Heti Novella / Cigány-mákostészta
Keresztes Magdi szívhez szóló karácsonyi története egy kedves családról.
A mama szerint én jó kislány voltam. Igaz, mama mindhárom gyerekével elfogult volt, mindig is, nagyon is.
Egy téli estén a kisszobában duruzsoló szeneskályha mellett üldögélve lába közé fogott, karjával körülölelt, mintha meleg anyaméhben óvna, és dacos kislányát hallgatta.
– Világgá megyek!
– Akkor menj, csak menj! Le is út, fel is út, batyut kötök a hátadra.
– De én azt úúúgyis ledobom!
Nem értettem, mit nevetnek ezen. Ezen a halálosan komoly elhatározásomon. Rosszul esett, úgy éreztem, nincs szövetségesem ebben a konok eltökéltségemben. Ők ott négyen, egy, a legkisebb ellen, egymást túlszárnyalva kacagtak.
Akkor ugyan még késlekedtem, kicsit később, mégis világgá mentem. Okára mára már nem emlékezem, mindössze zavaros képek kavarognak a fejemben. Azt azonban pontosan látom, ahogy az otthoni kis nyári ruhácskámban állok a behavazott téli képben, az élelmiszerbolt sivár kirakata előtt.
Nem mondhatnám, hogy a bolt nagyon közel lenne a lakásunkhoz. Az Építők útján laktam, ezen az utcán átvágva egy nagyobb, dús növényekkel benőtt, porcukorral hirtelen belepett parkon át jutottam el a Lenin útra, a kisváros főútjára, előbb azonban még át kellett sétálnom a városi rendőrség épületét is magába foglaló kicsi téren. Erről a bandukolásról semmilyen kellemetlen emléket nem őrzök. Sem nem fázom, sem nem félek.
Aztán a főhelyszín, az élelmiszerbolt előtt találom magam. Álldogálok, kíváncsian nézelődöm. Izgalmasnak találom a felfedezőutat. Nem sokáig élvezhetem önálló életemet, cigánylányok lépnek hozzám, s beszéltetnek, tudni vélik, hol lakom. Kedvesen magukhoz hívnak közeli otthonukba, ami átellenben, a hosszú háztömbnek pont a másik, ugyanilyen kinézetű végében van. Ebben a városban minden ház egyforma háromemeletes téglaház, a főutca házai azonban kicsit különböznek, szebbek. E díszesebb házak előtti havas járdán kanyarogtam, vissza-visszapillantva fehéren átvérzett lábnyomomra, új, váratlan ismerőseim koszorújában. Azt mondták, ismernek, tudják, hol lakom, mégis hozzájuk megyünk? Ez érdekel.
Ott semmi különösre nem emlékszem. Legalul laktak. Kissé fülledt, idegen szag, sötétebb árnyalatok a lakásban, és sokan vannak. Legalábbis ötnél többen. Szeretem, ha sokan vagyunk. Mákos tésztát tesznek elém, finomat. Még kérek rá porcukrot, s kapok repetát. A megpúpozott tányérból kicsavarognak a feketével pöttyözött fényes tésztacsíkok, s én a villát hátrahagyva kézzel bekebelezem, amennyivel elbírok. A háziak kíváncsian néznek, és meleg, barátságos pillantással biztatnak a további küzdelemre. Többen bekönyökölve az asztalra pillanatra sem veszítenek szem elől. A kisebbek időnként nagyokat nevetnek, ha a makrancos kígyók nem találnak rögtön odújukba, s önálló életet harcolnak ki maguknak. Visszamosolygok rájuk, és jólnevelten megköszönöm az étket, amit félbehagyok.
Aztán egyikük kézen fog, egy nagy lány vet rám egy hatalmas kardigánt, s a kisebb testvérekkel övezve hazaindulunk egy másik úton, nem a parkon át.
Otthon is jó, örülnek nekem – úgy egy órácskát aggódhattak értem, de erről nem szólnak.
– Kicsim, nem vittél magaddal batyut?!
Azóta is, ha szerét ejthetem, ledobom a „batyut”, de már hiányzik az öttagú családból a két legelfogultabb, kik jól kikacaghatnának.