Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Biznisz
“Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. A hülyeségen túl című könyv nyolcadik fejezete következik.
Igaz a mondás, a kutya is oda szarik, ahol már van. Szenvedélyes szerencsejátékos voltam, vettem lottót, totót, de 7 000 forintnál sosem nyertem többet. Annak is nagy részét az árvízkárosultaknak fizettem be.
Misivel közösek vettünk néhány sorsjegyet, elfeleztük rendesen. Egyszer szól a telefon, gratulálunk, az Ön számát húztuk ki, egy autót nyert! Azt sem tudtam élek-e vagy halok. Nem voltam benne biztos, hogy az én számom a nyertes, lehet, hogy Misinél van a nyerő sorszám? Rohantam, hogy megnézzem. Nyertem! Van kocsi, de jogsi, se garázs. Pesten vettem át a járgányt, Verával és Hajnival mentünk érte. Vera barátnőjének a férje volt a felbérelt sofőrünk. Az új kocsi ott éjszakázott a házuk előtt. Nem tudtam biztosítást kötni rá akkor, egész éjjel az ablakból lestük felváltva, nehogy megfújja valaki. Másnap jöttünk haza, egy ismerős kertjében tudtuk letenni. Vera javasolta, hogy adjuk el, és vegyünk egy nagyobb lakást. Én ezt nagyon elleneztem, de feladtam egy hirdetést. Szorítottam, hogy senki se jelentkezzen. Érdeklődő volt, de vevő nem. A kocsi maradt. Mindketten beiratkoztunk egy autósiskolába. Az elmélet felénél Vera kórházba került, nőgyógyászati problémával. Helyette is én jártam a suliba, munka után. Otthon mindent együtt vettünk át. Az elméleti vizsga sikerült, kezdődött a gyakorlat. Vera már jól volt, ő kezdte előbb. Sosem volt nagy műszaki talentum, félt is az egésztől. Öcsi javasolta, hogy kis Polskin tanuljunk, azzal könnyű mindenhova beállni. Az oktató, míg tanította a páromat, késsel vágott magának az anyós ülésen kolbászt, kenyeret, menet közben. Vera miatta is aggódott, és maga miatt is, csak élje túl mindezt. Én hétvégeken gyakoroltam, de akkor egész nap. Olyan voltam, mint egy kamionsofőr, folyamatosan a gázt nyomtam.
Az oktató marhára féltette a szar kocsiját. Egész nap az ő dolgait intéztük, hol haza, hol üzleti tárgyalásra vitette magát. Én csak parkoltam és vártam. Mikor végre előkerült, beszélt egyfolytában. Javasoltam, hogy üljünk be egy presszóba, meghallgatom az életét, de, ha már én fizetek, legalább utána csend legyen és vezessünk!
Ez jó hatással volt rá, megsértődött, és eldugult. Egyszer épp a tanpályán vártam, mert beszélgetett egy oktató kollégával. Szóltam, itt nagy baj nem történhet, addig hadd gyakoroljak magamban.
– Oké, de vigyázzon a kocsira! A kéziféket csak elméletben húzza be, mert újak a fékpofák!
Ahogy tanultam, úgy gyakoroltam. Beálltam a parkolóba, hol behúztam a kézi féket, ahogy kell, hol csak akartam, mert rájöttem, hogy eddig is be volt húzva. A kocsinak mindegy volt, ugyanúgy ment azzal és nélküle. Sokat tanultam magamtól.
Délután Vera ment a manussal és kaptak egy defektet. A pali teljesen kikelt magából:
– Nem elég, hogy a férje szétcseszte a féket?! Maga még direkt defektet okozott!
Megfagyott a hangulat. Vera mondta, hogy ő igazából nem is akart vezetni, csak miattam járt, ha valaha rosszul lennék, haza tudjon fuvarozni. A vizsgán fél óra után szólt neki a vizsgabiztos, cseréljünk, egy sávváltás nem sikerült, megbukott!
– Hála Istennek! – szólt Vera. Más elkeseredne, de ő megnyugodott. Szívesen láttam volna a vizsgabiztos arcát akkor, azelőtt biztos nem élt át ilyen reakciót. Én levizsgáztam, és a kéziféket is magabiztosan tudtam használni.
Az első utunk a telekre vezetett. Én még sosem vezettem egyedül. Vera és Hajni némán ültek mellettem. Persze, minden piros lámpánál én voltam az első, féltem, hogy lefulladok. Néha nem nagyon tudtam hármasba kapcsolni, szegény kocsi szenvedett alattam, én meg benne. Mint a régi filmekben: kikocsiztunk a birtokra!
