Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 2. fejezet

A Csontváry titkait kutató szatirikus krimi első fejezetéből megtudhattuk, mi indította Tamást, a gyesen lévő családapát arra, hogy magánnyomozónak álljon.

Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című könyvének második fejezete következik.

---

2. fejezet

‒ Szép szombatot mindenkinek! – szólt egy vidám férfihang az autórádióból. – Jó reggelt kíván a Mecseki Rádió minden Pécsett és környékén ébredezőnek! Pontosan hat óra, ötvenkét perc van, így aki hétkor akar kipattanni az ágyból, az még nyolc percig lustálkodhat. Higgyék el, együtt érzek mindenkivel, aki ma dolgozik, hiszen én is pontosan ezt teszem. A Meteorológiai Intézet mára csodálatos tavaszi időjárást ígért, sok napsütéssel, kevés felhővel. Az idei április, úgy látszik, rácáfol a nevére, és egyáltalán nincs kedve bolondozni. Ez azonban nem is olyan nagy probléma, hiszen majd bolondozunk mi, ami jobban megy egy barátságos napon, mint ha folyton csak esne. Itt van mellettem műsorvezető társam Rebeka, aki azonban ma nagyon komoly arccal ül a mikrofon előtt. Bal lábbal keltél? – kérdezte kollégáját a már most teljes sebességgel pörgő rádiós.

‒ Nem az a lényeg, hogy melyik lábbal, hanem az, hogy egyáltalán fel kellett kelnem – felelte a Rebeka néven szólított ifjú hölgy kissé enerváltan. – De igazán elmesélhetnéd nekem Szabi, hogy te mitől vagy ennyire feldobva.

‒ Csak nézz ki az ablakon, és mindjárt megérted – lelkesedett tovább Szabi. – Verőfényes napsütés, csicsergő kismadarak, szirmot bontott virágok. Nincs is ennél szebb. Ahogyan József Attila mondta: „Itt van a tavasz, itt van újra, s szép, mint mindig énnekem.”

‒ Szerintem ez a verssor nem egészen így hangzik, és mintha nem is József Attila írta volna – javította ki Rebeka a társát.

‒ Nem teljesen mindegy, hogy József Attila vagy Ady, lényeg, hogy költői, és illik a helyzetre – felelte kissé sértődötten Szabi, de nem hagyja magát kimozdítani bugyuta jókedvéből. – A fontos az, hogy pozitívan szemléld a világot, és mindig lásd meg a jót, akárhová is sodor az élet! Főképp akkor, ha nem is sodor sehová, csak megajándékoz egy ilyen derűs reggellel. Különben is, ma egész délelőtt a magyar könnyűzenei slágerlistát játsszuk, az ötvenedik helytől az éllovasig, vagyis délre kiderül, ki ezen a héten az első. Hallgatóink tizenegy óráig az ismert telefonszámon tippelhetik meg a dobogós helyezéseket elért zeneszámok sorrendjét, és akik telitalálatot érnek el, azok között egy értékes ajándékot sorsolunk ki – hadarta el a kötelező mondandóját Szabi.

‒ Petőfi Sándor írta, és nem a tavaszról, hanem az őszről azt a sort, amit idéztél – ragaszkodott a pontossághoz Rebeka.

‒ Hagyjuk már a költőket, és térjünk át a festőkre! – váltott témát Szabi. – Hétig van még néhány percünk, és ilyenkor mindig valamilyen friss, érdekes, izgalmas hírt szoktunk a magunk módján elemezgetni. Most egy rendőrségtől kapott információt tartottam a legkülönösebbnek. Történt ugyanis, hogy mára virradó éjjel sírrablók jártak a fővárosi, Kerepesi úti köztemetőben. Az elkövetők Csontváry Kosztka Tivadar végső nyughelyét bolygatták meg. A festő Kerényi Jenő által készített bronzszobrát ledöntötték, és kiásták, majd ellopták az alatta fekvő csontokat. Rongálás, kegyeletsértés és lopás miatt nyomoz a rendőrség.

‒ Tényleg szép ez a reggel – mondta unottan Rebeka -, te pedig remek érzékkel választasz olyan témát, ami még a korábbinál is hangulatosabbá teszi.

