Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 3. fejezet
Nácsa János szatirikus krimijének előző fejezetében Tamás, a botcsinálta nyomozó Csontváry titkait kutatva próbál a szomszédból eltűnt Juliska néni nyomára bukkanni.
A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától harmadik fejezete következik.
3. fejezet
Vasárnap reggel Tamás arra ébredt, hogy már egy ideje nem alszik. Próbálta felidézni azokat az eseteket, amikor Juliska nénivel beszélt. Filmszerűen visszapergetett maga előtt néhány alkalmat, és borzasztóan figyelt a belső mozira, hátha felfedez valami gyanúsat a szomszéd néni viselkedésében, szavaiban, magatartásában. Módszeresen elemezte a látottakat, hallottakat, de semmi olyat nem vett észre, amibe kapaszkodhatott volna. Juliska mama nem csak becsülettel járt dolgozni, de kifejezetten örült, ha hasznossá tehette magát. Tomival is rendesen bánt, és lelkesen tanította bármire, főképp rajzolni, festeni. Ha panaszkodott is néha az egészségére, utána mindig valami vidám dologról beszélt, minden rosszban talált valami jót. Lehetetlen, hogy valaki haragban lett volna vele, és a lakásban betörésnek sem volt nyoma. A film itt kezdett unalmassá válni, így Tamás félbeszakította, és felkelt.
A konyhában Tomi foglalatoskodott, ami azért volt meglepő, mert ilyenkor a család többi tagja még javában durmolni szokott.
‒ Jó reggelt! Te már ilyen korán talpon vagy? – pillantott Tamás először a fiára, majd a konyhai órára. A számlapján különféle zöldségek színes rajzát viselő, műanyag, fali időmérő szerkezet hat órát mutatott. A finomfőzelék valamennyi alapanyaga szerepelt rajta, ennek ellenére meglepően pontosan járt.
‒ Nem tudtam aludni, így inkább kijöttem reggelizni, hogy minél hamarabb indulhassunk – felelte tömören Tomi, és nagy figyelemmel kenegette a margarinos zsömléjét.
‒ Kíváncsi vagy a képekre, igaz? – mosolygott Tamás, és szégyellte is egy kicsit, hogy korábban nem jutott eszébe a múzeumlátogatás. – Csontváry valóban páratlan mester volt, sokat tanulhatsz tőle, ha a műveit alaposan megfigyeled – bölcselkedett.
‒ Apa! Mi kell ahhoz, hogy valakinek a képeit kiállítsák? – bukott ki Tomiból az, ami épp foglalkoztatta.
‒ Sok minden – felelte Tamás, de valójában fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi szükséges hozzá. Gondolkodási időt igyekezett nyerni, ezért megsimogatta a művésznek készülő fia borzas fejét.
‒ Mégis, mit kellene tennem, hogy az én képeimet is a múzeumban láthassák az emberek, mint a Csontváryét? – érdekelték a konkrétumok Tomit.
‒ Először is, szükséged van tehetségre, majd szorgalomra, hogy megtanulj mindent, amit például Csontváry is tudott, és persze sok pénzre, mert egy kiállítás rendezése nem olcsó mulatság – szedett össze néhány általánosságot az apa.
‒ Tehát akkor már csak pénzt kellene szereznem valahonnan – mondta gondterhelten Tomi. – Juliska néni szerint tehetségem van, bármit megfestek úgy, ahogyan Csontváry, de szegény vagyok – összegezte a helyzetét.
‒ No, azért ne hasonlítsd magad Csontváryhoz! – nevetett fia szerénytelenségén Tamás. – Egyébként pedig nehogy elkezdj megint üzletelgetni valamivel az iskolában, mert megharagszom! A múltkor is rettentően égett az arcom a szülői értekezleten, amikor a tanárok és a szülők azzal estek nekem, hogy minden vacakot behordasz a suliba, és zsibvásárt rendezel. Inkább megígérem, kerítünk valahonnan pénzt, de először nem kiállításra, hanem arra, hogy festőnek tanulhass. Ezt vedd ígéretnek!