Kert is, kocsi is, felvitte az Isten a dolgunkat. Az első évben minden szarral bevettük a kertet, zöldségek, virágok, őszre szinte az összes vetemény kisebb volt, mint mikor bedugdostuk őket a földbe. Sógorom, aki az iparosmunkák mellett a kerthez is ért, javasolta, hozassak trágyát, döglött a föld. Megszerveztem a dolgot. A volt boltomban szóltam egy kolléganőmnek, mivel nálam nem volt telefon, hogy rendeltem két helyről két dolgot, egy Dokuplast nevű cégtől műanyagtárolókat a boltnak, valami marhától meg szart a kertbe, ha hívnak, tudjon róla. Ha keresnek, az árut a boltba, az anyagot a kertkapuba kérem letenni.
Délután otthon hívtak. A dokuplastos kolléga újságolta, hogy beszélt valami kerge tyúkkal, állítólag azt üzentem neki, hogy a leporellógyűjtő mappákat a kertbe kérem lerakni, a kapuba!
– Mit mondtál neki?
– Csak azt, hogy a Dokuplast ügyében kereslek.
Felhívtam a kolléganőt, nem kerestek-e.
– De igen, a „lókupac” ügyében kerestek, tök értetlenek voltak. Pedig minden egyértelmű!
Végül minden a helyére került, nagy röhögések közepette.
Annyi szart még életemben nem láttam. Éva is belegyalogolt annak idején egy nagyobb kiszerelésbe, de egy ifányi elég soknak tűnt. Egész hétvégén talicskáztuk. Mindez arra volt jó, hogy a gaz métereket nőtt napok alatt, az ültetvényezéstől meg elment a kedvünk. Egy másik évben sógori tanácsra krumpliültetésbe fogtunk, azt csak temetgetni és öntözni kell. Mivel hétközben sosem jártunk ki, hétvégén meg csak a krumplibogarakat hajkurásztuk, a betakarításkor kisebb volt a termés, mint a vetőkrumpli tavasszal. Szerencsémre a fák is lassan kiöregedtek, azokat is kivettük a földből, így eldöntöttem, nem lesz belőlem agronómus.
Havonta levágjuk a tökig érő gyomot, ennyi elég az agrogazdaságból. Pesti vagyok, hiába költöztem vidékre…
Néha azért változatlanul kihagyott a látásom. A kerti munka arra volt jó, hogy mozogtam, de ez nem gátolt meg abban, hogy változatlanul legyenek vakondrohamaim. Egyik ilyen rosszullét után felkerestem egy ideggyógyászt. Érdeklődéssel hallgatta, hogy milyen átmenetileg vaknak lenni. Javasolta, hogy megvizsgál. Gatyában sétáltam a rendelőben csukott szemmel, az eredmény negatív.
– Ha legközelebb rosszul érzi magát, jöjjön vissza!
– Jó, doktor úr, de most is egy hónappal későbbre kaptam időpontot öntől, ha meg nem látok, nehéz ide találnom!
– Ebben tökéletesen igaza van, akkor inkább ne jöjjön!
Ennyit a gyógyulásról.
Mikor indult a vállalkozás, tök nyugis napjaim voltak. Reggel bekaptam három zsemlét, elolvastam a napi sajtót, rágyújtottam szép komótosan. A nyugalmat csak néha szakította félbe egy-egy vevő. Ez a múltba merült. Lassan már csak munka közben kaptam be egy-egy kekszet, a cigik sorra égtek el a hamutálban. Beindult az üzlet. Végre sikerült bevezettetnem a telefont, ezzel végképp lőttek a nyuginak.
Két évvel később már volt annyi pénzünk, hogy egy hirdetésre jelentkeztem, ahol irodát árultak. Az iroda emeleti volt, de tartozott hozzá egy földszinti raktár is. Nekem az utóbbira fájt a fogam. Mivel a társbérlet nem volt életbiztosítás, a főbérlőm is egyre több pénzt akart behajtani tőlünk, gondoltam, szerzek egy másik helyet, a biztonság kedvéért. A hirdetővel megegyeztem, ha találok az irodára új bérlőt, a földszintet nekem adják el. Mindkettő sikerült, főbérlők lettünk egy szintén belvárosi 20 négyzetméteres raktárban, amit üzletté alakítottunk. Misi mindig is mondta, nem kunszt, amit csinálok, ezt ő is tudja. Oké, próbáljuk ki, nyissunk egy szakmai könyvesboltot. Verával ismét tapétáztunk, Misi intézte a szigetelést, mert egy kissé vizes volt a fal. A raktár legalább két helyiségből állt, persze víz itt is csak a falban volt, WC sehol. Mentem az önkormányzathoz, intézni a bérleti szerződést, kérdi az előadó, hogy mennyi vízdíjat akarunk fizetni?
– Asszonyom, nem tudom, érti-e, de nincs víz és WC az üzletben!
– Értem, 450 forint/hó lesz a vízdíj, rendben?
– Nincs víz, nem tetszik érteni!? Minek fizessek azért, ami nincs?