‒ Gondolj csak bele! Szegény Csontváry még holtában is folyton vándorolt – eresztette el a füle mellett a megjegyzést Szabi. – Azt írja a szerkesztőnk, hogy eredetileg 1919-től az Óbudai köztemetőben pihent, majd 1953-ban, mivel senki sem váltotta meg a sírját, exhumálták, és egy közös sírba tették a maradványait. 1963-ban újból kiásták, tudományos módszerekkel azonosították a darabjait, majd 1966-ban a Kerepesi úti temetőben ünnepélyesen újratemették, ekkor kapott síremléket is. Most azonban ismét útra kelt a csontváza, talán keresi a várát. Érted, Csont-váry, hi-hi-hi – kuncogott saját szellemességén Szabi.

‒ Nem ezt érdemelte, lenyűgöző képei vannak – próbálta menteni a menthetőt Rebeka.

‒ Igen, igen – helyeselt Szabi. – Ahogyan az emberi arcokat ábrázolta, az igazán kifejező. Le lehet róluk olvasni számtalan érzést, indulatot, szenvedélyt. Nekem például az Ásító inas a kedvenc képem.

‒ Esetleg az Utolsó vacsora vagy a Mona Lisa – szörnyülködött Rebeka. – Az inasos képet Munkácsy festette, nem Csontváry.

‒ Jó, jó, néha én is hibázhatok – ismerte be végre a tévedését Szabi. – Azt azonban még én is tudom, hogy a Lizát Michelangelo festette.

* * *

‒ Na, ebből elég! – hozta meg a döntését Tamás, és kikapcsolta a rádiót a kocsijában. – Ennyi sületlenséget összehordani kora reggel, már valódi művészet.

Tamás alig egy napja döntötte el, hogy felgöngyölíti a Juliska néni-féle ügyet, és nem is tétlenkedett egy pillanatot sem. Vázlatot készített a tennivalókról, és megfogadta, hogy módszeresen végrehajtja a maga elé tűzött feladatokat. Tegnap a kis Mátéval meglátogatta a szüleit és a húgát a város másik végében, és sikerült meggyőznie őket, hogy a gyerekek szociális fejlődése szempontjából feltétlenül szükséges a jövő hetet náluk tölteni. Mátét reggel elviszi hozzájuk, Tomi odamegy az órái után az iskolából, és majd este mindkettőjüket hazafuvarozza. Így lesz egy kis szabadideje, kedvére nyomozgathat. Természetesen ezt senkinek sem vallotta be, mert még bolondnak nézték volna. Inkább azt mondta, hogy munkalehetőség után szaladgál, hátha ki tudja egészíteni valamennyivel az ínséges gyest.

Vasárnapra családi múzeumlátogatást kezdeményezett, vagyis iparkodott egy kis kultúrát csempészni a megszokott hétvégék unalmába, s egyúttal Juliska néni munkahelyét is felkereshetik. Angéla először fintorgott az ötlet hallatán, de Tamás megígérte, hogy utána elmennek egy vendéglőbe, ahol megebédelhetnek. Így nem kell a vasárnapi ebéddel és az utána következő keserves mosogatással bajlódni. Tomi kifejezetten örült az elképzelésnek, Máténak meg teljesen mindegy, hová mennek, csak ne legyenek otthon. Tamás természetesen nem a képzőművészet iránti imádata miatt szánta rá magát a programra, hanem egy kicsit kérdezősködni szeretett volna az alkalmazottaktól. Hátha valaki ismeri a Juliska néninek udvarló, Csontváryt kedvelő lovagot, vagy legalább már látta, és tud használható személyleírást adni róla.

Kezdetnek mindez nem rossz, de Tamás becsvágyát még nem elégítette ki. Tudta olvasmányaiból, hogy a zseniális nyomozókat mindig a megérzésük indítja el a helyes úton. Neki ilyenek sajnos nem voltak, ezért kitalált magának egyet. Arra gondolt merészen, hogy a szomszédasszonya eltűnéséhez valami módon biztosan köze van a múzeumnak. Máshová ugyanis Juliska néni nem nagyon járt. Mivel az adott múzeumban csak Csontváry-képeket mutatnak be a nagyérdeműnek, ezért Tamás úgy vélte, érdemes alaposan utánanézni a rejtélyes festőnek. Az interneten számtalan honlapon láthatók képei, és az életrajza is olvasható néhány helyen. A lexikális dolgokkal tehát a világhálón való szörfölgetéssel tisztában volt, de őt mélyebben is érdekelték volna az illető művész viselt dolgai. Csontváry kétséget kizáróan csodabogár volt, lehet, hogy az őt imádó Juliska néni rájött vele kapcsolatban egy olyan titokra, amire szegény asszony ráfázott. Néhány éve például egy kutató tükrözte Csontváry egynémely képét, és a tükörképek külön-külön újabb értelmet nyertek, önálló mondanivalót közöltek a szemlélődővel.