‒ Mennyibe kerülhet egy Csontváry-festmény? – váltott témát Tomi a kérdésével.
‒ Nem tudom, de több millióba, az biztos – gondolkodott el Tamás. – Csak nem akarsz ma lopni egyet? – vette viccesre a figurát. – Szerintem nagyon vigyáznak rájuk, a múzeumból képtelenség lenne kicsempészni őket. Vagy inkább hamisítanál egyet? Nem tudnánk eladni, azonnal rájönnének, hogy nem eredeti. Nyugi, meglesz a pénz, igaz, nem egyszerre, csak apránként.
‒ Megyek felöltözni – mondta Tomi, és válaszra sem méltatta apja komolytalankodását. – Kentem neked májkrémes kenyeret – említette meg jócselekedetét, és elviharzott.
„Rendes gyerek ez a Tomi” – lágyult el az apai szív. – „Csak menthetetlen álmodozó a szentem” – fejezte be a gondolatsort Tamás, és kezébe vette a neki szánt kenyeret. A májkrém precízen volt eldolgozva a karéjon, melynek közepére egy macska körvonalait rajzolta késével a kis művészpalánta.
* * *
A múzeumban csak néhány látogató bolyongott, aki tehette, ilyen szirombontogató tavaszban inkább a természetben töltötte a hét utolsó napját, nem monumentális festmények között. Az a néhány vendég is, aki mégis betévedt a kiállításra, a képek helyett inkább annak a kisgyereknek az előadásán szórakozott, aki sikongatva fejezte ki örömét, hogy ilyen sokan figyelnek rá. Angéla egy ideig tűrte a csendháborítást, majd azon végképp felidegesítette magát, hogy a férje az összes teremőr nénivel, valamint a pénztárossal és a képeslapárussal is hosszasan diskurált. Az első adandó alkalommal, ahogy Tamás ismét a közelébe keveredett, átadta a kurjongató Mátét, és abba a lehető legtávolabbi helyiségbe távozott, ahol a zajterhelés még éppen elviselhető volt. Tamás feje egyre vörösödött, de kitartóan igyekezett Mátét csendre inteni. A csöppség azonban élvezte a saját hangját, és a terem kiváló akusztikája az ő malmára hajtotta a vizet. Tomi a megérkezésük után azonnal lecövekelt az egyik fal előtt, melyet szinte teljesen beborított a Baalbek című kép. Már húsz perce mozdulatlanul állt, csak a szemével pásztázta a hihetetlen színekkel borított vásznat.
Tamás az alkalmazottakkal való eszmecsere során semmit sem tudott meg Juliska néni udvarlójáról, sőt, a takarítónőt is csak ketten, az idősebbek ismerték. Az eltűnt hölgynek kulcsa volt a múzeumhoz, és a riasztó kódját is ismerte. Minden reggel, nyitás előtt két órával jött be a munkahelyére, és a pénztáros érkezése után, a nyitás előtt fél órával már haza is ment. Másfél óra alatt felmosott, és az éppen soron lévő teremben a portörlést is elvégezte, kivitte a szemetesek tartalmát a kukákba, melyeket a megfelelő napokon az utcára is kihúzott. Ezeket déltájt valamelyik teremőr tette vissza a helyére, így ők a tisztaságból és a kukák mozgatása miatt sejthették csak, hogy kora reggel egy takarító tevékenykedik a házban. Az intézmény vezetőségének soha, semmilyen problémája nem volt Juliska néni munkájával, évek óta észrevétlenül, vagyis tökéletesen dolgozott. Tehát nemcsak néhai férje miatt – aki magas beosztást töltött be az egykori tanács kulturális osztályán ‒, hanem saját szorgalma okán is fenntartások nélkül bíztak benne. Épp ezért tűnt fel azonnal a hiánya, így még aznap megváltoztatták a riasztó kódját, és a zárat is lecseréltették valamennyi ajtón. Vagyis, ha esetleg valaki Juliska nénitől megszerezte a nyitáshoz szükséges kulcsokat és a számokat, akkor sem ment vele semmire.
