Mennyire legyen igaz az igaz történetünk? 2. rész
A múlt hónapban arról írtam, hogyan álljunk neki a saját történetünk megírásának. Ejtettem szót arról is, mit tegyünk a minden ízében igaz családi történetünkkel, majd áteveztünk a nagyközönségnek szánt művek elvárásainak vizére.
Hogyan alakítsuk ki az egyes fordulatokat a regényünkben?
A történetünk fő ívét az előző cikkben olvasottak alapján eldöntöttük. A következő kérdés az, hogy ebben az időablakban, amit kijelöltünk, hogyan követik egymást az események, és miről mennyit írunk. Ehhez hívjuk segítségül azt a diagramot, amit a probléma felé menetelésről rajzoltunk!
- Először keressük meg a diagramon a nagy ugrásokat!
Hol látjuk, hogy a főhősnek nagyon nehéz, illetve nagyon könnyű dolga volt? Mind a kettő típusút meg kell szakítanunk. Ennek érdekében két dolgot tehetünk.
Az egyik, hogy a regény más részéből hozunk ide olyan eseményt, ami éppen a másik irányba zökkenti az általános irányt. Például ha a hősnek éppen minden remekül megy, akkor ide húzzuk át azt az esetet, amikor beázott a lakása, és amúgy öt évvel később volt, de végül is mindegy, mikorra tesszük. Nem nagy drámát helyezünk tehát el, csak egy kisebbet, ami valami miatt fontos volt.
A másik, hogy kitalálunk egy újat – lehet, hogy csak meg kell erőltetnünk az emlékezetünket, hogy előhívjunk egy kellemetlenséget ebből az amúgy nagyon kellemes időszakból, esetleg kicsit felnagyítsuk. Hisz ha éppen akkor jó dolgok értek bennünket, valószínűleg a nehézségeket is könnyebben oldottuk meg, és kicsi kihívásnak tekintettük.
Természetesen ugyanilyen fontos, hogy a rossz események se érjék egymást, ezek között is legyen feszültségoldásként egy-egy kellemes élmény, előrehaladás!
- Ellenőrizzük a nagy ívet!
Ehhez hívjuk segítségül a három felvonásos szerkezetet! (Erről itt írtam.) Ennek lényege, hogy a regény elején a főhős még bizonytalan, keresi az útját. Mellészegődnek barátok, és van ellensége is, aki keresztbe tesz neki. Új helyzetben találja magát, és lényegében egyedül kell boldogulnia. Ezek szerint finomítsuk a regényünk első néhány fejezetét.
A folytatásban a főhős egyre jobban küzd már meg a problémáival, viszont ezekből egyre több van. Ha valamit megpróbál, sokszor balul sül el. A regény közepén a főhős azt gondolja, sínen van az élete, de ekkor történik valami nagyon fontos, valami kifejezetten drámai. Lehet ez egy negatív esemény, például meghal a lova, akiért eddig küzdött, hogy megtarthassa. Lehet ez egy kifejezetten pozitív esemény is, például élete szerelme igent mond neki. Az fontos, hogy ez az esemény kiemelkedjen a többi közül, sokkal izgalmasabb, tetőpontszerűbb legyen, mint eddig bármelyik, és nagyjából a kéziratunk felénél legyen, tehát a terjedelemben járjunk a regény felénél.
A regényünk második fele szóljon arról, ahogy a főhős a megváltozott körülmények ellenére igenis beleáll a helyzetbe, és eldönti, hogy sikeres lesz. Küzd tovább, és még mindig előfordul, hogy visszaveti valami, de most már alapvetően a siker felé masírozik. A könyv vége lehetőleg legyen happy end. Ez nem mindig kivitelezhető. Ha például nem magunkról írunk, hanem az orosz munkatáborban elhunyt nagyapánkról, akkor érdemes magasztos véget írnunk, azt érzékeltetve, hogy a főhősnek megérte megszületnie, élnie, és milyen szomorú, hogy (idő előtt) távozott.