Emlékezett rá, hogy az egyetemen járt egy olyan órára, ahol a magyar festészetről hallgatott előadást. Műveltségi tárgyként kellett elvégeznie, igazából nem is nagyon figyelt oda a tanárra. Az viszont megragadt az emlékeiben, hogy az előadó, bizonyos dr. Kovács Lajos, kifejezetten sokra tartotta Csontváryt, és érdekes sztorikat mesélt vele kapcsolatban. Talán tőle meg lehetne tudni olyan dolgokat a festő magánéletéről, ami sehol máshol nem jelent meg még írásban, vagy legalábbis nem elérhető mindenki számára. Kiírta a telefonkönyvből az összes Kovács Lajos számát, és megérzésedzésként találomra felhívta az egyiket. Az ötödik próbálkozásra rábukkant arra, akit keresett, és szombatra találkozót beszélt meg vele.

Kiötlött egy fedő mesét, amivel a művészettörténész professzor úr kegyeibe férkőzhet. Azt mondta, hogy pszichológus, ami igaz is, és Csontváry pszichózisáról akar írni, vagyis annak jeleiről a művészetében. Ehhez kér segítséget a Csontváry-életmű szakavatott ismerőjétől, a tanár úrtól. Szükség is volt a hízelkedésre, mert Kovács úr először szabódott egy kicsit. Arra hivatkozott, hogy rengeteg dolga van, munkanapokon a levéltárban kutat, mert egy könyvet ír az első világháború alatti magyar festészetről, amivel szűkös határidőn belül el kell készülnie. Vasárnaponként a pécsi vásárt járja, ahol mindig bele lehet botlani valami érdekes műtárgyba. Csak a szombat jöhetett szóba, de ekkor délelőtt tíz órától a nyugdíjas klubban tart előadást, délután pedig vendégségbe megy a klub vezetőjéhez. Tamás erősködött, hogy neki jó szombaton a tíz előtti időpont is, szeretne minél előbb használható információhoz jutni a témát illetően. Kovács úr javasolta a reggel hét órát, bízva abban, hogy az túl korán lesz az ifjú pszichológusnak. Tamás viszont egyből elfogadta az időpontot, mert így talán hazaérhet addigra, mire a család felébred, és még útba is ejtheti valamelyik nagyáruházat. Bevásárlás indokával indult el ugyanis ennyire korán otthonról.

* * *

A professzor úr által megadott utca a Mecsekben, egy völgyben található. A családi házak mögött mindkét oldalon már a hegyoldal magasodott, itt-ott pincebejárattal a kert végében. Az épületek valamikor a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben épülhettek, a kommunizmus alatt divatos sátortetős stílusban. Tamás lassan hajtott az enyhe emelkedőn, mert már a házszámokat figyelte. Kovács tanár úr házát jókora tujafák takarták el a kíváncsi szemek elől, így csak kiszámolni lehetett a helyét a szomszédos épületek alapján. A vendég közvetlenül a kapu előtt parkolt le tűzpiros Suzuki Wagon R-jével, melynek színe annyira vadító, hogy még a Forma‒1-es Ferrarik is alázatos fékcsikorgással engednének szabad utat neki.

A csengetésre vehemens kutyaugatás volt a válasz, s kisvártatva előrohant a ház vérszomjas őrzője. Az állat annyira belehevült kötelessége teljesítésébe, hogy néhányszor teljes erővel nekiugrott a kiskapunak, s a kilazult zár zörgése elárulta, ezt a produkciót idegenek érkezésekor állandóan előadja. Amikor már nem bírta szusszal a csaholást, ellenséges morgásba váltott át, vicsorogva mutogatta tűhegyes fogait, és gusztustalan nyálfonalakat eregetett.

‒ Tarzan! Gyere ide! – utasította az ebet a néhány perc múlva megjelenő gazda, de az továbbra is harci állásban acsarkodott a vendégre.

Nem volt mit tenni, Kovács úr erőszakhoz folyamodott, és felkapta hűséges társát a földről. A chihuahua mérgesen kalimpált vékony lábaival, a fogsorát csattogtatta, s a szemei majd kiugrottak a tehetetlen dühtől.

‒ Remek jelzőkutya, csak néha túlzásokba esik – jellemezte Tarzant a tulajdonosa. – Ilyenkor bezárom a WC-be, ott majd megnyugszik. Üdvözlöm! Dr. Kovács Lajos vagyok – nyújtotta a professzor a szabad kezét Tamásnak.

