Lapmargó / A Rottenbiller
Kozák Gyula: A szabadság kicsiny szigete – Művészsorsok a 20. században – Bálint Endre, Jakovits József, Vajda Júlia
A borítón olvasható három emblematikus nevet a névsorból hiányzó negyedik művész köti össze szétszálazhatatlanul. A címlapon azonban mégis ott van Vajda Lajos is. Az 1935-ös Maszkos önarcképével a jobb felső sarokból tekint az őt mesterüknek, követendő példaképüknek tekintő hármasra: szerelmére, feleségére, a vezetéknevét az 1941-es halála után felvevő Vajda Júliára, a halála utáni utódjára, özvegye második férjére, Jakovits Józsefre és mindkettőjük sógorára, Bálint Endrére. E szimbiotikus családi és művészi viszonyrendszert az élet még tovább bonyolította: Vajda Júlia húga, Richter Irena nem csak Bálint Endre felesége volt, hanem jó ideig Jakovits kedvese – s a három alkotó remekléseinek alkotóműhelye évtizedeken át a Rottenbiller utca 1. szám alatti 120 négyzetméteres, az ott élők száma és munkája miatt rendkívül szűknek bizonyuló lakás volt.
A zsúfoltságot tovább fokozta, hogy a második emeleti négy szoba – miközben az 1941-ben elhunyt festőzseni, Vajda Lajos jó ideig egyben tartott életművének is raktára volt – állandóan nyitva állt a népes és nem akármilyen összetételű vendégsereg előtt. Ennek ellenére, vagy éppen ezért a „Rottenbiller” a szocializmus évei alatt valóban „katakombának”, a „szabadság kicsiny szigetének” számított. Olyan meghökkentő kijelentések helyszínének, mint amilyen az 1960-as évek elején hangzott el Kassák Lajos szájából. Az emigrációjából éppen hazatérő Bálint Endre ott mutatta meg párizsi képeit a magyar avantgárd megkérdőjelezhetetlen tekintélyének, az elismerő szavakkal mindig fukarkodó költő-festőnek, aki elragadtatását úgy fejezte ki, hogy közölte Bálinttal: „Maga már meg is halhat!” – értsd: megcsinálta az életművét.
Az ilyen és ehhez hasonlatos adalékai miatt vált számomra az elmúlt év nagy eseményévé e meghatározhatatlan műfajú kötet. Amely olvasható szövevényes, fordulatgazdag és drámai családregényként, a „vendégek” – nem csak képzőművészek, hanem írók, színházcsinálók, zenészek – lebilincselő esszéportré-sorozataként. Az elképesztő névsorból néhányat kiragadva: a még mindig felfedezésre váró gondolkodó, Hamvas Béla és Tábor Béla, a Szerb Antal „özvegyeként” emlegetett, ám önértékén lenyűgöző személyiségű Szerb Klára (nem mellesleg Bálint Endre nővére), a művészettörténet históriáját máig befolyásoló és megkerülhetetlen Kállai Ernő, a kortárs zene nagy öregje, Kurtág György, a pszichológiai gondolkodás legitimációját megteremtő Mérei Ferenc, a halál méltóságát felmutató-visszaadó pszichológus, majd író, Polcz Alaine és férje, a prózát megújító Mészöly Miklós. És az olyan, kevésbé „híres”, ám hatalmas súlyú – nem egy esetben még felfedezésre váró – személyiségeket, mint mondjuk…
A felsorolást azért nem folytatom, mert adós maradnék a bizonyítékkal, amelyek azonban mind ott vannak Kozák Gyula anekdotákban és városi folklórban is bővelkedő kötetében. Amit – tovább sorolva a lehetséges olvasatokat –
tekinthetünk értelmiségi-társadalmi szociográfiának, a politikai kulisszák alatti-mögötti korrajznak, kultúrpolitikai keresztmetszetnek és kultúrhistóriának, vagy akár válogatott forráskiadványnak is.
Merthogy a nagyalakú, majd 400 oldalas könyvben számlálhatatlan illusztráció is található: ismert és teljességgel ismeretlen alkotások jó minőségű reprodukciói, fényképek, hivatalos és magánlevelek, cetli-jegyzetek kópiái, újságkivágatok xeroxai késztetnek a szöveg olvasásakor megállásra, böngészésre.
S még csak a kötet annotált ismertetésénél tartok, miközben az album művészettörténeti hozadékáról ugyanúgy nem ejtettem szót, mint a minden szempontból szabálytalan mű talán legfontosabb adalékáról. A Rottenbillerről ugyan született már néhány emlékirat-foszlány, a szellemi műhely meghatározó voltáról is esik szó több tudományos elemzésben, ám ezt a könyvet Kozákon kívül senki nem írhatta volna meg.
Ő ugyanis egyszerre belülről és kívülről látta és láttatja mindazt, amit az utcanév szimbolizál. Merthogy a szociológus végzettségű szerző – akinek nevéhez az egyik legfontosabb magyar szellemi-történelmi vállalkozás, az 1986-ban, mondjuk úgy, fél-illegalitásban alapított Oral History Archívum kapcsolódik – a hatvanas évek elejétől közvetlen közelről, családtagként, a Vajda Júlia-Jakovits József házaspár lányának udvarlójaként, majd férjeként láthatta, tapasztalhatta meg a Rottenbiller történéseit és eseményeit. Ám Kozák korántsem „csak” koronatanú, hanem őrzője a „Vajdák” időközben hányatott sorsúvá lett hagyatékának, s közben spiritus rectorként támogatója a művészettörténeti jelentőségű életműveket feldolgozó tanulmányoknak, monográfiáknak.
A szabadság kicsiny szigetének házfalán ma nincs emléktábla, a Kozák-kötet ennél jóval maradandóbban jelölte meg és ki a szakrális helyszín helyét, szerepét és jelentőségét.
Ha belekezdenek, nem fogják tudni letenni.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!