‒ Kérsz nápolyit? – jutott Tamás eszébe, hogy a kabátzsebében lapul némi vésztartaléknyi finomság. – Amíg eszel, addig is csendben vagy – magyarázta előzékenységét Tamás, ha másnak nem, legalább önmagának.
Mivel Máté elégedetten mosolygott, megkapta kedvenc édességét. A helyzet normalizálódott, bár a kissrác nem hagyott fel végképp a kiabálással. Két harapás között a biztonság kedvéért ellenőrizte, nem szökött-e meg a visszhang az épületből. Ilyenkor nyálas morzsadarabkák röpködtek mindenfelé, ezért Tamás csak lőtávolságon kívül állva szemlélhette a képeket.
‒ Nézd, itt legelésznek az állatok – próbálta az épp előtte lévő képre terelni fia figyelmét Tamás.
‒ Vauuu, vauuu – jelentette ki Máté, és néhány félig megrágott falat vette célba a műalkotást, de szerencsére nem találta el.
‒ Ezek nem kutyák! – javította ki Tamás, bár maga sem tudta eldönteni, milyen jószágokat lát. – Talán kecskék vagy sovány tehenek, de még szamárnak is elmennének – bizonytalankodott. – Itt kaszával arat a bácsi, a nénik meg felszedik a levágott búzát. Ennél a néninél egy gereblye van, ezzel húzza össze az elhullott szálakat, a szoknyája mellé pedig egy cica bújt. Távolabb sok ház áll, biztosan ott laknak ezek az emberek. Itt pedig nagy hegyek nőttek ki a földből, az egyikre még templomot is építettek – elemezgette Selmecbánya látképét a gondos apa.
‒ Eeeee! – mutatott a képre Máté.
‒ Valóban! – helyeselt Tamás. – Ezen a hegyen egy nagy E betű van, de fogalmam sincs, mit keres ott – vallotta be tájékozatlanságát hősünk. Máté természetesen nem ismerte fel az E betűt, csak jelezni szerette volna, hogy egy oda nem illő dolgot fedezett fel a képen.
‒ Erzsébet királyné miatt – világosította fel Tamást egy épp melléjük érkező férfi. – Csontváry ebben az esetben ragaszkodott a valósághű ábrázoláshoz, és ráfestette a képre az erdőirtást is. A helyiek ugyanis annyira szerették a királynét, hogy a hegyoldalba ilyen módon rajzolták ki a nevének kezdőbetűjét.
‒ Ez érdekes – csodálkozott őszintén Tamás. – Beleírtak a tájba. Azt hittem, ezt az amerikaiak találták fel, amikor kitáblázták Los Angeles fölé, hogy HOLLYWOOD.
‒ Ugyan, az amerikaiak! – legyintett megvetően a férfi. – Oda csak összefújta a szél a szemetet. Pénzük van, és megvesznek mindent, amit más kitalál. Így volt ez régen, és így van ma is. Láthatja, a valódi érték itt van körülöttünk, és ez nálunk született meg, nem a tengerentúlon. Én nem értek igazán a művészethez, gyógyszerész vagyok, de azt látom, hogy egy fantasztikus zseni életműve lóg a falakon. Ezek a színek megigézik a nézőt, s a stílus magával ragad valami transzcendens, metafizikus térbe – hevült bele a dicséretbe a magas, szakállas, kissé zilált hajú férfi.
‒ Tényleg nagyon szépek – helyeselt zavartan Tamás.
‒ Kevés erre a csodára az a szó, hogy szép – folytatta hozsannáját a kéretlen tárlatvezető. – Magasztos, fenséges, megkapó és éteri! Nyugodt szívvel nevezhetnénk a világörökség részének. Tudta, hogy a festő halála után majdnem megsemmisült az életműve is? Nem sok kellett volna hozzá, és nyomtalanul tűnt volna el ez a magas szintű szellemi, művészi teljesítmény.