‒ Zalai Tamás – mutatkozott be a vendég. – Én, ahogy már mondtam a telefonban, ismerem a tanár urat, jártam önhöz órára az egyetemen. Műveltségi tantárgyként hallgattam az Állatábrázolások a XX. századi magyar festészetben című kurzusát. Emlékezetes előadások voltak, ezért is bátorkodtam a kérésemmel önt felkeresni – magyarázta Tamás, majd döbbenten a földbe gyökerezett a lába.

A hatalmas tuják mögött, ahol a házat sejtette, valóban ott állt az épület, de borostyánnal teljesen befuttatva. Sem a vakolat, sem a tetőt fedő pala szürke színe nem látszott ki a buja növényzet alól, és már az ablakokat és az ajtónyílást is szűkebbre vette az oda is betolakodó indák fonata. Szinte csak egy kis lyukon keresztül lehetett a befelé nyíló bejárati ajtón átlépni, s félő volt, utánuk kap egy-egy zöldellő kar, torkon ragadja őket, és mohón rájuk tekeredik.

‒ Tetszik a dekoráció? – kérdezte Kovács úr, látva Tamás borzongását. – Ez a természet válasza a szocreál formákra. Évente egyszer körbenyírom az ablakokat, az ajtót és a konvektorok szellőzőit, a többit rábízom a Jóistenre – ismertette kertészkedési szokásait a házigazda, majd a WC-be helyezte el a még mindig aktív Tarzant. Tamásnak a konyhában kínált helyet az asztal mellett, majd nekifogott, hogy a reggeli kávéját elkészítse. Titkos magánnyomozónk, ahogyan választott szakmájának neves képviselői, igyekezett mindent alaposan megfigyelni. Amint a szeme lassan megszokta a félhomályt, kibontakoztak előtte egy idősödő agglegény konyhájának részletei. A berendezési tárgyak, a poharak, tányérok, evőeszközök mind a puritánságot hirdették. Úgy tűnt, mintha húsz-huszonöt éve semmi sem változott volna azon a helyen, még a hűtő márkája is cirill betűkkel virított az erőteljesen dörmögő berendezés ajtaján. A professzor úr maga sem nyújtott üde látványt. Ruhái kopottak, cipője kitaposott volt, ősz borostái napok óta nem láttak borotvát. Haja már szinte teljesen fehérré változott, kissé görnyedve járt, és bal lábára bicegett is. Olyan benyomást keltett, mintha egykor a tudománnyal kötött volna házasságot, és a házsártos asszony kikövetelné, hogy a férje – még önmagát is elhanyagolva ‒, folyton vele foglalkozzon.

‒ Kér kávét? – tudakolta a professzor.

‒ Köszönöm, már ittam otthon – felelte Tamás. – Naponta csak egy csészére vagyok hitelesítve, különben nem tudok aludni este – magyarázta túl az egyszerű választ.

‒ Mi is érdekli konkrétan? – ült le Kovács professzor is az asztal mellé, kezében a forró feketéjével.

‒ Csontváry pszichózisának megnyilvánulásai a képein – vágta rá Tamás a begyakorolt szöveget. – Vagyis inkább Csontváry életének azok a fehér foltjai izgatnak, amelyekről kevesen tudnak, és amelyek meghatározták a gondolkodását, ezáltal a műveit, azaz motívumként szolgálhattak a festményein – bonyolódott bele kissé a mondandójába. – Egyszerűbben fogalmazva, az a fő kérdés, hogy milyen hatások alakították olyanná, amilyen lett, mi vezetett az őrületéhez, és ez hogyan jelenik meg a munkáiban?

