Lapmargó / Ábrándozás a demokrácia megrontója
Standeisky Éva: Demokrácia negyvenötben
A második világháború zárultával a „felszabadult” („megszabadult”, törvényesen avagy törvénytelenül „megszállt”) Magyarország néhány esztendeig „köztes zóna” volt két, más indíttatású, ám egyaránt „autoriter államkapitalizmus” között. A rövid idejű „presztálinista” „második köztársaságban” a „szovjetizálás első szakasza” zajlott, amely „megfojtott”, illetve „kommunista dominanciájú népi”, vagy inkább „korlátozott polgári” demokrácia volt.
E fogalmi katyvasz csak látszólagos: igen jeles történészek konklúzióit zanzásítottam az előző bekezdésben. Névsorukat ezúttal mellőzöm; valamennyi mögött tiszteletre méltó kutatások, ám egymástól gyökeresen eltérő történeti következtetések állnak. Többségük az elmúlt években, s viták kereszttüzében született. Új könyvében Standeisky Éva ezekhez teszi hozzá a saját értelmezését.
Alaptézise szerint az 1945-öt követő egy-két év a „kudarcos demokratizálódás” időszaka volt.
Ez a megállapítása köszön vissza könyvének minden fejezetében, akár az ideák és a megvalósulás, vagy a közerkölcs és közmagatartás viszonyát taglalja, akár a korszakra hatást gyakorló demokrata személyiségek szerepét, felfogását veszi is górcső alá. Mozaikos, ám annál adatgazdagabb monográfiájának azonban korántsem ez az egyébként igen találó és más történeti munkákba majd alighanem átszivárgó fogalom kitalálása a fő érdeme. Könyve lapjain ugyanis annak a rendszerváltó kornak a szellemi élete, pezsgése elevenedik meg, amelyben a világégés utáni újrakezdő Magyarországnak nem először és nem is utoljára volt része.
A szerző nem is titkolja, hogy szerinte a kudarcosként jellemzett röpke két-három év „legközelibb rokonai” 1956 és 1989, vagyis műve azt boncolgatja, hogy a nagy történelmi fordulatok utáni demokrácia-remények miként váltak újra és újra hiú ábrándokká.
Az ábrándkergetésbe – legalábbis a mából nézve – egykoron még a legrealistább gondolkodók is „beleestek”. A tekintélyes és meglehetősen szkeptikus Moór Gyula jogfilozófus akadémikus (egy ideig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és nemzetgyűlési képviselő) is ekképp mentegetődzött A demokrácia örvényei című, 1945-ös írásában: „Azokról az ellentmondásokról, belső diszharmóniákról és gyakorlati nehézségekről [kívántam szólni], amelyek a demokrácia megvalósulásának útjában állanak… Ezt nem azért tettem, hogy a demokrácia megvalósíthatatlanságának csüggesztő gondolatára jussak, hanem azért, hogy annak a feladatnak a nagysága és szépsége, amely az új magyar demokrácia felépítői előtt áll, kitűnjék.”
Csakhogy, derül ki Standeisky könyvéből, a szellem reménykedő embereinek is inkább a csüggesztő gondolatok tolultak az eszébe. Vissza az életbe címmel adott például programot Kassák Lajos a Világ című hetilapban, a pozitív hangütésén végül mégis inkább a kétely kerekedett felül.
„Tévedés lenne azt hinni, hogy a lelkek megmételyezését máról holnapra rendbe lehet hozni.”
S akkor még a nagy realista-pesszimista Márai Sándorról szó sem esett. Mármint ebben a cikkben, merthogy Standeisky a valós társadalmi-politikai helyzetet gyakorta a nem sokkal később emigráló író citátumaival jellemzi. Például ezzel: „Mindenki árul valamit: aranyat, élelmiszert, hűtőszekrényt, nőt, vagy meggyőződést… Az emberi anyag nem változott, a pártokban gyanús vendégek tömik a zsebüket…”
Nem a történész szerző, hanem a magát ismétlő történelem lehet az oka annak, hogy ezek az idézetek ma megint túlságosan is ismerősen hangzanak.