Mit tegyünk, hogy ne kétdimenziós szereplőkkel legyen tele a regényünk?

Lehet zseniális az első mondat. Lehetnek frappánsak a párbeszédek. Lehet megfelelően adagolni az izgalmat. Lehet meghökkentő és újszerű a regény világa. Lehet gyomorszorító vagy meglepetésszerű a befejezés. Csak egy dolgot nem lehet: unalmas, papírmasészerű szereplőket teremteni. Mert ha nem sikerül az olvasó számára érdekes, azonosulásra késztető vagy erős ellenérzést kiváltó, szerethető vagy utálható hősöket és antihősöket megalkotni, akkor vagy el sem jutnak a befejezésig, vagy csalódottan teszik le a könyvünket. De mire kell ügyelni a szereplők megteremtésekor, hogy ne essünk az említett csapdába? Hogy lesznek elég összetettek, emberiek, reálisak és érdekesek?

Ne keverjük a szereplők szándékait és szükségleteit

Általános hiba, hogy a szerzők (s így a szereplők) azt gondolják, hogy amit el akarnak érni, arra van valójában szükségük. Pedig a való életben ez sokszor nincs így. Attól, hogy valaki a hatalmat, egy kincset vagy egy másik ember szerelmét/barátságát akarja megszerezni, még nem biztos, hogy igazából erre is van szüksége. Lehetséges, hogy a magány, a szeretethiány, valamilyen sebzettség az igazi problémája és mozgatórugója. Ezek szétszálazását el kell végeznie a szerzőnek, mert csak így alkothat valóban emberi figurákat. Ebben például segíthet, ha felteszi az alábbi kérdéseket minden (fontosabb) szereplővel kapcsolatban: Hol van a karakter a történet elején? Hová akar eljutni? Hová fog elérni a végére? Meg fogja-e kapni, amire szüksége van ott, ahol végül kiköt?

Teremtsünk ellentmondásokat

Minél kiszámíthatatlanabb egy szereplő, annál érdekesebb. A kiszámíthatatlanságnak pedig alapforrása lehet az ellentmondásosság. Vagyis hasznos, ha valamilyen szempontból ellentmondásossá formáljuk a karaktereinket. Egy alaptulajdonsága (lenne) például a bátorság. De mi történik, ha a fő konfliktust megoldani készülő főszereplőnk félénk? Vagy hogyan formálja a cselekményt és a kapcsolatokat, ha egy alapvetően durva, rideg szereplő bizonyos helyzetekben (mondjuk, amikor a barátai bajba kerülnek) figyelmes, sőt érzelmes lesz? Az ilyen tulajdonságú karakterek sokkal reálisabbak, életszerűbbek, gyakran szerethetőbbek (ha van mit utálni is bennük). A tehetség és a szétszórtság, az erő és a gyengeség, az erkölcsi nagyság és valamilyen gyarlóság „jól” kiegészítik egymást, és érdekes jellemeket lehet segítségükkel megformálni.

Attól, hogy vannak hibáik, még legyenek szerethetők

Nemcsak azt ronthatja el egy író, ha kizárólag fekete-fehér szereplőket teremt, hanem azt is, ha nem próbálja szimpatikussá tenni őket. Az olvasók azonosulni akarnak a jókkal, és utálni akarják a rosszakat, vagy legalábbis szurkolni akarnak nekik. Ehhez pedig az szükséges, hogy megfelelő egyensúlyban adagoljuk a pozitív és negatív tulajdonságaikat, attól függően, hogy milyen szerepet szánunk nekik. Ez az egyensúly ad nekik olyan összetettséget, ami életszerűvé, háromdimenzióssá teszi őket. Persze ezt nem könnyű fejben követni. Érdemes karakterlistát készíteni, amelyben – más jellegzetességek mellett – pontosan lefektetjük, milyen jó és rossz tulajdonságokkal ruháztuk fel az egyes szereplőinket. Ez a lista tartalmazhatja azt a jellemfejlődési ívet is, amit a karakternek szánunk, és különösen hasznos lehet egy hosszabb műnél vagy sorozatnál. Érdekes csavart adhat a jellemnek és a történetnek is például egy bátor, de túl magabiztos hős, vagy egy hűséges, de irigykedő segítő.

Jó, ha sebezhetők is

Azokkal szeretünk együtt lenni, akik megmutatják az érzelmeiket, akár olyanokat is, amelyek a gyengeségükről, esendőségükről árulkodnak. Ez az érzelmi „lemeztelenedés” fontos adalék lehet egy regényben is, hiszen ott is a szereplők mélyebb motivációi, cselekedeteik, szavaik mozgatórugói izgatják az olvasókat. A szimpátiát és együttérzést sokszor az esendőség váltja ki, ha látjuk, hogy milyen belső küzdelmei, félelmei vannak valakinek. Éppen ezért könnyen dinamikussá tehetjük a karaktereinket, ha megmutatjuk, mitől fél (mondjuk az elutasítástól, a veszteségtől vagy az irányítás hiányától). Játsszunk el azzal, hogy mi történne, ha olyan helyzetbe hoznánk, amelyben szemtől szemben kell szembenéznie a félelmével…

A ló innenső oldala

És végül, de nem utolsósorban arra is érdemes ügyelnünk, hogy ne essünk túlzásokba. Az arányok megtalálása a karaterépítésben is elengedhetetlen. A figurák szerethetővé tétele nem azt jelenti, hogy oldalakon keresztül „lelkizünk” róluk, hogy hosszan ecseteljük a gyerekkorában őket ért lelki sérüléseket, hogy belső monológokban „morfondíroztatjuk” őket azokról a sérelmekről, amelyeket meg akarnak torolni, vagy a soha nem múló félelmeiket idéztetjük fel velük újra és újra. Sokszor elég, ha elejtett mondatokból vagy egy viselkedésből kap információt valamilyen tulajdonságról az olvasó, a lényeg, hogy ne hagyjunk motiváció és átélhető érzelmek nélkül semelyik szereplőnket.

Borítókép: Maria Lupan / Unsplash.com