“Már az első szót úgy vetem papírra, hogy tudom, annak milyen kifutása lesz két vagy tíz fejezet múlva”

Kilenc évvel ezelőtt, egy unalmas statisztika órán született meg első regényének alapötlete T. B. Byrt fejében, hogy aztán egy izgalmas univerzumépítés végén megszülessen A néma csillag dala. A Könyv Guru kiadó gondozásában hamarosan a boltokba kerülő kötet szerzője az interjú során bepillantást enged abba a sajátos és igen bonyolult folyamatba, aminek során egy teljesen új, ismeretlen világot – a regénye kulisszáját – felépített, elárulja, hogy milyen szavakat kellett kihagyni a magyar nyelvből írás közben a hitelesség érdekében és miért ragaszkodik az inkognitójához a kötet megjelenése után is.

Regénye, A néma csillag dala a marsi élet régmúltjáról szól, mint a borítón írja: “fantasy köntösbe bújtatott science fiction” formában. Hogyan tudná pár mondatban összefoglalni a fordulatos cselekmény alapkonfliktusát?

Ó igen, a műfaj. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy “jé, te írtál egy könyvet? na és milyen műfaj?”, akkor egy nagy levegő után belekezdek a nagy monológba, hogy nehéz kérdés, mert bla-bla-bla… Aminek a vége általában az, hogy az említett illető inkább jelez a buszon, és három megállóval korábban száll le, mint azt a kérdése előtt tervezte. A regény története az évmilliárdokkal ezelőtti marsi élet fantazmagóriájába enged betekintést, ahol a civilizált faj nemhogy nincs a világi tápláléklánca csúcsán, de még a víz is egy halálos közeg a számukra. Ez persze nem gátolja meg őket abban, hogy a világ uraiként tetszelegjenek, mi több, fel is üti a fejét egy megerősödött birodalom hódítási törekvése. Nos, ebben a szuperbarátságos környezetben kell a történetünk szereplőinek helytállniuk, ahol a fekete-fehér felállások és motivációk egymástól megkülönböztethetetlen szürkébe hajlanak minden újabb lépéssel és tapasztalással.

Hogyan és mikor született meg az ötlet, hogy ilyen kulisszák között zajló regényt írjon?

Az egyetemen túlzás nélkül mondhatom, hogy a világ legunalmasabb statisztika óráit voltam kénytelen végigülni – mindezt ráadásul tömbösítve. Rettentően fájt az a heti több óra hosszas mínusz az életemből, ami főleg arra volt jó tanulság, hogy milyen munkát ne vállaljak el soha. De komolyan! A Csillagok között féle Miller bolygóján éreztem magam, ahogy minden óra újabb 7 évet rabolt el az életemből. Így hát, amikor már negyvenharmadjára számoltam végig a sarokban megbújó pókokat, valami más elfoglaltság felé kacsingattam, hogy ne őrüljek bele a számok hadseregének végtelenjébe. Arra jutottam, hogy ellensúlyozván a túl sok analitikus gondolkodást, próbára teszem a kreativitásomat, és fejben elkezdtem összerakni egy kitalált világ építőkockáit. A folyamat pedig olyannyira elburjánzott, hogy sok év után végül egy regény kerekedett belőle. Ez egyébként gyerekkori álmom volt. Mindig is fel akartam biggyeszteni egy könyvet a könyvespolcom központi helyére, amin az én nevem díszeleg. Nos… ez utóbbi végül nem sikerült, hisz az említett helyen egy írói álnév virít, de sebaj. A tudat a lényeg. Anyáméknak azért majd szólok, hogy az az én könyvem. Tessék szépen büszkének lenni. Ó, és ha valaki aggódott volna, akkor büszkén jelentem, hogy a fent említett statisztika tantárgyból sikerült összevakarnom egy pezsgőpukkasztó kettest – még ha csak harmadik nekifutásra is.

Egy teljesen új, ismeretlen világot kellett felépíteni a történethez. Hogyan kezdett hozzá, mik voltak a legfontosabb szempontjai, sarokpontjai, amikhez mindenképpen tartania kellett magát eközben?