– Jó, akkor legyen 300! A törvény az törvény! Mondja már, hogy nem isznak, és nem mosnak kezet!?
– Nem iszunk, mert nincs víz. Ha nincs víz, nem is pisálunk, így nem kell kezet mosnunk. Mi ilyen igénytelenek vagyunk!
Végül 200-ban kiegyeztünk. Látszott az arcán, hogy meg van elégedve magával.
Misi kapott egy összeget, rábíztam, hogy miket vesz. A vásárlók fél óráig lapozgatták a könyveket, a végén vagy megvették, vagy nem. Az üzlet szépen eltartotta magát. A könyv nagyon jó üzlet, nagy rajta a haszon.
Ezúton is felhívom a könyvkiadók figyelmét: a könyv jó üzlet! Várom a jelentkezéseket! Van az a pénz, amiért átadom a kéziratot, ha valakit érdekel!
Beindult a könyvesbolt. Én vittem egyedül a kellékboltot. Néha ismét kezdtem hülyén látni. Az ismerős dokim javasolta, hogy nézessem meg a nyakcsigolyáimat, mert az is okozhat hasonló panaszokat. Röntgen után a szakrendelésen vagy száraz húzatást, vagy vizes kezelést javasoltak. A vizes mellett döntöttem, bár a Balatontól is kivert a veríték, a ház vizesedése kapcsán már remegtem, ha csak meghallottam azt, hogy víz.
A fürdőben egy hazánkba szakadt külföldi szakemberhez kerültem. A vizsgálata abból áll, hogy egy szabók által használt mérőszalag darabbal végigmérte a gerincemet. Mivel a szalag úgy 30 centi volt összesen, zöld filctollal bevonalkázta a hátamat, addig, míg a centi ért. Egy számológép segítségével sikerült összegeznie az eredményt. Súlyfürdőt, ultrahangos kezelést és masszázst ajánlott. Másnap reggel Verával vonultunk a fürdőbe. Mondták, hogy előtte lazítsam el magam valamelyik medencében. Mivel a tömeget mindig utáltam, persze, hogy azt a medencét céloztam be, amelyikben nem volt senki. A többiek egymás hegyén-hátán, mint szardíniák a konzervdobozban döglöttek a másik medencében. Ennyi marhát! Én könnyed mozdulattal az üres medencébe vetettem magam. Mire leértem az aljára, rájöttem, hogy én sem vagyok normális. Akkor láttam, hogy a medence fölé ki van írva: 18 C. Én állat, a hideg vízben kezdtem lazítani. Ennyit a pancsiról, később már csak a tusolóban vizeztem össze magam, hogy látsszon, hogy szanaszét lazultam már. A következő kezelés a súlyfürdő volt. Ebben a páciens derekára egy övet csatolnak, amire néhány kiló ólmot aggatnak. Így kell egy medencében egy gödör felé állni, majd nyaknál fogva fellógatnak egy erre a célra odahegesztett vasra. Rém kellemes érzés, az ember szájig vízben van, menekülne, de a lámpavas és a nehezék ebben meggátolja. Csak fél óra az egész. Ha túlélem. Ekkor lettem az, ami eddig még nem voltam, akasztott ember. Az ultrahangos kezelés kellemes, takonnyal bekenték a nyakam, majd 10 percen keresztül megpróbálták belém gyömöszölni az anyagot, bőrön át. A legjobb a masszázs volt. Amikor a vak masszőr megtalálta, merre van a fejem, és nem a lábamon kereste a csigolyáimat, tényleg jó érzés volt.
Tíz kezelés után úgy éreztem magam, mint egy zsiráf, aki most érezte csak, hogy eddig sosem fájt a nyaka, mert most igen. Volt, hogy még otthon kibőgtem magam, csessze meg, már megint mehetek kezelésre! A kúra végén kérdezte a doki, hogy ityeg a fityeg. A magyar idiómákban határozottan otthonosan mozgott.
– A hidegvíz után még úgy, ahogy, de mégis hülyébben vagyok!
– Drasztikusabb kezelésre lesz szükség, a jövő héten jöjjön vissza!
Azóta is várja zsiráfot.
Amíg pancsikálni jártam, addig Misi nyitott az én helyemen, mert meló előtt jártam a seggemet áztatni. Sosem volt erőssége a korai kelés, volt, hogy előbb értem oda, mint ő. Ezen jól össze is vesztünk, de komolyabb következménye nem lett.
A kezelés arra volt jó, hogy beteg lettem. Én barom, persze jól megfáztam a mínuszokban. A torokgyuszira kaptam mindenféle szokásos orvosságot. Pár nap után tele lettem vörös kiütésekkel. Gyógyszerallergia. Már csak ez hiányzott! Kivizsgáltak, csak gyulladáscsökkentőt és lázcsillapítót nem szedhetek, esetleg a fogamzásgátló sem árthat!
