– Igen. Nem is tudom, hová tettem.

– Azt javaslom, keresse meg, és hívja fel a hölgyet, hogy még egyszer megköszönje a segítségét.

David elgondolkodott. Először azon, hogy vajon hová tette a névjegykártyát. Igen, a mellénye zsebében kell lennie, ami tegnapelőtt volt rajta. Mindig az előszobafogasra teszi, ott kell lennie. A másik, ami eszébe jutott és dilemmát okozott neki, az volt, ami álmában történt. Bár a nő azt mondta, hogy október 2-a van, neki valamiért mégis március 16-ának tűnt. Ha neki volt igaza, akkor ma kellene találkozniuk az olasz vendéglőben. Abban, ahová olyan sokat jártak Christinával és Thomasszal.

– Igen, talán igaza van. Valóban illene megköszönni a segítségét. De mi lenne, ha inkább elmennék a vendéglőbe, ahol megismerkedtem vele? Mármint ahol az álmom szerint megismertem. Mit gondol?

– Minden álomnak van valami kapcsolata a valós életünkkel. Még a legvadabb, legfurcsább álmunknak is. Nem hiszem, hogy az álmok egy az egyben megvalósulnak, de azt igen, hogy van valami jelentőségük. Valamire fel akarják hívni a figyelmünket, valamire tanítanak, óvatosságra intenek vagy ösztönöznek. Ha én a maga helyében lennék, elmennék abba az étterembe, hogy kiderüljön, hogyan függ össze az álom a valósággal.

XII.

BÁR THOMAS LEGSZÍVESEBBEN azt is elfelejtette volna, hogy van valahol egy apja, egyre többször derült ki, hogy nem tagadhatja le egészen a származását.

Amikor még középiskolába járt, olykor azon kapta magát, hogy a füzetbe vagy a könyv szélére rajzolgat az órán. Kamaszkorában sűrű fekete haja és világoskék szeme nemcsak a kamaszlányokat bűvölte el, hanem egyik fiatal tanárnőjét is, aki képzőművészetet tanított. Egyszer a tanárnő végzetes hibát követett el egy ártatlannak tűnő kérdéssel. Azt kérdezte ugyanis Thomastól, hogy nem ismeri-e véletlenül Richard Stewardot, a festőt, mert nagyon hasonlít rá. Thomas sértődötten és félvállról vágta oda, hogy nem ismer semmiféle festőt, és a továbbiakban elkerülte a tanárnőt, akinek fogalma sem volt, mit vétett. Évek múlva aztán Thomas újra ihletet kapott az alkotáshoz, mégpedig Christina egyik szerepe alapján. Az egyik jelenetben a főhősnő egyedül bolyong a végtelen sivatagban, magánytól, szomjúságtól és fáradtságtól elcsigázva, és olykor vissza-visszanéz. Azután hallucinálni kezd, úgy tűnik, mintha valakit látna maga mögött. Felé int, azt ismételgetve, hogy „gyere velem, gyere velem”. Ez volt az egyetlen szomorú darab, amelyben Christinát látta, és talán ezért volt olyan megkapó. Mindenesetre lefestette a jelenetet, majd elrejtette a képet, hogy senki ne találja meg.

Később is festegetett, de gondosan eldugta a festőeszközeit. Általában éjjel alkotott. Nappal amúgy is dolgozott, éjjel viszont, úgy érezte, senki nem zavarhatja. A festés olyan volt a számára, mintha relaxálna, csaknem éber álom. Nem gondolt semmi másra, csak az előtte lévő vászonra vagy papírra, és a színekre, amelyekből lassan kirajzolódtak a formák, életre keltve virágokat, embereket, felhőket és a végtelen vizet. A festés arra is jó volt, hogy közben a szöveget gyakorolja. A drámaibb részeknél lendületesebb ecsetvonásokat használt, vöröset és narancssárgát, az egyszerűbb, prózai szerepek szövegeit mondva halványan festett, kékkel, zölddel vagy citromsárgával; a komor részek tanulása közben pedig komor, sötét kép született.

