Mennyire legyen igaz az igaz történetünk? 1. rész
Memoárt írni nemcsak jó, hanem kifejezetten kötelező. Kifejtettem már korábban a véleményemet, miért tartom fontosnak, hogy mindenki írja meg az élete eseményeit. Arról is írtam egy háromrészes cikksorozatot, hogyan írjuk meg és rendezzük az emlékeinket. (Itt található az első, a második és a harmadik része.) Két új cikkben szeretném bővebben kifejteni, mennyire fontos, hogy a memoárunk ne csak igaz, hanem élvezhető is legyen.
A mai cikk témája főképp az, mit kezdjünk az igaz történetünkkel, és hogyan álljunk neki a majdnem igaz történetnek, azaz a könyvesboltok polcaira szánt élettörténetnek, ez a kettő ugyanis egyáltalán nem egyezik. Egy hónap múlva pedig itt folytatjuk: hogyan írjuk meg magát a regényt!
Az igazán igaz családregény, memoár
Kezdjük is a tippeket, mégpedig azzal az esettel, ha valóban csupán magunknak és a családunknak írunk. Olyankor az sem számít, időrendben vannak-e a jegyzetek, vagy csak leírtunk bármit, ami az eszünkbe jutott. Utólag rendezhetjük a leírtakat kronológikus sorrendbe, de nem muszáj. Nekünk is, a gyermekeinknek is, az unokáinknak is tökéletes lesz a sok régi anekdota éppen úgy, ahogy ezek megíródtak, helyesírás-ellenőrzés után már mehet is a nyomdába, és odaadhatjuk a családnak ajándékba, vagy egyszerűen eltehetjük azt az egy kézírásos füzetet emlékbe.
Mit tehetünk még az igaz történetünkkel?
Ha úgy érezzük, a szöveg szép is, nemcsak érdekes, akkor tegyünk vele próbát! Két-három oldalt küldjünk el belőle irodalmi és történelmi folyóiratoknak. (A folyóiratnak való leadásról korábban ebben a cikkben írtam. Nagyon fontos, hogy egy adott részletet csakis egy helyre küldjünk!)
Ha a szöveg történelmi, helytörténeti vagy néprajzi okból érdekes, akkor érdemes belőle egy szövegmutatványt küldeni a helyi múzeumnak és könyvtárnak, önkormányzatnak, akár tévének, rádiónak. Lehet, hogy szívesen írnak róla, kitesznek egy részletet valahol, ahol többen olvassák, netalán támogatást is adnak a megjelenéshez, illetve kérnek a nyomtatott könyvből is valamennyi példányt.
Ha már 20 nyomtatott könyvünk van, a KELLO-val is érdemes felvenni a kapcsolatot, kérnek-e a magyar könyvtárak részére belőle.
Hogyan szerkesszük meg a kéziratot, ha bolti forgalmazásra szánjuk?
Ha hajlandóak vagyunk rá, hogy nem teljes egészében az igazságot ábrázoljuk, ha ezt szívesen alakítjuk át – de csak annyira, hogy továbbra is korhűen adnánk ki a kezünkből egy élettörténet regényét –, akkor vegyünk nagy levegőt! Ugyanis a nagyközönségnek fontos szempont a dramaturgia, azaz hogyan kövessék egymást a fordulatok, milyen legyen a cselekmény íve.
Ha az olvasóknak írjuk a regényt, és nem magunknak, akkor megfordul a fókusz. Ebben az esetben már nem én, az író és szereplő vagyok fontos, hanem a másik oldal, aki a lap másik felén van: az olvasó. Ezért az a regény lehet csak sikeres, amely az olvasói elvárásoknak legalább részben megfelelni szándékozik.
Hogy ez mit jelent?
A megszokott dramaturgia az, hogy van egy főhősünk, aki egy problémával kerül szembe, és ezt a regény végére megoldja. Első lépésben érdemes tehát azt végiggondolni, igaz történetem szereplőjére ez hogyan illeszthető rá.
Igazítsuk a cselekmény ívét a regényívre!
Két fontos kérdésre keressünk választ, amikor azt döntjük el, milyen ívet adunk a regénynek, mely évekről számolunk be ebben a kötetben.
- Milyen problémát tudok a főhősömnek adni?
A világban való boldogulás egy teljes élettörténetben általában jó konfliktus. Akár ezt választjuk, akár egy másikat, nézzük végig a cselekményt e probléma szempontjából! Hogyan halad a regényben a főhős a megoldás felé? Mikor kerül hozzá közelebb és mikor távolabb? Ezt egy diagramon is ábrázolhatjuk, melynek vízszintes tengelye az oldalak száma vagy jelenetek száma. A függőleges tengely legyen az, hogy a hős közelebb kerül a megoldáshoz (pozitív irányba húzzuk a vonalat, felfelé), vagy éppen újabb bonyodalomba sodródik, távolodik a megoldástól (negatív irányba húzzuk a vonalat, lefelé). Ha jó a kötet dramaturgiája, akkor nem egy egyenes vonalunk van a siker felé, hanem kisebb-nagyobb felíveléseket és visszaeséseket látunk, botlásokat.
- Mikor kezdődik igazán a hős története? Hol vetődik fel a megtalált problémának az eleje?
Bizonyára sok kisgyermekkori anekdotánk van, azonban könnyen lehet, hogy dramaturgiai szempontból ezek háttértörténetnek számítanak, és ami igazán érdekes, az inkább a főhős felnőttkorában történik. Nehéz elvonatkoztatni a saját életünktől, de próbáljuk meg! Osszuk fel az élettörténetet szakaszokra, és vizsgáljuk, mely alapul melyiken, hol szoros az összefüggés! Ha az igazi kalandok húszévesen kezdődnek, kezdjük azzal a könyvet, és a gyerekkori eseményeket inkább időközben elosztva, a régi korokra való visszaemlékezésként szőjük bele. Például a főhős mesélje ezt el egy új barátjának. Az is lehet, hogy arra döbbenünk rá, a gyermekkor leírása igazán érdekes, például hogy a vidéki gyermek hogyan jutott föl a fővárosba. Akkor ez legyen a regény íve, erről írjuk meg a történetet! A felnőttkori eseményeket tegyük félre – ha a könyv sikeres lesz, és az olvasók folytatást kérnek, még mindig dönthetünk úgy, hogy megírjuk azt is.
Ha pedig a regény elejét megtaláltuk, akkor keressük meg a végét is! Mikor oldja meg a főhős a problémáját? Mikor zárhatjuk le szépen a konfliktust, mikor lesz megoldása? Ezt a pontot keressük meg! Nem biztos ugyanis, hogy ez a mai nap – lehet, hogy életünknek egy tíz évvel ezelőtti pontja az igazi révbe érés.
És hogy miképp folytassuk a saját regény, családregény, memoár megkomponálását? A témát a jövő hónapban folytatom, tartsanak velem!
Kép: Unsplash.com