Ha a személyes tragédiámat egy szófordulattal kellene megfogalmaznom akkor azt mondanám, hogy engem minden érdekel – jó persze kivétel ez alól a fent említett statisztika. Csillagászat, földrajz, történelem, biológia, geológia, pszichológia, és a sornak ezzel még koránt sincs vége. Mindig leküzdhetetlen vonzódást éreztem a megoldatlan rejtélyek iránt, mint ahogy, amióta az eszemet tudom, szerelemtémám volt a Mars bolygó. És mi a Mars legnagyobb rejtélye? Hogy van-e, volt-e rajta élet? Adja hát magát a kihívás: tudományos alapon benépesíteni egy mára már halott bolygót. Bolygószomszédunk nehezen adja magát, hisz bár a terraformálására készülünk, még mindig alig tudunk róla valamit. Ám azt a keveset mind igyekeztem beépíteni a regény világába. A sűrű hézagokat pedig “egy alternatív valóságban így is lehetett volna” jellegű elemekkel töltöttem fel. Így aztán kaptunk egy béka DNS-el dúsított dinót, mint a Jurassic Parkban, ami annál inkább elüt a tényleges, múltbeli valójától, minél nagyobb a hézag, amit tölteni kellett.

Na, de hogy is ugrottam neki a feladatnak? Első lépésként képzeletben visszatekertem a naprendszer időkerekét 3,8 milliárd évvel. Amikor a Földet még egy nagy, egybefüggő óceán borította, és az élet még épphogy csak szárba szökkent rajta. Amikor a Marson még volt víz és magnetoszféra, ami megvédhette a lehetséges élő szöveteket a kozmikus sugárzás okozta sejtpusztulástól. Képzeletben feltöltöttem hát óceánokkal és tengerekkel a bolygó műholdak által letapogatott szinttérképét, eltávolítva arról a vélhetően fiatal képződményeket. Majd az így kialakult földrészeket klíma és csapadékeloszlás alapján zónákra bontottam, azután a lakható zónákat feltöltöttem a helyi adottságokhoz alkalmazkodott létformákkal – növényekkel, állatokkal, és a köztük lévő tápláléklánc-dinamikákkal –, valamint a civilizált faj városaival. Ez után az értelmes, gondolkodó fajnak adtam egy biológiai felépítést. Ehhez igazodva kaptak technikai fejlettségi szintet, ami nem egy földi értelemben vett régmúlt megfelelője, hanem sokkal inkább annak egy alternatívája. Ehhez a fejlettséghez kaptak még mesterségeket és tudományokat – és az ezekkel megvalósítható alternatív építészetet, eszközöket és fegyvereket –, valamint egy fajtörténeti emlékezetet, hogy miként viszonyulnak és miként befolyásolja életüket a történelmük. Mindemellett kaptak még a világ sajátosságaiból adódó hiedelmeket és mitológiákat. Majd legvégül, az így kialakult settingben útjára bocsájtottam egy történetet…

De ha valakinek mindez túl száraznak hangzott volna, akkor a megnyugtatására közlöm, hogy mindebből semmi sem “szennyezi” a könyv lapjait. A szereplők egy készen kapott világot népesítenek be, és egy fantasy tálalásában élik meg a történetüket. A tudományos tények, noha ott vannak, és építik a világot, ám azokat a regény egy pillanatig sem próbálja az olvasóra erőltetni. Visszakanyarodván a műfajhoz, ezért is mondanám talán azt a regényre, hogy egy “néma tudományos fantasy”.

Milyen részletekben tudott a leginkább elszakadni a már ismert világunktól? Egyáltalán szándékában állt, hogy minél különlegesebbek legyenek a körülmények, vagy éppenséggel fontosnak tartotta a hasonlóságokat az emberi világhoz?

Ez mindvégig egy kötéltánc volt. Nem volt szabad elborulnom egyik oldalra sem, és csak remélni tudom, hogy sikerült megtalálnom azt a kényes egyensúlyt, amire mindvégig törekedtem. Az egyik oldalra húzott, hogy minél kreatívabb, ugyanakkor minél hihetőbb világ szülessen a testvérbolygónk képzeletbeli múltjában. Hisz mégiscsak a földitől idegen, gyökeresen más fejlődéstörténetről beszélünk. Mérlegelni kellett, hogy az evolúció milyen eséllyel hozna létre egy másik nekifutásra a látás, szaglás és hallás érzékelésekre épülő evolúciót; úszó, repülő és lábakon járó létformákat. Hogy a bolygó sajátosságai – úgy, mint az alacsonyabb gravitáció, a gyengébb napsugárzás, a szerényebb ár-apály jelenségek, a hosszabb évszakok, a száraz lábbal körül járható déli félteke – miként befolyásolták vajon a rajta létrejött élet kialakulását. Vagy amikor megjelent az értelem, akkor miként alkalmazkodott a környezetéhez, és miként hasznosította annak erőforrásait. Ugyanakkor a másik oldalon ott volt a tény, hogy szórakoztató irodalmat írok. Nem tehetem meg, hogy megfosztom az olvasót mindennemű kapaszkodójától, mert akkor elveszíti a kapcsolatot a regénnyel. Nem tud majd kötődni hozzá, ha egy telekinetikus nyálkaélőlényt követ végig a történet. Idegen lenne számára, és nem tudna azonosulni a benne feszegetett kérdésekkel.

