Miért NE tervezzem meg a regényem?

Nehéz elképzelni olyan írói tanácsgyűjteményt, amelyben ne szerepelne az, hogyan kell, még az írás megkezdése előtt, megtervezni a készülő regényünket. Ezzel kapcsolatos ötleteket honlapunkon is közreadtunk már (például itt), most mégis amellett érvelünk, hogy miért érdemes olykor elengedni ezt a “szabályt”, és hogy milyen haszna lehet annak, ha “csak úgy” elkezdjük írni, ami bennünk van.

Bár minden józan megfontolás arra int bennünket, hogy nem lehet egy regénybe gondos tervezés nélkül belekezdeni (végtére házat sem épít senki csak úgy, hasraütésszerűen), szólnak komoly érvek amellett is, hogy igenis lehet ennyire “amatőr módon” is írni.

Az írás ugyanis mégiscsak művészet, nem pedig üzleti találkozó vagy hétvégi nagybevásárlás.

Alkotás vagy fordítás?

Amikor nekiállunk megtervezni egy szöveget, akkor végiggondoljuk a szereplőket, a történet ívét, honnan hová szeretnénk eljutni, milyen üzeneteket, tanulságokat szeretnénk megfogalmazni, milyen emberi tulajdonságokat szeretnénk látni (kifejlődni) a karakterekben, stb. Ez a nagyon hasznos munka azonban át is alakítja a hozzáállásunkat a regényhez. Egyik napról a másikra írókból fordítókká válunk. Hiszen a feladatunk immár az lesz, hogyan alakítsuk át (fordítsuk át) a kidolgozott vázlatot prózává. Hogyan tudjuk életszerűen elmesélni a gondosan kidolgozott jellemű hőseink történetét az olvasónak.

Ha azonban különösebb tervezés nélkül vetjük bele magunkat az írásba, akkor inkább alkotóvá válunk. Sokak szerint pedig akkor születnek a legjobb történetek, amikor belefeledkezik az író a szöveg elkészítésébe, amikor maga fedezi fel menet közben, mit is alkot.

Kérdésektől újabb kérdésekig

Amikor felidézzük, milyenek szoktak lenni azok a történetek, amelyek valóban megragadnak minket, sokszor a regényeknek nem azok a részletei jutnak az eszünkbe, amelyek a hol, mikor, miért kérdésekre felelnek. Gyakran inkább egy párbeszéd, egy erőteljes érzést kiváltó találkozás, vagy épp egy szokatlan élethelyzet vésődik be a történetből. Éppen ezért nem biztos, hogy az a szöveg lesz igazán hatásos, amelyek tudatosan, “jól” felépítettek.

Kezdő írókra jellemző, hogy igyekeznek mindent megmagyarázni az olvasónak. Holott az igazán jó regények nem a tökéletes megismeréssel nyűgöznek le, hanem azzal, hogy több kérdés marad bennünk, mint válasz.

Érdemes tehát írás közben is arra törekedni, hogy egy rejtély megfejtésekor az olvasó máris szembesüljön egy újabb, talán még nagyobb titokkal. Ha nem akarjuk az olvasót kézen fogva vezetni, sokkal többen fognak tudni azonosulni a regényünkkel. Minél nagyobb “szürke zónákat” hagyunk a szövegben, annál többen tudják majd azt kiegészíteni a saját tapasztalatukkal, érzéseikkel. És így alakul majd olyanná a mű, amely egyszerre tölti el elégedettséggel az olvasót, egyszersmind azonban el is bizonytalanítja.

Az irodalomban a legtöbbször arra figyelünk, hogy milyen kérdéseket vetett fel számunkra, mivel szembesített az adott szöveg. Fontos persze a cselekmény, amely a kérdés(ek) felismerésre eljuttatott, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy ez csak az eszköz a cél elérése érdekében. Ha túlságosan sokat foglalkozunk a cselekmény kidolgozásával, könnyen elveszíthetjük a fókuszunkat, vagy ellenkezőleg, túlságosan rágörcsölhetünk arra, hogy az olvasónak majd milyen tanulságot kell leszűrnie a regényünkből. Pedig ez nem rajtunk múlik. Mi csak a témákat vethetjük fel, kérdéseket tehetjük fel, az ablakot nyithatjuk ki. Segíthetjük a felfedezés folyamatát, de az utat mindenkinek magának kell bejárnia.

Dobjuk ki a vázlatunkat?

Na jó, de akkor mit csináljunk? Hajítsuk a sarokba minden sztorivázlatunkat, a kidolgozott karaktereket, a kisebb párbeszédelemeket, a fejezetfelosztást? Ha segít elkezdeni az írást, akkor ne. De ha úgy érezzük, hogy inkább gátja lett annak, hogy új területeket fedezzünk fel, új kérdéseket vessünk fel, új és váratlan fordulatokat találjunk a regényünkbe, akkor jobb, ha megpróbálunk valami mást.

A legjobb, ha egyszerűen csak elkezdünk írni. Bárhol is legyünk, a történet bármelyik része is jusson eszünkbe (ki tiltja meg, hogy a közepén vagy akár a végén vágjunk bele az írásba, ha éppen ahhoz van ihletünk). Írjunk addig, amíg csak van ötletünk, amíg el nem fogynak a szavaink. És aztán folytassuk! Meg fogjuk látni, hogy a mondatok újabb mondatokat, a fordulatok újabb fordulatokat hoznak majd. Csak teremtsünk olyan körülményeket, hogy nyugodtan tudjunk alkotni.

Előfordulhat persze, hogy mindezen tanácsok betartása mellett is elakadunk valahol írás közben. Sebaj, folytassuk – valahol másutt. Mármint a történet másik részén, ahol van még ötletünk. Az sincs sehol előírva, hogy csak lineárisan lehet haladni egy szöveg alkotása során. A lényeg, hogy alkossunk, és ne szakítsuk meg ezt a folyamatot. Végső soron kijelenthető: minél kevesebbet tudunk a szövegről, amit meg akarunk írni, annál inkább készen állunk az alkotásra, vagyis arra, hogy munka közben magunk is “felfedezzük” a történetet. Ez pedig akár az olvasónak is garancia lehet arra, hogy élvezni fogja a sztorit.