„Néha úgy éreztem, a szöveg ír engem”

„Kezdetben, az első fejezet megírásakor csupán a megkeseredett özvegyasszonyok figyelmét szerettem volna felhívni az élet apró, vagy nem nyilvánvaló szépségeire” – meséli Szabó Maák Sándor, hogyan kezdett írni, és miből kerekedett ki most megjelent regénye. A Könyv Guru gondozásában napvilágot látott Egy élet ajándékba – Hamvas ifjúság című kötet szerzőjével egyebek mellett beszélgettünk gyógyító regényről, a másik nem szemszögéből írt történet lehetőségeiről, és arról, hogyan kerülte el az érzelgősség csapdáját.

„Az időskort megért, megözvegyült, életükbe keseredett pácienseimnek szerettem volna valamiféle vigaszt nyújtani” – írja kötete utószavában. El tudná kicsit bővebben mesélni a történet születési körülményeit?

Úgy vélem, az ember sokkal több mint nyolcvan kilogramm, strukturált, funkcionális anyag. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a véletlen az anyagot olyan fokú szerveződésre képes emelni, ami megszüli a bánatot vagy a féktelen jókedvet vagy a mosolyt, vagy például Mozart Requiemjét, egyáltalán ezt a hihetetlenül sokszínű, bonyolult, átgondolt világot, ahol minden pontosan a helyére került.

Hitem szerint mindnyájan a Kosztolányi által is megírt Ismeretlen Úr vendégei vagyunk. Az anyagból ez az éntudattal rendelkező szervező erő teremt emberi létet, majd ugyanaz veszi vissza. Maga a Teremtő is okul, kísérletezik, egyre tökéletesebb megoldásokat keres. A teremtmény a létéhez szabad akaratot és eszközkészletet kap ajándékba, használja azt legjobb tudása szerint, saját és közössége javára. Ezek az ajándékok, csak a szerencsés kiválasztottnak adatnak meg; aki ezt nem érzi át, ajándékait nem fogadja hálával, az előbb-utóbb szomorú sorsba, konfliktusokba, mások hibáztatásába, vagy akár betegségekbe sodródik. A hálátlan embertípus sosem cselekszik önállóan, szinte mindig megkeseredett, mástól várja problémák megoldását: egyéni kudarcai miatt másokat okol. A sorsán ez nem segít, de másokat szomorúvá tesz.

Munkám leginkább különböző panaszok meghallgatásából áll, de ennyi év után sem tudom eléggé egykedvűen kezelni a sorsukkal elégedetlenek kiábrándulását, a „bárcsak meg sem születtem volna” hozzáállást. Az élet utolsó éveiben a mindennapos nyűg-özönök, a magány, a haszontalanság-érzés, a kiszolgáltatottság mindenkit egyformán megvisel, de mindez az ember által létrehozott modern, kozmopolita életmód természetes velejárója. Rengetegszer tapasztalom, hogy egyeseknek különösen nehéz megpróbáltatásokat szab a sors, mégis méltósággal, zokszó nélkül, derűsen élik életüket. Mások (főleg egyes özvegy, idős nők) megkeserednek, összeroppannak, hiábavalónak, tehernek érzik az egész életüket, pedig szerető szülők nevelték, átélték a szerelmet, a közösségi élet áldásait, tanulhattak, megismerhették a világot, a természetet, maguk is teremtővé váltak: gyerekeket szültek, azokat felnevelték, féltették; fiatal korukban számtalan boldog pillanatot éltek át, összességében szép életük volt, és mégis…

Kezdetben, az első fejezet megírásakor (minden további szándék nélkül), amint mondtam, csupán a megkeseredett özvegyasszonyok figyelmét szerettem volna felhívni az élet apró, vagy nem nyilvánvaló szépségeire, az írást a facebookon tettem közzé. A reakciók leginkább engem leptek meg. Később úgy gondoltam, hogy a fejezetet érdemes lenne részleteiben kibontani, és abba a diktatórikus közegbe belehelyezni, ami fiatalságom természetes velejárója volt.

Iringó és Nimród élete valóban „mindannyiunk élete is lehetne”, vagy azért vannak önéletrajzi vonatkozásai is?

Úgy vélem, hogy a legtöbb ember élete átlagélet, amit nem az izgalmas fordulatok, a váratlan örökség, a meseszerű vagyonok tesznek széppé, hanem a prózai hétköznapok apró örömei, a természet, a művészet és a világ megismerésének folyamata, az érzések és hangulatok varázsa, azoknak az átélési képessége. Ilyen értelemben gondolom, hogy a szereplőim élete akár mindannyiunk élete is lehetne.

A faluról szóló fejezet egyébként csaknem teljes egészében rólam szól. A hangulatok természetesen a sajátjaim, a helyszínek valós, fellelhető helyek. A történéseknek annyiban van életrajzi vonatkozása, hogy magam is orvos vagyok, de Iringó és Nimród története nem velem esett meg.

Miért Iringó szemszögéből írta a történetet és nem Nimródéból? Mire kell ügyelni, amikor az író egy másik nemű főszereplőt teremt?

Először is, nagyon hízelgő, hogy írónak nevez, nem is tudom: köszönjem meg, vagy hevesen tiltakozzak. Orvosnak tartom magam, elsősorban recepteket írok, mindenesetre jól esik, ha írónak is tart.