Vidám kis betegségek várnak rám a jövőben, nyugtattak meg, a népi gyógyászat még talán meg is menthet. Priznic, fokhagyma, egyebek. Vera kúrált minden szarral, a végén csak megmaradtam.
Felváltva mentünk szabadságra Misivel, hogy legalább az egyik üzlet működjön. Mikor a szabiról visszatértem, kiderült, hogy mindig eltűnt valami. Hol egy számológép, hol egy manager calculator. A kolléga nem nagyon figyelt a vevőkre, tudtam, hogy csak béna, olyan hülye nem lehet valaki, hogy pont akkor lop, amikor egyedül van. Ráadásul saját magától, mert ugye ő is tulajdonos. Hiába küldtem feljelentést tenni a rendőrségre, sosem lett meg semmi.
Egyszer nálam is lopni próbáltak. Épp egy vevővel foglalkoztam, mikor bejött két pofa. Egy darabig ácsorogtak, mondtam, mindjárt önök következnek, de egy perc múlta kimentek. Félretoltam magam elől a vevőmet, látom, hogy a háta mögötti polcról eltűnt a számítógépes egér. Mint az őrült, átugrottam az íróasztalomon és a tolvajok után rohantam. Persze pont azt tudtam elkapni, amelyiknél nem volt semmi, a másik gyorsabban rohant, hóna alatt az egeremmel. Futás közben a falnak löktem, ha pipás vagyok, még Mike Tysonnak is neki tudnék menni, bár egy ütéssel biztos agyoncsapna. Csak annyit sziszegtem, ha még egyszer meglátom a pofátokat, meg fogtok dögleni! Jó az arcmemóriám! Ez utóbbi szó ismeretlennek tűnt neki, mert ahelyett, hogy pofán vágott volna, elszaladt. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Két dolog jutott eszembe ekkor: egy hülye egér miatt egy patkány agyon is verhetett volna; amíg én ezt hajkurászom, a kedves vevő, akit a boltban felejtettem, lazán szét is lophatta volna a boltot!
Szerencse, hogy ebben a szakmában csak az értelmesebbek ügyködnek, suttyóknak nincs számítógépük…
Mivel Misi időnkét vagy nem nyitotta ki időben a könyvesboltot, vagy előbb hazament, mert szerinte nem jött vevő, akkor meg mire várjon. Úgy döntöttem, hogy ennyit az önállóságáról. Papíron összehívtam a Társaság Taggyűlését és Verával írásban megdorgáltuk a kollégát, ahogy azt hivatalosan kell. Magyarul, kirúgunk, ha nem szeded össze magad! Eltérő stratégiával vágtunk bele az üzletbe. Misi azt hitte, hogy néhány év alatt jól megszedjük magunkat, azután csá, viszlát! Én úgy terveztem, hogy nyugdíjig elleszünk csendesen. Nekem már van családom, lakásom, telkem, autóm, csak élni kell. Ő még ezek nélkül élt, egy barátnőjénél, érthető, hogy másként gondolkodott.
Pár év múlva lehetőség nyílt arra, hogy megvásároljuk az üzlethelyiséget az önkormányzattól. Az én bérbeadóm is ki akart szállni, nagy pénzre számított a lelépésért. Zsarolni nem tudott, mert ott volt a másik üzlet, így méltányos árat fizettünk neki. A könyvesboltot az egyik konkurens vette meg tőlünk. Verával mentünk megkötni az adásvételit, a hivatalhoz. Olvassuk a szerződést, Vera szól, hogy valami nem stimmel, papíron van egy kis terhelés az üzletünkön, szerény 840 millió a jelzálog az üzleten, annak a 18 négyzetméteren. Végül kiderült, hogy az Önkormányzat minden helyiségére ráterhelték a város adósságát. Pár hónap alatt rendeződött minden, és tulajdonosok lettünk.
Misivel megromlott a viszony, a nagy kaszálásokra számított, ellentétben velünk, akik a nyugodt öregkorra vágytunk csak. Közös megegyezéssel váltunk el egymástól, a részét megvettük, igaz csak úgy tudtuk ezt megtenni, hogy a kocsit el kellett adnunk. Könnyen jött, könnyen ment. Kis híján belehaltam, imádtam a kocsit, sosem hittem volna, hogy nekem lesz valaha.
Pár napig nem is beszéltem Verával. Sosem veszekedtünk, most sem. Nem ő tehetett róla, de bűnbakot kellett találnom. A lelkiismeretünk viszont tiszta volt, amennyi járt Misinek, azt teljes mértékben ki is fizettük.
Vera kilépett a bankból. Egyedül nem bírtam volna a dolgot, a cég viszont már eltartott mindkettőnket. Én vittem az üzleti dolgokat, ő tologatta a papírokat. Sikeresen levizsgázott, mint végzett aktakukac, még plusz munkákat is vállalt.