Nézzük inkább a dilemmámat egy példán keresztül! Vegyük alapul a térkép kérdését, amin egyébként az utolsó utáni pillanatokig vacilláltam. A probléma a következő volt. A bolygó déli féltekéje ad otthont a szárazföldnek. Azon nyugatnak indulva körbe lehet sétálni az egész világot úgy, hogy bár mindvégig nyugatnak haladtunk, végül mégis visszaértünk ugyanarra a helyre, ahonnan elindultunk. Északnak haladva viszont előbb vagy utóbb a végtelen óceánba ütköznénk. Azon pedig, noha vannak kisebb nagyobb szigetek, mégis csak azok vannak feltüntetve a térképen, amit a partról még láthatók, hisz az bolygó evolúciós csúcsa számára a víz halálos közeg. Így nem ismerhetik a láthatáron túli, óceáni világot. Adja hát magát a teremtéselméletük, miszerint a világ egy feje tetejére fordított tál. Legfelül a tál feneke, azaz a fagy miatt megközelíthetetlen déli sarkvidék – ahol nem mellesleg az isteneik tanyáznak. Legalul pedig a vízbe érő tál pereme, amin túl már csak a végtelen óceánok vannak. Az égen vándorló nap és a holdak pedig valójában a feje tetejére fordított tál körül kergetik egymást.

Na és akkor most következik az igazi dilemma. Ennek az elképzelésnek megfelelően ugyanis a térképnek úgy kellene kinéznie, mint egy virág. Ahol a virág szirmai lennének a lakható világ. A virág közepe és így a világnak is a közepe az istenek otthona – azaz a déli sark – lenne. Mindezeken túl pedig csakis a végtelen óceánok találhatók. Így az égtájak is úgy alakulnának, hogy az óramutató járásával megegyezően lenne a keleti irány, míg azzal ellentétesen a nyugati irány. A világ közepe felé haladva lenne a déli irány, míg onnan kifelé az északi irány. És ez utóbbi kettőnek az elnevezése is más kellene, hogy legyen. Például a “dél felé” helyett lehetne az, hogy “jég felé”, míg az “észak felé” lehetne a “víz felé”. Mint mondtam, ezen az utolsó pillanatig töprengtem, míg végül úgy gondoltam, hogy ez a fajta megoldás túlságosan elidegenítené az olvasótól a világot, és darabossá tenné a térkép átláthatóságát olvasás közben. Így nem csak a “világ-tál” lenne a feje tetejére fordítva, hanem szegény olvasó is. Így végül megmaradtak az észak-dél-kelet-nyugat irányok, és a térképet is a földi ábrázolásmódnak megfelelően rajzoltam fel.

Egy másik szempont az volt, ha már az olvasó belehelyezkedett ebbe az idegen világba, akkor ne ragadjam ki őt onnan lépten nyomon. Ez elsősorban az írás nyelvezetét érintette. Az alapvetésem az volt, mint a filmszinkronnál. Amikor egy amerikai filmben a szinkronnak köszönhetően magyarul halljuk beszélni a szereplőinket, ők mégis úgy hivatkoznak a beszélt nyelvükre, hogy az az “angol”. Ugyanezt a logikát követve én a regényben az idegen civilizáció nyelvét egyenlővé tettem a magyarral. Ám itt jött a dolog neheze. Ugyanis így számos olyan dolgot kellett kerülnöm, amik, ha csak pillanatokra is, de kiragadhatták volna az olvasót a felépített flowból. Ezért is törekedtem végletekig az idegen eredetű szavak mellőzésére, hisz akkor felmerülhetne a kérdés, hogy ebben az új világban a magyar mellett a latin, az angolszász, vagy a német nyelvek is léteznek? Hisz megjelennek az azokból átvett szavak és kifejezések… Így kerültem a jövevényszavak használatát, még az olyan mélyen a nyelvünkbe beépültekét is, mint a horizont, vagy a logikus. Csupán egy maréknyi kivétel mellett kényszerültem szemet hunyni – mint például a német eredetű ostrom. A szólások, mondások és szófordulatok is mind a marsi világ sajátjai kellettek, hogy legyenek; az ottani adottságokra kellett, hogy reflektáljanak. Mint ahogy a kifejezéseknek is alkalmazkodniuk kellett világhoz, így például ember hiányában nem lehetett senki embertelen, senkinek nem lehet a hangulata rózsás, senki sem iparkodhat, mint ahogy a más szín- és számrendszer bevezetése miatt senki sem lehet zöldfülű, de az időt sem mérhetik évezredben.

