„Tudjuk-e vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk?” – egy családtörténet története, 2. rész

 “Mindenkit elgondolkodtatott, és mintha a családtagokat is közelebb hozta volna egymáshoz” – meséli Péter és Tünde, milyen hatással volt a közvetlen rokonaikra a karácsony előtt befejezett családtörténeti könyvük. Kötetüket egy Magyarországon még kevésbé ismert módszerrel, a Személyes Történelem kiadó szerkesztőjének segítségével állították össze. A tapasztalataikról folytatott beszélgetés első részében motivációikról, az interjúkból álló munka fázisairól beszéltek, ezúttal pedig személyesebb élményeiket osztják meg. Egyebek mellett azt, hogy mi okozott nehézséget a munka során, milyen meglepetések érték őket (egymással kapcsolatban is) a feldolgozás alatt és mikor csuklott el a hangjuk.

* * *

Az elkészült szöveg két, némileg eltérő jellegű részből áll: egyrészt „őstörténetből”, vagyis a felmenőik történetéből, a második részben pedig a saját életüket foglalják össze részletesebben (munkahely, párválasztás, család). Melyiket volt nehezebb összeállítani, illetve melyikben mi volt a nehézség?

Péter: Igazából nem is tudom összehasonlítani az első és a második részt nehézség szempontjából. A kettő közötti különbséget inkább a tartalmuk és a hozzá kapcsolódó érzelmek tekintetében látom. Az úgynevezett „őstörténet” feldolgozása inkább az adatok hiányossága és ellenőrizhetősége okozott gondot. Nagy biztonsággal csak a születési, házassági dokumentumokra, az anyakönyvi és levéltári adatokra támaszkodhattunk. Bizonyos esetekben levelek, címek és személyes visszaemlékezések álltak rendelkezésünkre. Azt fontosnak tartottuk, hogy csak a biztos, hiteles adatokat használjuk fel, vagy ha személyes információt kaptunk, akkor azt feltétlenül nevezzük meg, hogy kitől és milyen körülmények közt kaptuk az információt. Ha meg valamit nem tudunk pontosan megjegyeztük, hogy fontos volna tudni, de sajnos nem tudjuk. Így is legalább két évszázadot tudtunk átfogni. Gondot okozott még, hogy az én generációmnak talán azért is kevesebb az ismerete bizonyos dolgokról, mert például az ötvenes években a szülők sokszor nem gondolták szerencsésnek a múltról való emlékezést, „nehogy a gyerek kibeszélje” azt, amiből nekik vagy a gyereknek baja lehet. Persze mi magunk is röstelkedve gondoltunk arra, hogy miért nem kérdeztünk többet szüleinktől, rokonainktól, akikkel korábban ezekről a dolgokról még lehetett volna beszélgetni.

A saját életünkről, munkánkról írni és beszélni pedig azért volt nehéz, mert a terjedelmi korlátokon túl az arányok és a prioritások beszorították a gondolkodásunkat és a mesélő kedvünket. Figyelemmel kellett lenni arra is, hogy a tények ne szorítsák ki az érzelmeket, személyes élményeket, azok pedig ne fedjék el a tényeket. A másik dolog az volt, hogy elfogulatlanul vállaljuk fel a tetteinket, döntéseinket, hibáinkat, és ha kell, a tanulságokat írjuk le, ne pedig a magyarázatokat.

Tünde: Nekem nagy segítséget jelentett a múlt feltárásában az, hogy édesapám „naplójában” az elődöket bemutató leírásokat is találtam. Nehézséget a szüleim által írt levelek „válogatása” okozott, mit és mennyit használjak fel belőle. A leveleken keresztül és azok felhasználásával hogyan tudom a lehető legjobban bemutatni a szüleimet, szüleim életét.

A saját életem leírásában igyekeztem hangsúlyozni mindazt, amit átéltem, de a nehézségekről mesélve megpróbáltam bemutatni azt is, hogy lehet legyőzni azokat. Ilyen volt például az, amikor egy vidéki iskolából (pedagógusként) átkerültem a főváros egyik legjobb iskolájába. És szembe kellett néznem azokkal a különbségekkel, amelyek egy iskola gyakorlatából, munkastílusából, a gyerekek és a nevelőtestület összetételéből természetesen adódik. Arra törekedtem, hogy az utódok azt is lássák, hogy az élethez hozzá tartoznak a problémák éppúgy, mint az akarat és a cselekvés, amivel le lehet győzni azokat.

Nem okozott problémát családi, személyes dolgokról beszélni egy idegennek (a szerkesztőnek)?

Péter: Érdekes bennem fel sem vetődött, hogy egy idegennel beszélgetek. Amit mondtam, azt pedig nem éreztem „kényes, személyes” kérdésnek. Hogy miért? Azt hiszem már említettem, hogy Balázst valahogy nem tekintettük „idegennek”, bizalommal fogadtuk, és nyíltan, őszintén beszéltünk neki, s ő ezt nagy empátiával, nyitottsággal honorálta. Talán ez azért is alakulhatott így, mert már a családfa megírása előtt tudtuk és vállaltuk, hogy ennek a munkának csak akkor van, illetve lesz értelme, ha nyíltan és őszintén vállaljuk önmagunkat, amilyenek vagyunk, és vállaljuk tetteinket, döntéseinket, akármilyenek is voltak azok. Így tehát, amit elmondtunk, nem is éreztük olyan „személyes, titkos” dolgoknak. Sőt! A külső érdeklődő személy magatartása azt is bizonyította számunkra, hogy számíthatunk mások érdeklődésére is. Tehát nem éreztük valamilyen különleges kitárulkozásnak, mert nem is akartunk semmivel bezárkózni, semmit eltitkolni. Vállaltuk magunkat, az életünket és így könnyebb volt az őszinteség is.

