„Tudatosan vér nélküli történetet akartam”
„A grafománia mindig is lappangott bennem”, de „hatvan évig vártam az első kötetemre” – eleveníti fel az ismert egykori rádiós, Szalóczy Pál, akivel korábbi kötetei kapcsán beszélgettünk, elsősorban A Vénusz-rejtély című, rendhagyó krimiről, amely az Ad Librum kiadónál jelent meg. Az interjúban a szerző mesél arról, milyen nehézségeket jelent egy regényt csak párbeszédben megírni, hogyan lett „botcsinálta” író és miért kockázatos vállalkozás könyvet írni, kiadni.
Honnan jött az ötlet, hogy A Vénusz-rejtély című krimijét végig párbeszédben írja meg? Volt valami (krimi)irodalmi előképe hozzá? Esetleg volt ennek köze ennek ahhoz, hogy egykori rádiósként alapvetően a beszéd a „munkaeszköze”?
A „minta” a Da Vinci-kód című krimi volt, bár abban nem csak párbeszédek voltak, de a cselekmény feszessége, pörgése nagyon megfogott. Arra gondoltam, egy kizárólag dialógusokkal megírt történet hasonló hatású lehet. Meg érdekelt a kihívás is, hogy vajon végig lehet-e vinni egy történetet úgy, hogy csak quasi kihallgatási jegyzőkönyvek sorozatából áll. Persze az is „benne volt”, hogy már korábban rájöttem: én könnyebben írok dramatikus formában.
A krimit olvasva egyből feltűnik, hogy a hiányzó leíró részek miatt kevésbé „látjuk” a környezetet, a szereplőket. Milyen hatást kívánt elérni ezzel az írói módszerrel? Miben más egy narrációs, leíró részekkel kombinált regény egy csak párbeszédes szövegnél?
Mindebből következik, hogy tisztában voltam a módszer fogyatékosságaival, ezért igyekeztem a szereplőkkel „elmondatni” a környezetet. A cselekmény pörgetése volt a legfontosabb szempont. A helyszín, és a személyek leírását lassító tényezőnek tartottam. Egyébként írtam egy színpadi változatot is, ahol természetesen szükség volt a figurák és a kihallgatási helyszín „lefestésére” is.
A krimi nyomozója jó sakkozó. Ön is szokott sakkozni? Egyébként A Vénusz-rejtély története teljesen fikció vagy (legalább részben) megtörtént eseményt dolgoz fel?
Nem vagyok gyakorlott sakkozó, ez csak egy ötlet volt, hogy az őrnagy lépésről lépésre halad előre a megfejtésig. A történet is fikció, csak a helyszín és a szereplők kerültek elő életem egy bizonyos időszakából. A kulcsfigura, Péter meg egy kicsit belőlem.
Milyen nehézségekkel szembesült a regény írása közben? Hogyan tudta áthidalni ezeket? Mit csinálna másképp, ha ma írná meg?
Egy kórházi ágyon kezdtem – unaloműzésül – írni a történetet, aztán visszatérve az „életbe”, komoly gondot okozott, hogy el ne veszítsem a fonalat, ami egy krimi esetében különösen fontos. Bizony
sokszor kellett visszalapoznom, hogy a vallomások hibátlanul egymásra épüljenek, különben az olvasó „lebuktat”.
Ez talán sikerült… De azért nem biztos, hogy még egyszer belevágnék ebbe a kizárólag párbeszédes formába. A műfaj különlegessége egyben a fogyatékossága is. Ma már tudom…
Hogyan tudná összefoglalni a jó krimi ismérveit? Mi az, amire különösen ügyelt A Vénusz-rejtély írása, szerkesztése közben?
Olvasóim tesztelése alapján állítom, hogy sikerült, ameddig akartam, homályban tartani a „tettes” kilétét. Az persze szándékos volt, hogy nem a legvégére derült ki. Egyébként tudatosan vér nélküli történetet akartam, ami inkább intellektuális játék, mint brutális sztori.
Ki vagy kik azok, akiktől a legtöbbet tanult a krimiírásból? E téren kik a példaképei, kiktől olvas szívesen?
Bármilyen furcsának tűnik, sosem voltam krimi faló, fiatal koromban egy-egy Agatha Christie, vagy Marlow történetet olvastam, ez minden. Inkább meg akartam méretni ebben a műfajban is.
A Fészek Klubban szervez irodalmi esteket is. Kik a kedvencei a magyar és a világirodalomban?