Közben vettünk egy ugyanolyan típusú autót, mint az előző volt, csak egy kicsit öregebbet.
Ekkor már lehetőség volt kimozdulni a taposómalomból. Első hosszabb utunk a Mátrába vezetett. Apám temetése óta nem voltunk ott. A sógorékkal együtt mentünk. Anyám Hajnalkával nyaralt ott egy hetet. Kezdett nagymamaként működni, néha magához vitte a lányom. Nehezen jöttek ki egymással, sok tekintetben határozottan hasonlítanak egymásra, ráadásul olyan tekintetekben, melyek nehézzé teszik azt, hogy kijöjjenek egymással.
A Mátrában Évával is találkoztunk, több mint 10 év után ugyanolyan jó haverok voltunk, mint régen. A barátok nagyon hiányoztak, Ottó, Zoli, Ernő, de azért jó volt újra ott lenni. Lehet, hogy még találkozunk? Szegény Ottó már nem lehet velünk, csak mi lehetünk vele, majd, egyszer…
1996-ra már végre volt annyi spórolt pénzünk, hogy a bolt tatarozására is lehetőség nyílt.
Szabályos versenytárgyalást írtam ki. Elkészítettem, hogy mit, hogyan szeretnék, és néhány cégnek telefonáltam, hogy jöjjenek a tenderanyagért. Röhejes, de 18 négyzetméter ide vagy oda, volt jelentkező. Egy roma kivitelező lett a nyertes, szimpatikus volt, és ügyesen szervezte a dolgot. Igaz, ő egy percet sem dolgozott, mindent öreg szakikkal csináltatott. Gondolom svarcban, de így mindenki jól járt. Az öregek kerestek egy kis nyugdíj-kiegészítést, egy hét alatt elkészültek. Korrekt számlát kaptunk. A végén még a saját magunk által készített polcrendszert is le tudtuk cserélni. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi, egészen jól nézett ki a bolt, mire puccba vágtuk.
Balu közben állást kapott az egyetemen, angolt oktatott. Öcsi egy év jogi kar után átmenetileg szüneteltette az egyetemet, a párjával Angliába mentek tanulni. Hajni postaforgalmi szakközépbe került. Mi öregek éltük a vállalkozók változatos életét.
Végre nem kellett a Balatonhoz járnunk, mint annak idején a gyerekekkel. Most jött el az én időm, semmi víz, csak hegy, orrvérzésig, Mátra, Bükk és ugyanaz fordítva. Valószínűleg előző életemben zerge lehettem. Kezdtem érezni, hogy öregszem, elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség az ilyen kirándulásokon, és elkapott a nosztalgia. Nagyokat túráztunk, mindent bejártunk Verával, amiket én azelőtt a barátokkal. Persze minden más volt, én is. Boldog voltam, hogy ott lehetek és azzal, akit szeretek! Kell ennél több? Egy fenét!
***
Azt szeretem az üzletben, hogy mindent fotelból lehet intézni. Nem kell más csak egy telefon és egy fax. Mindig hűséges típus voltam, a kereskedelemben is. Évek óta változatlanok a szállítóim. Baráti kapcsolatot építettem ki vadidegen emberekkel. Nem csak üzleti, hanem magánéleti dolgokról is beszélgetünk. Mindenkivel tegeződünk, már oly régen „ismerjük” egymást. Többségük fiatalabb nálam, már több csere is történt náluk, csak én, meg a velem egykorú kollégák változatlanok. Karácsonykor mindig küldünk egymásnak egy kis repit. A repi a reprezentációs ajándék rövidítése, amolyan kultúrált jatt, utólag. Azt jelenti, hogy kösz, hogy rendes vagy, látod, én is, remélem ez így marad. Mióta van internet, a lányom néha megtalál egy-egy arcot azok közül, akikkel személyesen még nem találkoztam. Jó, hogy eddig nem láttam őket, sosem olyannak képzeltem az arcokat a hang alapján. Én távol tartom magam a nettől, jobb, ha csak hang alapján barátkozunk. Nem vagyok egy szörny, de meghittebb így a kapcsolat. Egyik szállítóm egyszer nagyon kíváncsi volt rám, egy BNV alkalmából pont elkerültük egymást, kérte, hogy küldjek valami képet magamról. Én csináltam egy montázst. Woody Allen, George Clooney, Belmondo, egy majom, és más állatok közé rejtettem a képemet, és azt faxoltam le neki. Teljesen értetlen volt. Pedig jó poénnak tűnt, Ottó biztos értékelte volna…
Pár hét után céget váltott, azóta sem tudom hova tűnt, biztos sokkolta a reakcióm. Nem baj, az ilyennek nincs maradása a köreimben…
A vevőkkel is speciális kapcsolatom van. Sajnos mániám, hogy valamilyen ismertetőjel alapján saját nevet adok nekik. Ezekről a nevekről jobb, ha nem tudnak, olyan, mint egy filmnél a munkacím. Van néhány híresség, aki nálam vásárol: Henry, Ivy, Stokes (Csengetett, Mylord?), Zsozsó (Vili a verébből a patkány), Büdös Pofa, Tapló Sapka, Hajháló, Vili bá (Barátok közt), Gecó, Cápa, Karéj Pina és Büdös Bácsi.