‒ Nem tudtam, mi történt? – keltette fel az érdeklődést Tamásban a megszállott rajongó.
‒ Csontváry a világháború után, 1919-ben halt meg, a János kórházban – fogott bele a történet ismertetésébe a férfi. – A festő testvérei és a rokonok Csontváry műtermét kiadták valakinek, ezért gyorsan ki akarták üríteni a helyiséget. Az ott talált összes iratot a házmesternek szánták, hogy gyújtósként használja. A festményeket árverésen szerették volna értékesíteni, hogy minél több pénzt kapjanak értük. Egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon épp akkor ment megnézni a kiadó műtermet, amikor az árverés részleteit beszélték meg a hozzátartozók. A helyiséget már kiadták, de Gerlóczyt megragadták a falakat díszítő képek, ezért elhatározta, hogy eljön az árverésre. Megerősítette ebben az, hogy véletlenül belerúgott egy, a fal mellett feltekerve fekvő vászonba, amely így kibomlott, és a Magányos cédrus bontakozott ki belőle. Gerlóczy később, a visszaemlékezéseiben megírta, hogy kifelé jövet bement a házmesterhez, és elkérte a neki adott papírokat, így menekült meg a tűzhaláltól számtalan értékes dokumentum. A fiatal építész beváltotta a nagyapai örökségként kapott részvényeket, és az értük járó pénzzel ment el az árverésre. A rajzokat és a kisebb képeket gond nélkül megszerezte, de a nagyobb festmények esetében vetélytársakra akadt. A szomszédos piac fuvarosai akarták megszerezni őket, hiszen kiváló minőségű vászonra voltak festve, amelyek kocsiponyvának is tökéletesen megfeleltek. Akkoriban, a háborút követő nélkülözésben nem lehetett hozzájutni ilyen remek takaróanyaghoz, így érthető volt a törekvésük. A dolgok odáig fajultak, hogy a fuvarosok a buzgó mérnököt kihívták a lépcsőházba, ahol csak Csontváry rokonainak volt köszönhető, hogy nem hagyták alaposan helybe, s sokáig várták még a ház előtt, mert le akartak számolni vele. Szerencsére a felhevült szekereseknek is akadt más dolguk, így Gerlóczy haza tudta vitetni a maradék pénzén a képeket, és ma itt gyönyörködhetünk bennük – mutatott körbe a férfi, mintegy boldog véget adva a sztorinak.
‒ Izgalmas történet – hallgatta volna még egy kicsit Tamás az átszellemült előadást. – Honnan tud ennyi mindent a képekről? Műkedvelő kutató?
‒ Nevezhetünk annak is – mosolygott a bajsza alatt a férfi. – Habár most látom először a saját szememmel a festményeket, rengeteget olvastam róluk. Tudja, amióta az eszemet tudom, folyton csak dolgozom, de az infarktusom után megfogadtam, ha túlélem, eljövök Pécsre pihenni egy kicsit, és végre megnézem ezeket a képeket. Túléltem, itt vagyok. Különben is, ha már állítólag Csontváry leszármazottja vagyok, illik személyesen is tiszteletemet tennem a munkái előtt.
‒ A leszármazottja? – kérdezett vissza Tamás, és a meglepetéstől csaknem elejtette a karjában egyre türelmetlenebbül fészkelődő Mátét.
‒ Á, ez csak egy családi mendemonda! – folytatta álszerényen a férfi. – Állítólag a szépanyám egy gazdag kereskedő középső lánya volt, aki törvénytelen viszonyt folytatott a náluk segédként dolgozó Csontváryval. Ebből a kapcsolatból született az ükapám, de addigra Csontváry már árkon-bokron túl járt, soha nem is találkoztak egymással.
‒ Nahát, ez rendkívül érdekes! – hüledezett tovább Tamás, aki még mindig nem tért magához a játékos sors legújabb húzásától. – Tegnap beszéltem egy művészettörténésszel, akinek az elmélete szerint Csontvárynak volt törvénytelen gyermeke, sőt, nemrégiben talált is egy állítólagos leszármazottat. Szerintem érdemes lenne vele találkoznia, így újabb megerősítést kaphatna a professzor úr teóriája.