A Fészek klubbéli irodalmi estek amolyan öregkori pótcselekvés. Először is a színpad mindig vonzott, másrészt korábbi foglalkozásom ritkán adott lehetőséget a kreativitásom kipróbálásához. Most meg élvezem a szerkesztéstől az előadásig a folyamat minden percét. Márai a nagy kedvenc, három különböző est is készült a műveiből. De ez a rettenetes 20. század olyan fantasztikus tehetségeket „termelt ki” a magyar irodalomban, amilyeneket sehol a világon. Másik „szerelmem” Shakespeare. És zseniális fordítói, Arany Jánostól Mészöly Dezsőig.
Háromféle műfajban is alkotott, hiszen írt rádiótörténetet, közéleti és autós tárcákat, illetve regényt. Élt-e át bármelyik írása közben írói „görcsöt”? Ha igen, hogyan lendült túl rajta? És egyáltalán: mit gondol az írói válságról?
Merő véletlen ez a „sokszínűség”. Az első egy felkérésre született a Rádió születésének 80. évfordulójára. Ijesztő vállalkozás volt, hiszen határidőre kellett elkészíteni. Botcsinálta író lettem, és nem fogtam fel a helyzet súlyosságát. Rögtön át is éltem az igazi írói válságot. Azóta is gondban vagyok, ha „muszáj” írni. A második könyvem egy rádiós jegyzet-sorozat némileg átigazított változata volt. Az „Útközben” című műsor adásaiban elhangzó anyagot válogattam kötetbe. Karikaturista barátom adott „fazont” a könyvnek. A krimi pedig egy kórházi kivizsgálás „terméke”, ahogy már meséltem.
Ami a görcsöt illeti, meg kell várni, míg elmúlik.
Persze sokszor épp az „idő” okozza, ami – mint tudjuk – Nagy Úr…
Az Európába(n) vezetünk! – Autós és közéleti füstölgések című kötete autóvezetési morál kérdéseit (is) feszegette egy évtizede. Hogy látja, mi változott mára a közlekedési, közéleti helyzetben: javult valami, esetleg kialakultak újabb aggasztó jelenségek?
Sajnos az utakon szinte mi sem változott, a morál, tán csak tovább romlott azóta. Persze egy-két dolgot túlhaladtunk már, de a könyvben leírtak döntő többsége fájdalmasan aktuális ma is. Sőt, mindennapi frusztrációink, amiket a volánnál vezetünk le, csak erősödtek azóta.
Rádiósként egy ország ismerte (ismeri most is) – akár tömegközlekedési eszközök „hangjaként”. Mi munkált Önben, milyen motivációi voltak, amikor elkezdett könyveket írni? Mennyire sikerült ezt (ezeket) beteljesíteni?
Tízéves koromban író akartam lenni, bár ezt senkinek nem mertem bevallani. Hatvan évig vártam az első kötetemre. A grafománia mindig is lappangott bennem, de a nagy pillanatot az alkotásra az a bizonyos évforduló teremtette meg.
Legutóbbi kötete, az említett krimi 2009-ben jelent meg, előtte kétévente adott ki egy-egy könyvet. Tervez újabb írásművet? Ha igen, ezúttal milyen műfajban próbálná ki magát?
Vannak még terveim, már összeállt a következő „anyag”, ez megint egészen más műfaj lesz: egy ismeretterjesztő kötet a magyar királyság ezer évéről. Nem tudomány, csak „mesélek”. Egy televíziós sorozatom szolgálja az alapanyagot hozzá.
Három kötetét más-más kiadónál adta ki. Emlékszik még, hogyan keresett kiadót az írásainak, és – bár a helyzet sok szempontból változott azóta – van-e olyan tapasztalata e téren, amit kezdő írókkal ma is meg tudna osztani?
Az első könyvem kiadója adott volt. A másodikat a bátyám könyvének kiadójaként ismertem meg, a harmadik pedig saját „kutatómunkám” eredménye volt. Természetesen fokozottan érvényes a könyvkiadásban a „minden kezdet nehéz” igazsága, megfejelve azzal, hogy a folytatás sem könnyebb, hacsak nem rendelkezünk komoly tőkével, hogy kellő promóciót biztosítsunk, és még akkor is igen kockázatos a vállalkozás. Hiába, kis ország vagyunk! Az írói meggazdagodás itthon csak egy álom, azt hiszem… Kezdők csak „mentőövvel” próbálkozzanak!