Heti Novella / Cigány-mákostészta
Keresztes Magdi szívhez szóló karácsonyi története egy kedves családról.
A mama szerint én jó kislány voltam. Igaz, mama mindhárom gyerekével elfogult volt, mindig is, nagyon is.
Egy téli estén a kisszobában duruzsoló szeneskályha mellett üldögélve lába közé fogott, karjával körülölelt, mintha meleg anyaméhben óvna, és dacos kislányát hallgatta.
– Világgá megyek!
– Akkor menj, csak menj! Le is út, fel is út, batyut kötök a hátadra.
– De én azt úúúgyis ledobom!
Nem értettem, mit nevetnek ezen. Ezen a halálosan komoly elhatározásomon. Rosszul esett, úgy éreztem, nincs szövetségesem ebben a konok eltökéltségemben. Ők ott négyen, egy, a legkisebb ellen, egymást túlszárnyalva kacagtak.
Akkor ugyan még késlekedtem, kicsit később, mégis világgá mentem. Okára mára már nem emlékezem, mindössze zavaros képek kavarognak a fejemben. Azt azonban pontosan látom, ahogy az otthoni kis nyári ruhácskámban állok a behavazott téli képben, az élelmiszerbolt sivár kirakata előtt.
Nem mondhatnám, hogy a bolt nagyon közel lenne a lakásunkhoz. Az Építők útján laktam, ezen az utcán átvágva egy nagyobb, dús növényekkel benőtt, porcukorral hirtelen belepett parkon át jutottam el a Lenin útra, a kisváros főútjára, előbb azonban még át kellett sétálnom a városi rendőrség épületét is magába foglaló kicsi téren. Erről a bandukolásról semmilyen kellemetlen emléket nem őrzök. Sem nem fázom, sem nem félek.
Aztán a főhelyszín, az élelmiszerbolt előtt találom magam. Álldogálok, kíváncsian nézelődöm. Izgalmasnak találom a felfedezőutat. Nem sokáig élvezhetem önálló életemet, cigánylányok lépnek hozzám, s beszéltetnek, tudni vélik, hol lakom. Kedvesen magukhoz hívnak közeli otthonukba, ami átellenben, a hosszú háztömbnek pont a másik, ugyanilyen kinézetű végében van. Ebben a városban minden ház egyforma háromemeletes téglaház, a főutca házai azonban kicsit különböznek, szebbek. E díszesebb házak előtti havas járdán kanyarogtam, vissza-visszapillantva fehéren átvérzett lábnyomomra, új, váratlan ismerőseim koszorújában. Azt mondták, ismernek, tudják, hol lakom, mégis hozzájuk megyünk? Ez érdekel.
![makos teszta_keresztes magdi](http://konyv.guru/wp-content/uploads/2016/12/fej4éspróbatvfotó-031-n-sharp-k.jpg)
Ott semmi különösre nem emlékszem. Legalul laktak. Kissé fülledt, idegen szag, sötétebb árnyalatok a lakásban, és sokan vannak. Legalábbis ötnél többen. Szeretem, ha sokan vagyunk. Mákos tésztát tesznek elém, finomat. Még kérek rá porcukrot, s kapok repetát. A megpúpozott tányérból kicsavarognak a feketével pöttyözött fényes tésztacsíkok, s én a villát hátrahagyva kézzel bekebelezem, amennyivel elbírok. A háziak kíváncsian néznek, és meleg, barátságos pillantással biztatnak a további küzdelemre. Többen bekönyökölve az asztalra pillanatra sem veszítenek szem elől. A kisebbek időnként nagyokat nevetnek, ha a makrancos kígyók nem találnak rögtön odújukba, s önálló életet harcolnak ki maguknak. Visszamosolygok rájuk, és jólnevelten megköszönöm az étket, amit félbehagyok.
Aztán egyikük kézen fog, egy nagy lány vet rám egy hatalmas kardigánt, s a kisebb testvérekkel övezve hazaindulunk egy másik úton, nem a parkon át.
Otthon is jó, örülnek nekem – úgy egy órácskát aggódhattak értem, de erről nem szólnak.
– Kicsim, nem vittél magaddal batyut?!
Azóta is, ha szerét ejthetem, ledobom a „batyut”, de már hiányzik az öttagú családból a két legelfogultabb, kik jól kikacaghatnának.