Mennyire kellett figyelnie, hogy ne tévesszen el valamit a kitalált részletek közül a 480 oldalas regény során? Készített valamiféle listát, amiben követni tudta, ki kicsoda, és milyen változtatások vannak a földi világhoz képest?

Írás közben mindig több tucatnyi dokumentum és weboldal volt egyszerre nyitva. Legtöbbször az ezek között ugrálás és a bennük való kutakodás vitte el az idő nagy részét. Az állandóan nyitott ablakok között voltak szótárak, a Mars bolygóról és a földi élet kialakulásáról szóló cikkek, történelmi, biológiai és csillagászati kutatások – hogy aztán végül mindezeket alapul véve ugyan, de jól elhallgassam az olvasó elől… Illetve mankónak mindig előttem voltak az általam készített jegyezetek, térképek, és történetvázlatok is. Vannak olyan zseniális írók, mint George R. R. Martin, akinek nagyvonalakban megvan az elképzelése arról, hogy mit szeretne egy regényben megírni, és merre haladjon a történet, majd aztán nekiül, és olyan lenyűgözőt mesél első nekifutásra, mint rajta kívül kevesen. És vannak az olyan írók, mint én, aki egy a történetet elejétől a végéig mérnökien megtervez – már-már megszerkeszt –, aztán a már legyártott, tűpontos vázlatok alapján nekiül megírni, ami kis túlzással csupán csak a vázlatok bővebb kifejtése a lapokon. Már az első szót úgy vetem papírra, hogy tudom, annak milyen kifutása lesz kettő, vagy tíz fejezet múlva, netán a történet legvégén. Szeretném azt hinni, hogy ez nem egy rosszabb, csupán egy másik írási technika, de ki tudja.

Nemcsak a nyelvhasználatra ügyelt, de különös hangzású nevei vannak a hőseinek is. Hogyan találta ki ezeket?

Bár csábító lenne a marsi civilizáció sorai között tudni Kovács Alfrédet, Gloria Silvát és George Taylort, végül nagy nehezen, de elengedtem őket. Helyettük egy korábbi elképzelésemből merítkeztem. Volt ugyanis egy olyan tervem, hogy a világépítés mellett a beszélt nyelvet is kidolgozom, ám ezt egy elég korai stádiumban el kellett engednem, mert nem illeszkedett kellően a tálalás mikéntjébe. Ezekből a szavakból és kifejezésekből végül a nevek lettek, amire a regényben is úgy utalnak a szereplők, hogy “az ősnyelvből visszamaradt szavak”. A nyelv – és így a nevek – megalkotásánál fontos szempont volt, hogy a regény beszélt nyelvéhez, értelemszerűen a magyarhoz szervesen illeszkedjen. Így olyan betű- és hangzókapcsolatok fordulnak elő bennük, amik a magyar fül számára úgy jelentéstelen, ismeretlen szavak, de mégsem hatnak idegennek.

A történetet dinamikus fekete-fehér grafikák illusztrálják. Hogyan születtek ezek a rajzok, és mennyire volt ráhatása a megformálásukra?