Ahogy a korábbi cikkben írtam, a regény vége legyen az a pont, ahol a főhős megoldja a problémáját, megoldást talál a konfliktusára, révbe ér. Ne nyújtsuk tovább a rétestésztát, mint ameddig az olvasót valóban érdekli! Azt az érzést adja a választott végünk, hogy megvolt a nagy csata, a közdelem, a főhős győztesen került ki belőle!
- És ha nem stimmel az életünk fonala és a fenti dramaturgia?
Minden esemény annyira pozitív vagy negatív, és annyira hangsúlyos, amennyire annak állítjuk be. Fontos, hogy el tudjuk tolni a fókuszt. Ha egy eseménynek a dramaturgiai ív szerint drámaibbnak kellene lennie, akkor állítsuk be annak, írjunk róla többet, fokozzuk a hatását. Ha pedig egy eseménynek éppen kisebbnek kellene lennie, mert túl sok drámai fordulat történt ezen a környéken, akkor kisebbítsük, írjunk róla kevesebbet. Két eseményt fel is cserélhetünk, ha az ok-okozati vonal nem sérül. Lehet, hogy oldalakat célszerű törölni, vagy egy fontos fordulatot máshová helyezni az íven.
Arra vigyázzunk, hogy ne legyen a leírásunk vázlatszerű! Ha a regényünkben az szerepel, hogy idementünk meg odamentünk, aztán volt egy robbanás, aztán elköltöztünk stb. oldalakon keresztül, azt különösen fárasztó olvasni. Az ad jó dinamikát a regénynek, ha vannak benne részletes anekdoták, és az ezek közti időszakot néhány sorban foglaljuk össze.
Legyen regényszerű a memoár!
Mitől regény egy regény? Hogyan érjük el, hogy a visszaemlékezésünk regénynek nézzen ki? A dramaturgián kívül az alábbi tanácsaim vannak ehhez.
- Leírások. Írjuk le az egyes helyszínekről, tárgyakról és emberekről, hogyan néztek ki! Milyen érzés volt belépni egy kaszinóba? Ott mit láttunk és mit hallottunk? Hogy nézett ki a krupié?
- Párbeszédek. Írjunk párbeszédet! Nem baj, ha nem emlékszünk rá pontosan. A legtöbb ember nem emlékszik szó szerint a párbeszédekre. Találjuk ki, miről beszélgethettünk azzal a másik emberrel!
- A szereplők számának kordában tartása. Életünk során legalább ezer embert megismertünk, de az olvasó biztos nem fog ennyi szereplőt számontartani. Válogatnunk kell tehát. Csak a legfontosabb embereket írjuk bele a sztorinkba! A kevésbé fontosakkal, ha van egy-egy anekdotánk, megtehetjük, hogy nem nevezzük őket néven, és akkor az olvasó sem érzi kötelességének, hogy megjegyezze őt. A másik tippem, hogy az adott személyt szerepeltessük többször, mint terveztük. Az is fontos, hogy ha egy szereplő végigkísérte az eddigi életünket, akkor valóban gyakran mutassuk őt az olvasónak, ezzel üzenve, hogy ő fontos mellékszereplő.
- Tagolás. Új fejezetet ne akkor kezdjünk, amikor eltelt egy ugyanakkora időszak, mint az előző fejezetek közt! Inkább az események sűrűsége és a teleírt oldalak száma legyen döntő. Öt-hat A4-es kéziratoldal után már nyugodtan lehet új fejezetünk.
- Részletes anekdoták. Legyenek olyan részletes jelenetek a kéziratunkban, mint egy valódi regényben. Mutassunk mozdulatokat, testbeszédet, és arra is vigyázzunk, hogy ne legyen túl sok gondolat! Mennyi a leírásban a történés és a gondolat leírása? Ha a gondolat ugyanannyi, mint a többi szöveg, akkor valószínűleg túl sok van belőle. Lehet, hogy törölni kell belőle, de az is lehet, hogy a történéseket és párbeszédeket kell hosszabbra, részletesebbre írnunk ahhoz, hogy érdekes legyen a történet!
Ezekkel a tippekkel felszerelkezve természetesen nemcsak a nagyközönség, hanem a rokonságunk is jobban fogja élvezni a regényt, érdemes tehát őket figyelembe venni akkor is, ha csakis a szeretteinknek szeretnénk átadni a visszaemlékezésünket!