Azért írtam Iringó szemszögéből, mert mint említettem, csupán az első fejezetet szántam megírni, megözvegyült, idős hölgyek vigasztalása céljából. Az egyes szám, első személy a cél szempontjából meggyőzőbb erejűnek, hitelesebbnek tűnt, mint ugyanaz a vigasztalás egy férfi szempontjából. A többi fejezet alapja már adott volt, Iringóként kellett végigvinni. Egy férfi szereplő, egy Nimród sosem annyira kitárulkozó, mint egy Iringó. Egy Nimród az érzéseiről és a hangulatairól nem szokott őszintén beszélni, egy Iringó annál inkább. Amikor az első fejezetet megírtam, akkor még Nimród, mint név még meg sem született, de talán még Iringó sem. Különben érdekes érzés szereplőket teremteni, magam is sokszor kíváncsi voltam, hogy milyenre alakítom majd őket és milyen sorsot szánok nekik.

Hogyan oldotta meg, hogy a visszaemlékezések, az időben való ugrálások közben ne veszítse el a fonalat? Készített valamiféle vázlatot, vagy tényleg igaz, hogy „a szöveg kezdett írni engem”?

Az időbeliséggel nem volt sok dolgom, hiszen a cselekmény nagyon egyszerű. Nem is szándékoztam különösebb történéseket elképzelni, sem részletezni, inkább az egyes helyzetek hangulatát akartam átadni. Vázlatot nem készítettem. Viszont igen, néha valóban úgy éreztem, hogy a szöveg ír engem. Legtöbbször megszenvedtem a mondatokkal, de sokszor (nem elégszer) csak úgy maguktól jöttek elő, elsősorban akkor, amikor a hangulataimat írtam meg. Újraolvasva, néha, még magam is meghatódtam.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget az írás során, és hogyan kerekedett ezen felül?

Utólag visszagondolva, a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy ne legyek nagyon patetikus vagy érzelgős, vagy színpadias, de az írás mégis mozgasson meg valamennyi őszinte, egyszerű emberi érzést. Hogyan oldottam meg? Talán úgy, hogy hatvanon túl az ember már végleg elfogadja az eredeti, gyári beállításait. Néha kikértem titkos lektorom, Vasvári Éva véleményét is. Jaj, igen: magánhangzó után számtalanszor írtam egy t-vel a múlt idő jelét. Nem is tudom mire jutottam volna Éva nélkül. Van egy nagyon jó szemüvege, ami minden vesszőhibát kiszúr.

Mennyi idő alatt született meg a kis kötet, az első fejezettől a kiadónak való leadásig?

Az első fejezetet talán két éve, ősszel írtam meg, a Facebookon tettem közzé. Utána hónapokig nem történt semmi, vagy alig, legalábbis a billentyűzeten nem, habár a fejemben néha felbukkant valami szándék-féleség. A többi fejezet megírásában semmilyen rendszert nem követtem, akkor írtam, ha éppen olyan kedvem támadt, elsősorban a hosszú téli estéken. Az utolsó fejezet az idén tavasszal, a vírus-viharos időszakban született meg.

Mikor és milyen körülmények között tudott a legjobban dolgozni?

Legjobban a sötét, hosszú őszi, vagy téli estéken, néha éjszakába nyúlóan tudok írni, munkának azonban az írást nem nevezném, inkább kikapcsolódásnak, vagy még inkább “rámjöttanosztalgia” óráknak. A helyszín kizárólag a dolgozószobám, ott is Dorottyának, a laptopomnak a billentyűzete. A körülmények a hektikus hangulatomtól függenek.

Említi, hogy kapott „rejtélyes és meglepő biztatásokat” írás közben. Ezek szerint megmutatta a szövegeit valakiknek? Elfogadott esetleg tanácsokat is a történet alakításában?

A rejtélyes és meglepő biztatások elsősorban az online világból érkeztek. Az egyes fejezeteket ott tettem közzé, mint mondtam elsősorban idős hölgyeknek szánva. Meglepetésemre férfiak és fiatalok is méltányolták az írásokat, nemcsak a pácienseim (azok persze elfogultak), de idegenek is. Közzététel előtt minden fejezetet, a már említett szerkesztőmmel, Vasvári Évával egyeztettem. Legalább huszonhétszer biztosított arról, hogy az írások nem túl patetikusak, de a szemüvegét nem volt hajlandó kölcsön adni. A történet, illetve a minimál-történet alakítása kizárólag saját kútfőből fakad.

A kötet végén erőteljesen sejteti, hogy lesz folytatás, bár azt elsősorban az olvasói visszajelzésektől teszi függővé. De azért nyugtasson meg: elkészült valami már a folytatásból?

A történet folytatásába, az egyik legszebb időszak, az egyetemi évek megírásába már belevágtam (úgysem bírnám ki); Dorottya még csak egy fejezetet tárol, a többi csak a fejemben kavarog.

Hogyan keresett és talált kiadót?

Kiadót teljesen kezdőként, naivan és jóhiszeműen, a neten kerestem. Többet is találtam, olyat is, aki el sem olvasta, de tetemes és beláthatatlan önköltségek ellenében mégis hajlandó lett volna kiadni. Egy másik elolvasta ugyan, utána szívesen ki is adta volna, ám irreálisan magas ár ellenében. A magánkiadás ingoványos talajára is elkószáltam, szerencsémre idejében rájöttem, az sem nekem való. A Könyv Guru Sztorimondójára is a neten akadtam, feltételeit elfogadhatónak ítéltem, habár kicsit zavart, hogy sötétkék háttéren fekete karakterekkel hirdette meg a pályázatát.