Ez utóbbi kapcsán felhívom az olvasók figyelmét egy régi esetre. Talán önök is lapozgattak a 60-as, 70-es években külföldi magazinokat. Ezekben már néha volt szagminta, amit a reklámozott parfümök mellé az újság lapjaira kentek. Kérem önt, hogy a következő két lap közé szagoljanak be, ez igazán újítás a magyar könyvkiadásban! A szagos könyv. Az utolsó előtti név kapcsán férfiolvasóink lapozzanak 3 oldallal tovább, a szagminta mellékelve!
***
Gondolom, már mindannyian végeztek a visszalapozással. Sajnálom a nyomda hibájából nem sikerült tökéletesen, de, ha már megtették, amit kértem, kérem, folytassák az olvasást!
Ha erre képesek voltak, és elhitték, amit írtam, érdemes tovább folytatnom, egy hullámhosszon vagyunk… Az emberi hülyeség kiapadhatatlan, ezt tudom magamról…
***
Most következzen akkor, a fentebb említett visszajáró vevők mellett néhány amatőr vevővel folytatott beszélgetésem, a vidámabb fajtából.
– Kelléküzlet? – kérdezi a telefonáló.
– Mi vagyunk. – válaszolom, elvégre számítástechnikai kellékeket árulunk.
– Hála Istennek, hogy megtaláltam magukat! Két babára lenne szükségem!
– Sajnálom, már van három, gyereket többet nem szeretnék!
– Nem kelléküzlet?
– De, ezt mondtam az előbb is.
– Lehet, nem jól fejeztem ki magam. Két nő kéne a kirakatból.
– Nő? Mi fekete és színes festékeket forgalmazunk.
– Fekete? Jó, egye fene, az egyik lehet néger is!
– Uram! Mi tintapatronokat forgalmazunk.
– Nem próbababákat? Milyen kellékbolt az ilyen?
– Szar!
– Akkor, elnézést, hogy zavartam!
– Semmi baj, úgyis csöngött a telefon.
***
Más:
– Halló, …s… úr?
– Nem, …k…. úr vagyok!
– Jó, pontban magát keresem!
– Nem a …s… urat?
– Nem, magát! Mikor mehetünk csibékér’?
– Csibékért? Nőt már kerestek nálunk korábban, csirkét még nem.
– Ne mondja má’, a múlt héten vótunk magánál az anyjukommal, le is előlegeztük mind a húszat!
– Ön nyilvánosházat üzemeltet?
– Dehogy! Csirkéket nevelek. Na, mikor hozhatom el azokat?
– Félek, rossz hírem van! Nem néz ön TV-t? A madárinfluenza az egész készletet kinyúvasztotta!
– És akkor mi lesz a befizetett előlegemmel? Rögvest kerékpárra ülök és áttekerek magához! Majd számolunk!
– Érdeklődéssel várom!
(A telefonkönyvben megtaláltam, van egy hasonló nevű csirketenyésztő, csak egy betű az eltérés…)
***
– Autószalóóón?
(Ebből már tudtam, hogy ismerem, a hanghordozása összetéveszthetetlen.)
– Ja, mi vagyunk.
– Mikor vihetem a kocsit szervizreee?
– Amikor akarja, nekünk mindegy, egy csomó áll már az udvaron, mind szar!
– Autószalóóón?
– Ja, még mindig.
– Hogyhogy mind szaaar? Miért mondja arra, amit ön forgalmaaaz?
– Őszinte ember vagyok, vegyen mást! Azok jobbak! Egyébként nem ismered meg a hangon, Attila?
– A francba, te marha!
***
Aztán jönnek is, élőben. Nyílik az ajtó:
– Jó reggelt, mi járatban tetszik lenni?
– Emlékszik, tavaly már voltam itt!
– Emlékszem, most, hogy mondja. Kedd volt, esett az eső.
– Na ez az, micsoda memória! Na, ugyanolyat adjon, mit akkor!
– Kért róla számlát? Akkor meg tudnám nézni a gépen.
– Kovács István vagyok.
– Ritka név. Hol lakik?
(Mondja az utcát.)
– Ilyen címem nincs.
– Ja, számlát akkor sem kértem, most sem kell, csak blokkot adott.
– Potyára kerestem. Mi a gép neve?
– Hát olyan vajszínű.
– Bemegy a papír elöl tisztán, hátul kijön teleírva?
