Lapmargó / A nem különösebben éles szemű megfigyelő
Horthy Miklósné: Napló 1944-45
„Nincs nekünk már se országunk, se otthonunk, se vagyonunk, se családi életünk. Semmink. Ezért küzdöttél, dolgoztál, áldoztad életedet, nyugalmadat 25 éven keresztül, hogy aztán ez legyen a magyar nép hálája” – így kesergett 1945 novemberében vitéz nagybányai Horthy Miklós felesége a naplójában az ő „Susókájának”, az akkor már öt hónapja amerikai fogságban „sínylődő” hites urának. Egy, a háború viszontagságait átvészelő bajorországi „kispolgári, szörnyen berendezett” villában elszállásolt Főméltóságú Asszony egyik visszatérő problémája – feljegyzéseinek tanúsága szerint – az volt, vajon „fogolyként kezelnek, vagy korodhoz, rangodhoz megfelelően?”
Horthy Miklósné, született Purgly Magdolna először 64 éves korában tapasztalhatta meg a kitaszítottságot. Addig, férje okán, áhítat és kultusz övezte, mint a haza anyját. Még akkor is „a nemzet igaz együttérzése enyhítette” gyászát, amikor családanyaként tragédiák sorát szenvedte el. Négy gyermekéből ugyanis hármat volt kénytelen eltemetni. „Hűséges népe” utoljára 1942-ben a keleti fronton lezuhant fia, (a nem sokkal korábban kormányzóhelyettessé ügyeskedett) Horthy István temetésén fejezte ki neki együttérzését. S jól ismert az is, hogy 1944 október közepén a Gestapo túszul ejtette ifjabb Horthy Miklós, s ezzel zsarolták ki a kormányzótól részint proklamációja visszavonását, másrészt Szálasi Ferenc miniszterelnökké való kinevezését.
A nyilas puccsot követően Horthy, a felesége, a menye, s a „trónörökösként” is emlegetett négyéves Horthy Istvánka a németek védőőrizetébe, vagyis házifogságba került. A kormányzóné ekkor fogott naplóírásba gond- és unaloműzésként. Mai ismereteink szerint sem korábban, sem a későbbiek során nem vezetett naplót, már csak azért is kuriózum az a három vékony füzet, amelybe az 1944. november 6-a és 1945. december 5-e közötti gondolatait rögzítette. A füzetek hét évtizeden keresztül rejtve maradtak, de megőrződtek a történelmi nevet – az iszlám felvételét jelző – Sharif utónévvel kiegészítve használó unoka, Horthy István londoni házában. S most, a családi archívum ígért közzétételének első darabjaként meg is jelentek.
A kötet címlapján a naplóíró kifogástalan toalettben (minden ősz hajtincs a helyén, a patyolatfekete ruha példásan vasalva, a négyes gyöngysor a nyakon hivalkodás nélkül hivalkodik) egy karosszékben ül és békebeli nyugalomban kötöget. Ezzel a képpel áll mélységes összhangban az a bejegyzés, miszerint bár nem tudja, hogy Miklós fia él vagy hal, „a szép és egészséges vidéken” lelki egyensúlya „gyorsan helyreállt”.
Ha a fogságnapló szerzője nem lett volna két és fél évtizeden át Magyarország nagyasszonya, az utókori olvasó alighanem nagyobb empátiával fogadná
a családi hányattatás krónikásának ezt a – ahogy az utószót jegyző történész, Zeidler Miklós fogalmazott: – „történelmen kívüli” írását. Csakhogy a családfő negyedszázadon át trónolt a magyarországi király nélküli királyság élén, döntéseivel (vagy éppen döntésképtelenségeivel) meghatározta a nevével jelzett korszakot. A végzetes esztendőben, 1944-ben pedig történelmi hibákat, mondhatjuk inkább: bűnöket halmozott egymásra. Márciusban helyén maradásával törvényesítette a német megszállást, szemét lehunyva asszisztált félmilliónyi zsidónak bélyegzett magyar állampolgár deportálásához, s a legendáriumokkal ellentétben augusztusban arra is rábólintott, hogy a pesti zsidósággal folytatódjon a vonatra zsuppolás. A deportálási helyzetben hat nap múlva, Románia átállásával állt be gyökeres változás. S végül, az előkészítetlen, kétbalkezes magyar kiugrási kísérlet október közepi kudarcát csak betetőzte az, hogy még a nyilas hatalomátvételt is legitimálta.
Mindezekről Horthyné alig, legfeljebb odavetett félmondatokban szól. A naplót sajtó alá rendező – és az abban olykor csak utalásszerű megjegyzéseket a kötetvégi névjegyzékben szakszerűen széljegyzetelő – Bern Andrea történész szerint annak, hogy „közéleti kérdésekről” a kormányzó felesége a fogságnaplójában „kitartóan és konzekvensen hallgatott”, nem a véleménytelenség volt az oka, hanem a féltés. Horthyné ugyanis tartott attól, hogy „írásban lejegyzett véleménynyilvánítása felhasználható lehet hitvese ellen”.
Erről a most megjelent kötetben, ha burkoltan is, de elkezdődött egy értelmezési vita. A már említett Zeidler Miklós miközben megjegyzi, hogy Horthyné „nem volt különösebben éles szemű megfigyelő”, a szöveget konzekvensnek és irányzatosnak tartja. A „ritka” politikai feljegyzésekből ugyanis az rajzolódik ki, hogy a kormányzóné – aki láthatólag az ő rajongott Susókája felfogását visszhangozta – minden felelősséget elhárított a mindenki, még a bizalmasai által is „megtévesztett”, „félrevezetett”, „becsapott” államfőről. Mint az is ismert, a „Legfelsőbb Hadúr” feje fölött sokáig lebegett, hogy háborús bűnösként őt is a vádlottak padjára ültetik, ettől a szeszélyes Sztálin nevezetes mondata mentette meg. A véreskezű diktátor 1946-ban, amikor audencián fogadta Moszkvában az éppen hivatalba lépett magyar miniszterelnököt, Nagy Ferencet, meglepő és irányt mutató kijelentést tett: „Horthy természetesen bűnös, de mégiscsak fegyverszünetet kért. Igaz, hogy meghátrált utána, és a németek kezébe adta magát (…) Mégsem kell bíróság elé állítani (…) nagyon öreg már”.
Horthy Miklósné most megjelent naplóját – miként férjének későbbi, először 1953-ban Buenos Airesben megjelent memoárját – a szembenézés totális hiánya járja át.
A németek „csalárdak”, a magyar nép hálátlan, a szövetséges győztesek igazságtalanok, holott „mindketten mindig híven teljesítettük kötelességünket”,
mi több: „a történtek neki [azaz Horthynak] adtak igazat.”
Ennek tükrében bármennyi történelmi adalék és intimitás-hordalék (például a lovastengerész családi beceneve) tárul is fel a Horthy-família háborús viszontagságairól, a könyv igazi forrásértéke mégis az, hogy egyértelműsödik: a „viszontagságos” sorsukat és tevékenységüket emelt fejjel, dacosan vállaló főszereplők képtelennek bizonyultak bármifajta érdemi önreflexióra.