Egy alkalommal David és Christina látogatóba jött, és amikor David kiment a konyhába pohárért, egy ecsetet talált az asztalon. Nem szólt semmit, csak fogta, és zsebre tette, és amikor Christina nem látta, odaadta Thomasnak, azzal a különös félmosollyal az ajkán, ami annyira jellemző volt rá, és olyan tekintettel, mint aki azt akarja a másik tudtára adni, hogy mindent tud, de nem kell félni, nem mondja el senkinek. Thomas zavartan tette el az ecsetet, és nagyon hálás volt, hogy nem kellett felfednie a titkát. Nem, még Christina sem tudhatta. Az is bántotta, hogy David rájött, főleg önmaga miatt, mert nem volt elég óvatos. De tudta, hogy sógorától soha senki nem fog megtudni semmit, és kérdezni sem fog, hacsak maga Thomas nem hozza fel. És ez így volt jól. Még véletlenül sem derülhetett ki, hogy valamiben nagyon is hasonlít arra az emberre, aki soha nem érdeklődött felőle, és soha, egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy van egy kisgyerek a világon, aki soha nem ejthette ki a száján azt a szót, hogy apa. Volt valaki, akit apjaként szeretett; ez az ember David volt. Húsz évvel volt idősebb nála, akár az apja is lehetett volna. Amikor az anyja megbetegedett tüdőrákban, és pár hónap után meghalt, a hatéves Thomas számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ő családja Christina és David, senki más.

Ők pedig úgy nevelték fel, mintha a saját gyerekük lett volna.

– Mit iszol?

– Kösz, nem kérek semmit.

– Hogyhogy? Egyedül kell innom? Legalább egy narancslevet igyál.

– Egy pohár vizet legfeljebb.

– Mi van veled? Valami gond van közted és David között?

– Nem, dehogy. Minden rendben velünk.

– Hát akkor?

– Valami van a fejemben.

– Naná, hogy van! Sok, sok ész van az én nővérkém fejében. Ez egyáltalán nem újság.

– Thomas, ez most komoly, kérlek, ne viccelj.

Thomas elkomorodva nézett a nővérére, akinek a szájából még soha nem hallotta azt, hogy ne viccelj, ugyanis az egész élete a viccekről, a nevettetésről szólt.

– Hogy érted azt, hogy valami van a fejedben?

– Voltam orvosnál, és azt mondta, hogy valami van odabent, ami nem oda való.

– Egy olyasmi, amit úgy hívnak, hogy… daganat?

– Igen.

– Gondolom, ezt az orvosod mondta. És gondolom, voltál vizsgálatokon, és az alapján mondta.

– Igen.

– Nézd, Christina, én nem mondom, hogy az orvosod nem jó szakember, de el kell menned másik orvoshoz is, ki kell vizsgáltatnod magad alaposan. Vérvétel, szemvizsgálat, röntgen meg ilyesmik. Nem lehet csak úgy azt mondani valakinek, hogy figyelj, azt hiszem, van egy alattomos kis vacak a fejedben, ami nem oda való. De nem ám! Ahhoz, hogy valaki ilyet merjen mondani, bizonyíték kell. Minden kétséget kizáró bizonyíték.

– Thomas, már túl vagyok a vizsgálatokon. Minden bizonyíték papíron van, a kezembe adták.

– Úgy érted, hogy te már rég tudod, hogy valami nincs rendben odabent?

– Igen, tudom. Csak addig nem akartam szólni, amíg nem tudok biztosat.

– Biztosat? Mennyire biztosat? Kérlek, Christina, adj esélyt! Beszélek Angelával, és megkérdezem, tudna-e segíteni. Kérlek!

– Ki az az Angela? Még nem beszéltél róla.

– Tényleg nem. Látod, nekem is lehetnek titkaim. De most itt az ideje, hogy megismerd. Angela orvos, vannak ismerősei, kapcsolatai, tudja, hová kell fordulni ilyen esetben. Szóval nyugodj meg. Minden rendben lesz. Minden. Bízz bennem!

– Nem bánom, tehetünk még egy próbát, de értsd meg, hogy szerintem már nem sok remény van.

– Majd meglátjuk.