A regény már elkészült, amikor megkerestem Ricsit [Vass Richárd, a szerk.] a felkéréssel – akinek ez úton is ezer hála a zseniális és lelkiismeretes munkájáért –, hogy borítót és belső illusztrációkat kellene szállítani. Először csak finoman tálaltam neki a dolgot, hisz mi nehéz lehet egy olyan világ ábrázolásában, ahol az utolsó fűszál is elüt a Földön tapasztalttól? De ő nemhogy nem ijedt meg a feladattól, még lelkesítette is a kihívás. Na, nekem se kellett több. Második körben már rázúdítottam mindent. A teljes kézirat mellett átküldtem neki egy maréknyi sokoldalas kivonatot telis-tele szabályokkal, kikötésekkel, követendő részletekkel, referencia-illusztrációkkal és a könyvből kiragadott idézetekkel, leírásokkal. Ő pedig valamilyen csoda folytán még ekkor sem húzta a fejembe az egész agymenésemet, mi több, olyan zseniálisan hangolódott rá a megalkotott világra, hogy a jóváhagyási folyamat során csupán néhány apró részlet finomítására volt szükség. Ricsi munkái nemhogy telitalálatok voltak, de szerves részeivé váltak a regény világépítésének. És a vizuális mesélés mellett egy nagyon ötletes foreshadowingot is elrejtett bennük.

Mindent összevéve mi okozta a legnagyobb nehézséget első regényének írása (előkészítése) közben? És hogyan oldotta meg ezt a problémát?

A nehézségek sorra jöttek. Nem volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy már minden sínen van. Egy könyv a megjelenése pillanatáig, sőt még azon túl is a legnagyobb odafigyelést igényli. Mégis, ha egy kiemelkedően nehéz időszakot ki kellene emelnem, úgy azt mondanám, amikor már elkészült az élő, lélegző világ terve, majd a kialakított szabályrendszerek figyelembevétele mellett elkezdtem azt sztorival feltölteni. Szerettem volna, ha a könyv nem csupán egy elképzelt természetfilm, egy NatGeo-féle bemutatása a megalkotott világnak. Azt szerettem volna, hogy ez az aspektus pusztán csak a fűszer legyen, amit egy jó történetre szórunk. Azt szerettem volna – és ezt majd az olvasók eldöntik, hogy sikerült-e vagy sem –, hogy a könyvre visszagondolva előbb a zsigeri érzések elevenedjenek fel az olvasóban, amiket a karakterek és a történések váltottak ki benne, és csak ezt követően jusson eszébe, hogy “ja, tényleg hisz ez a Marson játszódott”. Ha csak egyetlen ember szeméből is képes lesz könnycseppeket előcsalogatni a könyv, akkor én már a világ legboldogabb embere leszek.

Mennyi idő volt összehozni a regényt? És mikor (mennyire rendszeresen, milyen napszakokban) jut ideje írni?

Ha a kezdő pillanatnak a sokszor emlegetett statisztika órát veszem, amikor az első aspektusai megszülettek ennek a világnak, az utolsó pillanatnak pedig azt, amikor már olyan állapotban volt a kézirat, amit végül leadtam a kiadónak, akkor az azt jelenti, hogy A néma csillag dala kilenc év munkájának a gyümölcse. Ám ha az előkészületi szakaszt, az ötletelést, és a történeti vázlatok írását nem számolom, akkor a tényleges írási folyamat másfél évet ölelt fel. A napi 8+ órás munkavégzés mellett igencsak nehéz megtalálni azokat a réseket, amikor jut idő az írásra – hát még kreativitás és energia. Sőt, azt mondanám, hogy az írásra szánt időt legtöbbször valami másnak a rovására kellett megteremtenem, legyen az alvás vagy szabadidő. Hétköznapokon nem ritka volt, hogy 3-4 órákkal rövidítettem meg az alvási időmet, hogy tudjak haladni. A hétvégéken ennél jóval többet tudtam a könyvre fordítani, de akkor viszont sokszor nem is az idő, hanem a kreatív blokk jelentette a szűk keresztmetszetet. Volt egy bizonyos kimerültségi fok, aminél tovább már nem tudtam értelmes mondatokat papírra vetni. Pontosabban írtam én a holtpont után is, de azt másnap, a már újfent kreatív elmémmel újraolvasva, jószerivel teljesen átírtam. Egy idő után már érzi az ember, hogy meddig tart a kreatív flowja, és a hatékonyság növelése érdekében azon túl már nem érdemes erőltetni.

Mi az a tanulság, amit szívesen megosztana a hasonló műfajban alkotó szerzőkkel, akik szintén egy vadonatúj világot építenek a regényükben? Mit tanult a regényírás folyamatából, és mit csinálna másként, ha ma kezdhetné el a könyvét írni?