– Az az, olyan van nekem!
– Rá van írva, hogy Epson, Canon, HP vagy Lexmark?
– Azt nem tudom, igaz, valami van rá írva, de nem tudom, mi, de megismerem a patront!
–Ilyen?
(Mutatom.)
– Ja!
– Nem ilyen?
(Mutatok másikat.)
– Lehet… Másfajta nincs?
– Az egész üzlet ezzel van tele, mindegyiket kibontsam?
– Ne! Nem sokra mentem magával, holnap jöhetek vissza!
– Sajnos ilyen béna vagyok, nem értek semmihez sem, de azért írja fel a gép nevét, számát!
(Pech, másnap visszajött…)
***
– Mibe kerül ez a lábpedál a varrógéphez?
– Varrógéphez? Az diktafon!
– Nem azt kérdezem, ami rá van kötve, csak a pedál kell!
– Ez egy diktafon, a titkárnő lábbal kezeli, és úgy tudja a kazettát előre-hátra tekerni.
– Jó, de varrógéphez kell! Csak összedugom otthon a géppel, már varrok is. Mibe kerül?
– 99 ezer.
–Jó drága egy pedál! Kell a fenének!
– De most kapna egy diktafont is mellé ajándékba!
– Kell a francnak, szar ez, így, ahogy van! Megyek egy másik boltba.
***
Elegáns hölgy érkezik.
– Van tintapatron utántöltőjük?
– Van. Tudja, hogyan kell használni?
– Nem, elmondaná?
– Töltés előtt melegvízzel, szappannal, fogkefével meg kell sikálni az alját! Egy kis kefélés jót tesz! – mosolyog – A tetején lévő nyalókát lekaparja a körmeivel.
– Tegnap vágtam, nem tudok kaparni.
– Kérje meg a férjét, majd együtt kaparnak. A nyalóka alatt van egy kis luk. Ez elég szűk, azt nem mindenki szereti! Itt egy luktágító. A tanult módon, megkéri a férjét, hogy a lukba fecskendezze az anyagot. Itt van a dobozban.
– Ahhoz ért a férjem, 4 gyerekünk van.
(Nevetünk.)
– Ha kész, ezzel a fecskendővel enyhén meg kell szívni a patront.
– Ha nagyon megszívom, mi lesz?
– Összekeni magát és a szőnyeget.
– Mivel jön ki a szőnyegből, ha lecsorog?
– Vagy kivágja ollóval, vagy az egész szőnyeget át tetszik festeni!
– Jó móka lesz este, ilyet régen csináltunk, pedig 20 éves házasok vagyunk! Van színesben is?
– Van, de előbb ezzel szerezzenek egy kis sikerélményt!
***
Fiatal nő jön.
– Egy tonert kérek a gépembe! – mondja, én máris veszem le a polcról a dobozt. – Kivenné nekem?
– Még be sem raktam… (Kacaj.) Adjak egy szütyőt, amibe el tudja rakni?
– Itt a bukszám a hátamon.
(Rózsaszínű, kagyló alakú válltáskát vesz elő.)
– Szép kis muff! A színe stimmel, csak egy kicsit nagy!
– Nekem ekkora van… Tartaná nekem?
– Szívesen, de megáll magától!
***
Idősebb nő:
– Rendeltem magánál egy fax filmet. Amit én kértem, arra „A” van ráírva, ez meg „E”-s.
– Az egyik amerikai gyártmány, a másik európai. Tök ugyanaz, csak a gyártó más.
– Nem igaz! Én nem tudom ezt a gépbe rakni, csak az „A”-st. Pedig férfiakkal dolgozom, és ők sem tudták betolni a helyére!
– Sajnálom, ez az Ön problémája, nekem még mindig sikerült. Lehet, hogy bénának tetszik lenni!?
– Hogy beszél maga?! Ez felháborító! Kezeltesse magát!
– Kezeltetem, itt vannak a leleteim, de sajnos az ilyenek miatt, mint maga, asszonyom, mindig visszaesem.
Azóta sem jött, bunkó voltam! De jólesett…
***
Még kettő.
Vidéki telefon:
– Tegnap vettünk 2 tonert magánál. Egy Canon, a másik HP.
– Emlékszem.
– Kibontottuk a dobozt, és az egyik nagyobb, a másik kisebb!
– Ez általában így szokott lenni, nem egyformák.
– De nem fér be a gépbe! A másikban meg lötyög!
– Szerintem összecserélték egy kicsit. Próbálják fordítva!
– Jó, majd hívom.
(Egy perc múlva jelentkezik.)
– Így már jó, ne izguljon!
– Eddig is nyugodt voltam. Húsz éve csinálom.
***
A kedvenc:
– A múltkor egy kolléganőmmel pont magáról beszélgettünk!
– Nincs jobb témájuk?