‒ Nagyon csodálkozna azon, hogyha azt mondanám, Csontváry csak annyira volt őrült, mint általában a többi ember? – kezdett a nagymonológjába Kovács tanár úr. – Valahol évekkel ezelőtt olvastam egy interjút egy igazságügyi orvosszakértővel. Az újságíró azt tudakolta tőle, hogy előfordulhat-e tévedés az elmebetegeket vizsgáló bizottságban. Vagyis őrültté nyilváníthatnak-e valakit, aki valójában nem az? Az orvos azt felelte, hogy sokfajta elmekórtani eset lehetséges, de az ő több évtizedes tapasztalata azt mutatja, hogy elegendő csupán két csoportra osztania az embereket. Olyanokra, akiket már beutaltak hozzá vizsgálatra, és olyanokra, akiket még nem. Tévedés kizárva, bárkit be lehet zárni, és a megfelelő indok megtalálása sem túlságosan nehéz feladat. Vagyis mindannyian bolondok vagyunk valamilyen formában, csak egyesek különcségeit jobban tolerálja a társadalom, másokét kevésbé. Csontváry furcsaságait a kortársai őrültséggel magyarázták, és sokszor kifigurázták. Ma viszont az egyik legjelentősebb magyar festőnek tartjuk, sőt, világviszonylatban is nagyra becsülik, akik ismerik az alkotásait. Persze, nem muszáj magának egyetértenie velem, és tudom, hogy számos tanulmány és könyv született, amelyik bizonyitottnak veszi Csontváry beteg voltát. Mert milyen ember is az, akinek huszonhét éves korában egy hang megsúgja, hogy ő lesz a világ legnagyobb festője, ráadásul a fiatal férfi még hisz is a jóslatnak? Annak ellenére teszi ezt, hogy korábban még soha nem is rajzolt, csak közvetlenül a kinyilatkoztatás előtt vetett papírra egy ökrös szekeret.

‒ Igen, ez különös, de másokkal is előfordulhat – vetette közbe Tamás, és szentül megfogadta, hogy amíg a nyomozás terén sikert nem ér el, senkinek sem beszél pályamódosítási terveiről.

‒ Mint bizonyára tudja, Csontváry gyógyszerész volt, de tanult jogot is, és kereskedősegédként szintén megállta a helyét. Elhatározta, hogy megteremti az anyagi alapjait jövőbeli karrierjének, és addig nem lép festményeivel a nagyközönség elé, amíg kimagasló eredményeket nem tud felmutatni. Ilyen szempontból racionálisan gondolkodott, és a pénzzel is jól tudott bánni. Rengeteget dolgozott, és negyvenegy éves volt, amikor a saját tulajdonú gyógyszertárát és a kertjét kiadta bérbe, hogy a befolyó összegből fedezhesse művészi tanulmányútjait. Hátrahagyva addigi életét, bejárta Európát, a Közel-Keletet, sőt még Afrikába is eljutott. Néhány művészi tanfolyamon is részt vett, egyik helyen sem maradt sokáig. Fanatikusan kereste a nagy motívumot, ha valami megtetszett neki, ha valamit a fejébe vett, azt megfestette.

Ezen a ponton az alapjában véve mogorva öregúrból már lelkesen folyt a szó, csak az akasztotta meg egy pillanatra, hogy Tamás figyelmét egy csobbanás elterelte.

‒ Valami gond lehet a kutyával – mutatott Tamás a WC-ajtó felé.

‒ Á, semmi baj – legyintett Kovács tanár úr ‒, Tarzan annyira szobatiszta, hogy megtanulta használni a WC-t, csak néha belecsúszik az ülőkéről. Mindjárt végez, le is húzza, és akkor ismét nyugton lesz.

‒ Okos kutya, az én fiam még mindig pelenkát használ – irigykedett Tamás.

‒ Szóval, hol is tartottam? – próbálta az előbb elengedett fonalat ismét felvenni Kovács professzor. – Ja, igen, a motívumnál. Csontváry a nagy motívumon olyan témát érett, amely igazolja az ő világlátását. Vándorlásai során megfestette azokat a helyeket, melyek méltóak voltak az ő isteni küldetéséhez, tájképeket és városképeket, tengert és hegyeket, ókori romokat és modern utcarészletet egyaránt. Festett ezeken kívül portrékat, és különféle jeleneteket is, de az állatokat és a növényeket is szívesen vitte a vászonra. Vagyis nem konkrét motívumokkal dolgozott, hanem olyanokat kutatott, amelyeknek belső tartalmat tulajdonított, amelyek az ő sajátos hitének helyességét bizonyíthatták.

‒ Vallásos volt? – vetette közbe a kérdését Tamás.

‒ Az önéletrajzában olvasható, hogy a családjuk hívő volt – kanyarodott eszmefuttatásával a kérdés által kijelölt irányba Kovács úr. – Csontváry azt írta, hogy gyerekkorában az asztalon mindig ott volt a Képes Biblia. Maga is festett bibliai témájú képeket, de ahogy idősödött, úgy fogalmazott meg egyre több kritikát a hivatalos hitfelfogásról. A kereszténység és a természeti vallások tanaiból összekevert saját használatra egy új vallást, ami alapján rendezte az életét, adott ki néhány röpiratot, és készítette el a csodás festményeit. Mai szóhasználattal misztikus tanoknak neveznénk ezeket, ahol a napkultusz jelentős helyet foglal el. Különben is, a természetes és a mesterséges fény, valamint a távolság és a „levegőég” színeinek a problémája mindig foglalkoztatta. Önmagát pedig többek között azért tartotta zseninek, mert megoldotta ezeket a nehézségeket, és a képein be is mutatta a végeredményt. Úgy vélte, a Nap energiája élteti a szellemet, amely így teremtő erővé válik.