‒ Rendben – egyezett bele a férfi. – Mindig szívesen beszélgetek olyanokkal, akik fel tudják mérni Csontváry jelentőségét, akiket foglalkoztat ennek a fenomenális festőnek az élete. Ha meg tudná adni az elérhetőségét, a telefonszámát, azt nagyon megköszönném.
‒ A számát fejből sajnos nem tudom – közölte a tényt rövid töprengés után Tamás. – Kovács Lajosnak hívják, de ezzel nem sokra megy, mert a városban elég sok ilyen nevű ember van. Ha megadná ön a telefonszámát, otthonról felhívnám, és bediktálnám a számot.
‒ Így is jó – nyúlt a tárcája után a férfi. – Adok egy névjegykártyát, ezen rajta van a mobilom száma is. Ha ki lennék kapcsolva, nyugodtan mondja rá a rögzítőre, mindig lehallgatom az üzeneteimet.
‒ Nekem sajnos nincs névjegyem – vette át a lapocskát Tamás. – Zalai Tamásnak hívnak, benne vagyok a telefonkönyvben, és rajtam kívül csak a nagyobbik fiamat hívják így, aki viszont nálunk lakik, ezért könnyű minket megtalálni – magyarázta ismét túl a dolgokat Tamás, és Mátét a vállára fektetve igyekezett kezet fogni új ismerősével.
‒ Szabó Mihály vagyok – mutatkozott be a férfi is. – A nevem átlagos, de belőlem is csak egy van.
‒ Azt hiszem, most be kell fejeznünk a beszélgetést, mert a gyereknek más elképzelései vannak – utalt az apja Mátéra, aki megelégelve a kellemetlen testhelyzetét, két kézzel püfölte Tamás hátát.
‒ Örülök, hogy találkoztunk, és várom a hívását! – köszönt el Szabó úr, majd átsétált a szomszédos terembe.
Tamás megpróbálta letenni a dühös Mátét, de az inkább vitetni szerette volna magát. Ezt a vágyát rendszerint azzal juttatta kifejezésre, hogy nem állt meg a saját lábán, leült vagy letérdepelt a földre, rángatta az apja nadrágját, és a vinnyogástól az üvöltésig terjedő hangkészletével adott nyomatékot a követelésének. Mindez egy nyüzsgő bevásárlóközpontban már nem is zavarta különösebben Tamást, de a festészet szentélyében eléggé bosszantó, bár a végtelenül őrjítő kifejezés pontosabb megfogalmazás lenne.
‒ Csak addig várj, amíg ezt elteszem, és újra felveszlek! – ajánlott mindkettőjüknek kielégítő megoldást Tamás, és futólag átolvasta a most kapott névjegykártyát. Kiderült belőle, hogy a készíttetője Sopronban gyógyszerész, megtudható róla a lakcíme és a patikájának a helye, a mobiltelefonjának a száma, valamint az, hogy példaképe Csontváry. Ez akkor lesz egyértelmű, amikor valaki megfordítja a lapocskát, melynek hátulját a festő híres önarcképe díszíti. Az nem világos, hogy a rokonság miatt vagy, mert Szabó úr szándékosan alakította külsejét Csontváryéhoz hasonlatosra, a kép akár a névjegykártya tulajdonosát is ábrázolhatta volna. – Különös figura – jegyezte meg a gyeses szülőkre jellemző, félhangos, magában beszélő stílusban Tamás, miközben Mátét ismét a karjaiba vette. – Na, gyere, nézegessük a képeket! – indítványozta hősünk a fiának, és találomra elindultak ez egyik irányba.
‒ Aall – mutatott Máté az egyik festményre.