Amit megtanultam ez idő alatt, hogy bízni kell a víziódban. Senki nem tudja jobban azt, hogy mi van a fejeden, mint te magad. Ne tántorítsanak hát el a célodtól a negatív visszajelzések, ha te tudod, hogy jó az irány, amerre haladsz. Ugyanakkor ne is légy süket a kritikára. Egy, a tiédtől elütő vélemény még nem negatív komment. Gondolkozz el rajta, és keresd azt, hogy mit profitálhat belőle a történeted. Lovecraft, Herbert, Gibson és Rowling élete is máshogy alakult volna, ha az első pofonoktól visszatáncolnak, és elengedik az álmukat. Milyen jó, hogy végül nem így tettek, mert nélkülük ma egészen más lenne az irodalom. Közülük többeknek is olyannyira nem hittek a víziójában, hogy végül magánkönyvkiadásra adták a fejüket, és végül az idő őket igazolta. Ha egyetlen dolgot másként csinálhatnék, akkor az éppen ez lenne: kevésbé félnék a magánkönyvkiadás gondolatától. Ez nem egy jobb vagy rosszabb lehetőség a műved megjelentetésére, hanem egyszerűen csak más. Ha senki más nem hisz benned, legalább te higgy a végsőkig. Számomra ezt jelenti a magánkönyvkiadás. Lehetőséget, hogy a víziómat megmérettessem és a világ elé tárjam.

A regényét írói álnéven jegyzi, és valódi nevét a mostani interjúban sem szerette volna felfedni. Miért fontos az inkognitó egy írónak? És ön az eladások növelésének érdekében, vagy inkább a személyiségének és magánéletének védelmében választott angolszász hangzású álnevet?

Azért az álnév, hogy a fent említett statisztika tanár nehogy be tudja azonosítani magát. Még a végén visszavonná a kínkeservesen kiizzadott kettesemet… És persze ott van az a tény is, hogy a regény érdekében hoztam meg ezt a döntést. Szerettem volna, hogy se pozitív, se negatív értelemben ne befolyásolja az író személye a potenciális olvasót. Egy minden tekintetben semleges név képletesen háttérbe szorul a vásárlói döntés során, és átadja a helyét a könyv többi aspektusának. Egy semleges név olyan, mintha ott sem lenne. Ezzel az volt a célom, hogy az első benyomás legyen a borítóé, a második a címé, majd ezt kövesse a fülszöveg, és így tovább egészen a regény utolsó mondatáig.

A cselekmény lezárása elég egyértelmű, nem feltétlenül indukálja a folytatást, de manapság sokan szeretik a sorozatokat a regényekben is. Hogy látja, fogja folytatni A néma csillag dalát, vagy inkább másik történetbe kezd? Vagy talán már bele is kezdett?

Igen, A néma csillag dala egy kerek egész történet. Amit szerettem volna elmesélni vele, azt meg is tettem. Ezt eleve így terveztem. Ám az igazság az, hogy a kreatív elmét nehéz kordában tartani. Az ötletek a lehető legváratlanabb pillanatokban támadnak meg. A legfogékonyabb kutyasétáltatás közben vagyok, valamint este, lefekvés után, a sötétbe burkolózva. Nem ritka, hogy ilyenkor percenként kapom elő a telefonomat és feljegyzek valamit, hogy azt el ne felejtsem, addigra mire gép közelbe kerülök. És hiába csak most, heteken belül fog megjelenni a regény, máris csordultig telve vannak a brainstorming jegyzeteim jövőbeli tervekkel. No nem egy folytatás ötleteivel. Ahogy mondtam, ezt a történetet lezártam. Ugyanebben a settingben legfeljebb egy másik médiumra költözve látnék fantáziát, úgy, mint egy képregény, vagy egy nyílt világú videójáték. Ez persze nem jelenti azt, hogy elengedném a marsi világot. Ám azokat nem egy klasszikus értelemben vett folytatásnak kellene felfogni, hanem inkább univerzumépítésnek. Úgy kell elképzelni, mintha a földi viszonylatokban elmesélnék egy történetet az ókorból, egy másikat a korai középkorból és egy harmadikat a reneszánszból. A világ ugyanaz, de az idő múlik, a benne élők és a környezet vele együtt változik. Ezeken túl pedig gyűlnek a marsi világtól független ötleteim is novellákhoz, nagy regényekhez, és még néhány olyan projekthez, amiket meg sem merek említeni, amíg azok meg nem valósulnak.