‒ Voltak követői? – reménykedett Tamás, hátha rábukkan egy szekta nyomaira, melynek utódai tartják fogva a szerencsétlen sorsú Juliska nénit, és éppen rituális táncot ropnak körülötte, hogy egy napsütötte oltáron feláldozhassák. Naiv hősünk ekkor még nem is sejtette, hogy közel jár az igazsághoz, még ha nem is pontosan olyan módon, ahogyan elképzelte. – Vagyis, Csontváry alapíthatott esetleg egy vallást, melynek ő lett volna a főpapja? – igyekezett pontosítani a kérdését Tamás, miután elhalkult a fejében a tam-tam dobok diszkrét dübögése.

‒ Nem, ilyenről nem tudok – felelte Kovács úr. – Habár minden publikált írását olvastam Csontvárynak, engem inkább a festményei érdekelnek, nem a nézetei. Vagyis azoknak csak annyi jelentőséget tulajdonítok, hogy megérthessem a képeit.

‒ Még egy fontos dolgot szeretnék tisztázni – pillantott Tamás az órájára. – Ha jól tudom, Csontváry nem alapított családot, és sehol sem említ meg olyan nőt, aki iránt szerelemre gyúlt volna. Múzsa nélkül alkotott?

‒ Látja, ez végre egy igazán izgalmas kérdés – buzdult fel ismét Kovács úr. – Csontváry nagyon különös nőalakokat festett, és a gyermekét tartó anya motívuma több helyen visszatér nála. Tanult kollégáim a kis Jézust és Szűz Máriát vélik felfedezni a párosban, de nekem van egy elméletem, ami jelentősen eltér a közfelfogástól. Szerintem Csontváry a fiatalkori szerelmét és a közös gyermeküket csempészte a képeire, ahogyan sokszor önmagát is beillesztette a kompozícióba. Mivel a pár nem lehetett hivatalosan is egymásé, elváltak útjaik, soha többé nem találkoztak. A festőt élete végéig kísérte a fájdalom, ezért sem nősült meg soha, és ezért, mintegy vezeklésképp szerepeltette őket a képein úgy, ahogyan a képzeletében léteztek. Lehetséges, hogy idővel már tényleg azt érezte, hogy az imádott nő hasonlatos Máriához, a gyermeke pedig a Megváltóhoz. Talán őt tényleg megváltotta volna, ha a kezében tarthatja a fiát, magához ölelheti a szerelmét. Elképzelhető, hogy velük a szokványos polgári életet élte volna, soha ecsetet a kezébe nem vesz, nem születnek meg a festményei, és akkor mi sem beszélgetnénk itt és most erről az emberről.

‒ Mire alapozza ezt a feltevést? Ön szerint tehát Csontváry leszármazottai ma közöttünk élhetnek? – érdeklődött a részletek felől Tamás, hátha rábukkan a festő utódaira, akik fogva tartják a szerencsétlen sorsú Juliska nénit, mert ő rájött, hogy az örökségre fáj a foguk. Még, ha nem is pontosan úgy, ahogyan feltételezte, botcsinálta nyomozónk ismét közel tévedt az igazsághoz.