‒ Igen, ez itt egy almát hámozó, öreg néni – erősítette meg fia felfedezését Tamás. – Ott van a kezében a kés, amivel az almákat pucolja. A tálat az ölébe vette, és éppen figyeli, hogy melyikkel is kezdje. Azt nem tudom, hogy a héjat hová teszi, mert más edény nincs a közelébe. Biztosan csak a földre fogja dobni, a macskája mellé. A cica ott dörgölődik a néni lábánál, biztosan enni kér. Szegény, valószínűleg inkább egy kis húst enne, nem almahéjat. Na, menjünk tovább! – adta ki az utasítást magának Tamás.
‒ Vauu, vauu! – hívta fel apja figyelmét egy újabb érdekes témára Máté.
‒ Na, ez tényleg kutya – nyugtázta Tamás. – Méghozzá pulikutya. Az a címe a képnek, hogy Vihar a nagy Hortobágyon. Hortobágynak az egyik pusztát hívják, ahol a kilenclyukú híd is van. Látod, a távolban milyen sötét, haragos felhők gyülekeznek? Hamarosan vihar lesz, és elered az eső. A hídon egy csikós hajt át két lovat, és a folyó túloldalán is szaladnak a lovacskák. Mindenhol szürkemarhák állnak, néhányan isznak, mások legelésznek, sőt egy borjú még egy kis tejet is szopizik az anyukájától. Nézd, milyen nagy szarvuk van! Az egyik sarokban ott áll a gazdájuk, vagy legalábbis az, aki vigyáz rájuk, a másik sarokban pedig a kutyus figyeli őket.
‒ Miijaa, miijaa! – jegyezte meg Máté.
‒ Nahát, igazad van! – lepődött meg Tamás. – A kutyus mellett ott áll egy cicus is, csak annyira fekete, hogy nehéz észrevenni. Biztosan jó barátok, vagyis nem igaz az, hogy minden kutya utálja a macskákat. Tudod, ha egy kutya mellé kölyökmacskát hoznak, előfordulhat, hogy összeszoknak, és nem bántják egymást – tért el szokása szerint a szorosan vett témától Tamás. – Itt is biztosan ez volt a helyezet. A festő bácsi nagyon szerethette az állatokat, mert elég sok képén szerepeltette őket.
Tamást itt valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nézte, nézte a képet, de nem jött rá, hogy mi is zavarja. A színek, a formák mind rendben voltak, a téma és a néhol szembeszökő torzítások is Csontváryra jellemzők. A folyóban visszatükröződtek a benne álló állatok, valamint a híd, s a messzeségben gémeskutak emelték magasba a fejüket. Izgatott rohanás és nyugodt mélázgatás egyszerre volt ott jelen, és a viharfellegek is vészjóslóan közeledtek. Tamás ennek a kettősségnek tudta be a helyüket nem találó gondolatok kergetőzését a fejében.
‒ Szuul, Szuul – mutogatott Máté a képre.
‒ Igen, olyan az a cica, mint a Szultán – nevetett Tamás, majd hirtelen az arcára fagyott a mosoly. Rádöbbent ugyanis, hogy az a macska a képen nem olyan, mint a Szultán, hanem konkrétan és kétséget kizáróan a Szultán. – Na, ne! – nyögte, pedig a legszívesebben felkiáltott volna. A felismerés pillanatában elöntötte a víz, majd ugyanakkor körülbelül kétszázszor futkározott rajta fel és le a hideg. A következő másodperc már néhány évvel idősebb Tamást talált a kép előtt, mint amilyet az előző otthagyott. Nagy nehezen feltépte a parkettáról a földbe gyökerezett lábát, és rekordgyorsasággal vette szemügyre a többi festményt. Nem vacakolt sokat egyetlen alkotásnál sem, csak azt kereste, melyikre szemtelenkedett még oda Szultán. A fekete kandúr nem volt rest, és járt egy virágzó tavaszon Mosztárban, ott volt Szigetváron, amikor Zrínyi kirohant a lángoló várból, Athénban újholdkor figyelte a sétakocsikázókat, sőt még Jézus lábához is odakuporodott, miközben az Üdvözítő fohászkodott. Világlátott állat, nem vitás.
A regény 2. fejezete ITT olvasható.