– Valahogy szóba jött. Azt mondta, maga egy aranyos ember. Vissza is kérdeztem, hogy biztos benne, hogy önről van szó?
– Megtisztelő!
– Én mondtam is neki, azért szeretjük magát, mert van stílusa. Igaz, olyan, amilyen, de van!
– Köszönöm, ez jól esett, régen dicsértek meg ennyire! Kár, hogy a párom pont most nincs itt!
***
Ebből is látszik, szeretem, amit csinálok. Van, aki díjazza a hülye dumámat, van, aki nem érti, vagy megsértődik. Speciális üzlethez, speciális ember kell. Sajnálom, ha valakit megsértek, megsértettem, de nem muszáj nálam vásárolni. Van egy csomó más hely is a városba, igaz, azok biztos normálisabbak. De drágábbak is, mint én! Nálam a hülyeség grátisz, ott meg azért is fizetni kell…
***
Vissza a családhoz. Balu a Soros Alapítvány támogatásával Amerikába ment. Kutatni és a nyelvet gyakorolni. Öcsiék hazatértek Angliából, teljesen egy alternatív pedagógia híveivé váltak. Az első gyerekükkel voltak éppen nálunk. Az esti altatáskor a saját gyerekükön gyakorolták az ott tanultakat. Öcsi furulyázott. Ági, a felesége énekelt. Verával majdnem bepisiltünk a röhögéstől. A gyerek nem nagyon akart elaludni, még éberebb lett, mint azelőtt. Ilyen zajban ki tudna elaludni? Egy idő után megunta a műsort és elaludt. Ez ám az új módszer!
Én, egyszer, amikor a lányom 2 éves volt, beöltöztem Mikulásnak. Még a vizes házban laktunk. Piros függönnyel takartam le magam. A nagyapámtól, aki nagy természetjáró volt, örököltem egy vászon hátizsákot, azt kaptam a hátamra. Vattabajusz, szakáll. Kint állok a kapuban, talpig Télapóban, mikor jön haza a szomszéd. Köszöntem, hogy, jó estét Pista bácsi, ő meg, szegény, halálra rémült. Végre bekopogtam az ablakon, a gyerekek kiabáltak: szabad! Mikor beléptem a szobába, a lányom halálra rémülve, zokogva menekült előlem. Nekem a melegtől bepárásodott a szemüvegem, és lazán lefejeltem a szekrényt. A fiúk vinnyogtak a röhögéstől. Akkor megfogadtam, többet nem vállalok hülye szerepeket! Most meg látom, hogy a fiam, ugyanúgy produkálja magát, mint annak idején én! Öregszem. Egy közös még volt a két akcióban, hogy egyik sem vezetett eredményre.
2000 nyarán Vera nagyon forszírozta, hogy, mivel a lányom jogsit szerzett, hadd menjenek ketten ki a kertbe a kocsival. Nem tartottam jó ötletnek, de jobb, ha nélkülem gyakorol, én tök dilis leszek, ha autózom. Pláne, ha más a sofőr. Szerencsésen hazatértek. Vera később bevallotta, hogy tudja, hogy Hajni már egyszer engedély nélkül elvitte a kocsit. Félt, hogy rájövök, hogy a garázsban másképp áll, mint ahogy ott hagytam. Próbálta a helyzetet menteni. Én nagyon elkeseredtem, megfogalmazódott bennem a szörnyű gyanú, és mondtam, hogy szerintem most sincs a garázsban a kocsi! Nem találtam a garázskulcsot. Volt tartalék, lementünk megnézni, és csak hűlt helyét találtuk az autónak.
Jól kibőgtük magunkat. Én majd szétdurrantam a dühtől. Hajni egy barátját hívtuk, ha tud róla, mielőbb szóljon neki, hogy gyorsan jöjjön haza. Ő repesztett is, azt hitte, velünk van valami.
– Hol jártál? Mivel voltál? Csak nem a kocsival? – kérdeztem, még mielőtt belépett volna a lakásba.
– Á, dehogy! – mondta.
– Kár, mert akkor valaki ellophatta, ugyanis a garázsban nincs!
– Dehogynincs!
– Miből gondolod? Ott voltunk, van tartalék kulcs!
Legszívesebben jól szájon vágtam volna, de dühből ezt nem szabad. Az fájt a legjobban, hogy ha már hülyeséget csinált, legalább ismerte volna el, ne tetőzte tovább a bajt. Pár napig nem is voltunk beszélőviszonyban, a tüske még mindig bennem van, és már marad is. Pedig csak egy rohadt autó, mindenki kölcsön veszi a szüleitől, lehet, hogy én is így tettem volna, ha lett volna valaha kocsink. Sok hülyeséget csináltam, de vállaltam. Lehet, hogy egy kicsit elcsesztük a gyereknevelést?
@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.
A KÖTET ELŐZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.