‒ Csontváry önéletrajza adta az ötletet, hogy utánanézzek a dolognak – mesélte tovább a sztorit Kovács professzor úr. – De várjon csak, szeretnék pontosan idézni belőle, mindjárt idehozom – folytatta, és bebicegett a nappaliba. – Van itt pár érdekes mondat, ami megmozgatta a fantáziámat – kiabált a belső helyiségből, és már jött is vissza egy könyvet lapozgatva. – Azt írja, hogy: „A háromévnyi szerednyei élmények után egy szünidői napon bátyámék Kis-Szebenbe rándultak, és engem is felpakoltak: de Eperjesen egy ismert nagykereskedő gyárosnál, ahol néhány napi vendégségben voltunk, engem otthagytak. Három szép leányka volt a háznál. Szelíd mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt, mely csecsemőkoromat érte – engem elválasztottak örökre. Így lettem kereskedő három és fél évig, … Kb. 17 éves koromban egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem. … atyám a szerednyei állapotot megelégelte, gyógyszertárat vett s átköltözött Szabolcs megyébe. Ebben a gyógyszertárban töltöttem el gyakornoki éveimet…” Tehát kb. tizennégy éves volt, amikor a szülői háztól csellel elszakították, és kereskedőinasnak adták Eperjesre egy gyároshoz, akinek volt három lánya. Három és fél évvel később sietve hagyta el azt a helyet, annak ellenére, hogy meg voltak vele elégedve. Ő írja, szintén ebben az önéletrajzban, hogy a tulajdonos rá merte bízni az üzletet, amíg valami miatt távol volt. Mégsem volt maradása, s engem nem győztek meg az indokai a sejtelemről, meg arról, hogy az apja patikájában tölthette a gyakornoki éveit. Ezért tehát kutatni kezdtem az eperjesi gyáros és annak családja után. A helyi levéltárban nemcsak hivatalos iratokra, de magánlevelezésre is akadtam. Ezekben a gyáros felesége sokat panaszkodik unokanővérének a saját lányairól. A három csodaszép teremtés, ellentétben azzal, amilyen szelíd arccal a Jóisten megáldotta őket, rendkívül kacér volt. Még az is előfordult, hogy éjjel kiszöktek a városba a legényekhez, ami egy tisztes polgári családnál nagy szégyennek számított. A mama nemcsak a hírnevüket féltette, de rettegett attól, hogy a lányai nem rangban és vagyonban hozzájuk illő párt választanak maguknak. Később arról is beszámolt a rokonának, hogy a bajok elkerülése végett mindhárom gyermekének keresett már férjet, akik hajlanának is a frigyre. A levelek közvetlenül azelőtt íródtak, hogy Csontváry elhagyta a házat. A kereskedőinas távozása után három hónappal hármas menyegzőt tartottak a háznál, a szigorú asszonyság fellélegezhetett, kiházasította a virgonc lánykáit.

‒ Ráadásul takarékosan oldották meg a dolgokat – mosolygott Tamás ‒, nem kellett háromszor egymás után kifizetni a zenészeket, a papot, az enni és innivalót.

‒ Először én is erre gondoltam – folytatta dr. Kovács ‒, hiszen egy nagykereskedőtől nem állhatott távol a takarékoskodás gondolata. De amikor átnéztem az akkori anyakönyvi bejegyzéseket, ismét érdekes dolgot fedeztem fel. Az esküvők után a középső lány négy, a legkisebb öt, a legidősebb hat hónappal egészséges gyermeknek adott életet. Vagyis a lakodalom idején már mindhárman áldott állapotban voltak. Az újdonsült férjek a nevükre vették a gyerekeket, és becsülettel fel is nevelték őket később született testvéreikkel együtt. Feltehetően a tüzes lányok már korábban elhálták jövendőbelijükkel a nászéjszakát, így a férfiakat nem érte meglepetésként a trónörökösök érkezése. Az örömszülőknek azonban sürgős volt a kapcsolatok hivatalossá tétele, hiszen már útban voltak az unokák. Ezért volt a nagy sietség, menteni próbálták, ami még menthető.

‒ Csontváry ekkor viszont már Szabolcs megyében gyakornokoskodott – jegyezte meg Tamás.

‒ Igen – hagyta jóvá Kovács úr -, de a fogantatások idején még a gyáros házában lakott. Azt is a levelekből tudom, hogy a lányok sokszor voltak szobafogságban, hol az egyik, hol a másik nem léphetett ki hetekig a kapun, még felügyelettel sem. Ekkor bizony csak a kereskedőinas volt az egyetlen férfiember a házban. Sajnos azt nem sikerült kiderítenem, hogy mikor, ki volt büntetésben, pedig az talán segített volna megállapítani, melyikük szűrte össze a levet Csontváryval. Mindenesetre, az egyik gyerek szerintem az övé volt. Talán ezért kellett hamarjában továbbállnia, hiszen nem rendelkezhetett akkora vagyonnal, hogy reménykedhetett volna a házasságban.

‒ Nem lehet, hogy a gyerekek mégis a későbbi férjektől származtak, és Csontváry csak azért hagyta el a várost, hogy ne kelljen a szerelmét férjes asszonyként látnia? – próbálkozott romantikusabb magyarázattal Tamás.

‒ Sokáig ezt a variációt is elképzelhetőnek tartottam, ugyanis semmi írásos bizonyítékom nem volt arra nézve, hogy valamelyik lány Csontváry törvénytelen gyermekét hordta volna a szíve alatt – felelte Kovács úr. – Néhány nappal ezelőtt azonban felkeresett egy hölgy, aki Amerikából látogatott Pécsre, hogy a saját szemével nézhesse meg Csontváry képeit. Azért jött el hozzám, mert olvasta egy angol nyelvű szaklapban a cikkemet az esetleges Csontváry utódokról, és személyesen is beszélni szeretett volna velem. Elmondta, hogy a családjában generációról generációra öröklődik egy legenda, miszerint az egyik ősüknek Csontváry volt a vérszerinti apja. Áttanulmányoztuk a családfáját, és kiderült, hogy a hölgy, akinek egyébként galériája van San Franciscóban, az eperjesi gyáros legkisebb lányának az ükunokája.

‒ Ez fantasztikus! – lelkendezett Tamás. – Beszélhetnék én is vele? Érdekesebbé tudnám tenni a dolgozatomat.

‒ Rendben – egyezett bele morogva Kovács úr. – Csak arra kérem, hogy említse meg a nevemet, amikor a teóriámról ír! Nem szeretném, ha kisajátítaná az eredményeimet.

‒ Ez meg sem fordult a fejemben – mentegetőzött Tamás. – Természetesen a tanár úr szerzői jogait a legteljesebb mértékben tiszteletben tartom, és ahol ez szükséges, feltüntetem a nevét – igyekezett a hivatalos szóhasználattal a bizalmat erősíteni hősünk.

‒ Itt a névjegykártyája – vett elő a tárcájából egy színes lapocskát Kovács úr. – Franciska Taylor a hölgy neve, a telefonszámát kiírom egy papírra, még egy hónapig Pécsett van, addig utol tudja érni.

‒ Nagyon köszönöm! – hálálkodott Tamás. – Milyen kár, hogy épp most lopták el Csontváry csontjait, DNS-vizsgálatokkal talán igazolni lehetett volna, hogy a hölgy tényleg a festő leszármazottja – fecsegett nyomozónk.

‒ Hogy mondta? – döbbent meg Kovács úr. – Mit loptak el, és honnan?

‒ Nem hallotta? – kérdezett vissza Tamás. – Ma reggel mondta be a rádió, hogy Csontváry sírját feldúlták a Kerepesi úti temetőben, és a csontjait ellopták.

‒ Elképesztő – nyögte Kovács úr, és a gondolataiba mélyedt. ‒ Mit mondtak, ki tette, elfogták a sírrablókat?

‒ Erről nem volt szó, de ha elkapják őket, arról biztosan beszámolnak – felelt logikusan Tamás.

‒ Ne haragudjon, most már készülnöm kellene az előadásomra – jelezte a látogatás végét Kovács úr. – Remélem, tudtam valamit segíteni, és érdekes dolgokat ír majd Csontváryról.

‒ Nagyon sokat segített – nyugtázta Tamás, bár még nem volt vele tisztában, hogy valójában előrébb jutott-e a nyomozással.‒ Ha nem haragszik, akkor használnám a WC-t.

‒ Persze, persze – hagyta jóvá a professzor Tamás igényét, és kivette a helyiségből a durcás Tarzant. – Kiviszlek a barátnődhöz, attól talán jobb kedvre derülsz – biztatta kutyáját az érző szívű gazda.

Tamásnak szerencsére nem kellett a csúszós ülőkén egyensúlyoznia, mint az illemhely előző használójának, ezért gyorsan végzett, és Kovács úrral ismét átléptek a félig benőtt bejárati ajtón.

‒ Várjon egy kicsit, hátraviszem Tarzant – kérte a házigazda Tamást. A kert végében, a pincelejárat előtt egy kennelben várakozott Tarzan kedvese, Jean. A két kutya farkcsóválva ünnepelte a találkozást, megható gyengédséggel érintették össze az orrukat. Alapos szagmintát vettek egymástól elölről és hátulról, majd együtt futkároztak körbe a szűk helyen. Jane, a rottweiler ügyelt lovagja épségére, vagyis hogy még véletlenül se tiporja el, vagy nyomja neki a rácsnak Tarzant.

‒ Ez egy valódi, beteljesületlen szerelem – mélázott el a természet humorán Tamás, majd megindult abba az irányba, ahol a tujafákon túl a kertkaput sejtette.

‒ Minden jót! – köszönt el gyors kézfogással Kovács úr, és meg sem várta, hogy a vendége beüljön a kocsijába, már el is tűnt kertjének dzsungelében.

 

A regény első fejezete ITT olvasható.