Tünde: Örültem ezeknek a beszélgetéseknek, végre elmesélhettem azt, hogy honnan jöttem, kik voltak az őseim, a szüleim. Balázst, nem tudom miért, de nem tekintettem „idegennek”. Inkább tekintettem egy olyan ismerősnek, aki nem csupán udvariasságból kíváncsi az életemre, és szívesen hallgatja, amit mesélek az őseimről, magamról, a munkámról, a családomról.

Voltak-e olyan részei az életüknek, amelyeknek a felidézése nem várt érzelmeket keltett?

Péter: Tulajdonképpen nem is a konkrét események, történések jelentettek nekem újdonságot, hanem az, hogy most teljes összefüggésében ismertem meg például édesanyám gyermekkorát, korai árvaságra jutását és azt a sorsot, életkörülményeket, amelyek formálhatták a személyiségét, vagy például fokozottabb érzékenységét. Azokra a dolgokra gondolok, amiket – most a gyermekkorát egészben, teljességében látva – jobban megértettem, és ha tehetném, még nagyobb megértéssel és érdeklődéssel kezelnék most. A szeretetnek, a hálának és a már soha meg nem valósítható, el nem mondható megértő szeretetnek a keservét éreztem az emlékezés során. De másokkal, például Tündivel kapcsolatban is sok mindent ismertem az életéből, ismertem a szokásait, a reakcióit, de most már azt is jobban látom, hogy miért alakult, formálódott olyanná, amilyen. S ez tőlem is más magatartást kívánhat.

Tünde: A beszélgetéseket bizony időnként abba kellett hagynunk, el-elcsuklott a hangunk, mert mesélés közben újra átéltük a múlt eseményeit. Tulajdonképpen én a szüleimről nem sokat tudtam mostanáig, hiszen nemrég kaptam kézhez édesapám naplóját és a szüleim leveleit. Olvasásuk közben szomorúsággal kellett tudomásul vennem, hogy már nem kérdezhetem meg tőlük mindazt, amit a mostanában megismert események kiváltottak bennem. Az emlékezés fájdalmas volt, ugyanakkor megnyugvással tölt el, hogy megtudtam milyen csodálatosak voltak a szüleim. Ilyen emlékezés volt, amikor a szüleim korai halálát idéztem fel, ahogy édesapám egyik levelében leírja fájdalmát, amikor a fiatal felesége meghal. Előttem is lepergett annak a napnak szinte minden mozzanata. Mesélés közben akkor nagyon elérzékenyültem.

Volt-e olyan történet, jelenet, gondolat, ami még Önöket is meglepetésként érte, hogy előkerült? (akár a házastársa életében)

Péter: Igen, most egy levélből, az anyai nagymamám szomszédjának leveléből tudtam meg azt, hogy a nagymamám miként vágyódott arra, hogy Magyarországról elcsatolt területről az „áttelepüléshez” szükséges papírokat megkapják és hazautazhasson kislányával együtt. Ebből a levélből tudtam meg, hogy ez a vágya nem teljesülhetett, mert fiatalon, 35 évesen „idegen” földön halt meg, és árva kislányát végakaratával a keresztmamájára bízta.

De meglepetést okozott az is, hogy az egyik nagybácsim, akivel gyakran találkoztunk és tudtuk ugyan, hogy más a vezetékneve, mint az édesapjának, de sosem foglalkoztunk azzal, hogy a fia miért nem az apja nevét viseli. Az érdekes történetet most egy rokoni találkozón ismertem meg mint a családjukon belül féltve őrzött titkot. Megjegyzem, nem is értettem, miért volt ez titok, hiszen a történetnek számomra inkább pozitív kicsengése volt.

Ez elődök után kutatva pedig felfedeztünk egy olyan rokont, aki édesanyám családjának nevét viseli, évekig szomszéd helységekben éltünk, de nem tudtunk egymásról. Most nemrég találkoztunk vele és azóta tartjuk a kapcsolatot.

Tünde: A családtörténet megírásához szükséges anyagokat összegyűjtve, majd azokat elolvasva, bizony sok új dolgot tudtam meg, elsősorban a szüleimről. Azt tudtam, hogy ők 1944 decemberében elmenekültek Rimaszombatból, de azt nem, hogy a háború alatt egy éven keresztül „utazóvagon” volt a lakásuk, amellyel bejárták fél Európát, s végül Soroksáron találtak új otthonra.

De édesapám hivatalos irataiból most tudtam meg például, hogy hegedült és orgonált is. Tanári, iskolai munkáját ismertem, de azt, hogy kezdő tanárként hitoktató is volt, azt csak most tudtam meg.

Édesanyámról a napokban tudtam meg húgomtól, hogy a Magyar Rádió lemezfelvételt készített vele 1954-55-ben (gyönyörűen énekelt), sajnos a lemezt apu nem tudta megszerezni.

De a beszélgetések során jó volt hallgatni Pétert, aki  nekem is mondott újat magáról, például amikor szüleiről kezdett beszélni, amilyen szeretettel mesélt róluk. Vagy amikor első – még középiskolában papírra vetett – írásairól, verseiről beszélt, majd felolvasott részleteket belőlük.

Milyen része volt ezekben a felfedezésekben annak, hogy egy külső szerkesztővel dolgoztak?

A szerkesztő elsősorban türelmes hallgatásával kényszerített szinte minket arra, hogy még mondjuk tovább, menjünk mélyebbre az emlékezésben. Az érdeklődése, figyelme pedig segített abban, hogy mi is higgyünk abban, hogy érdekes, amit mondunk.

Egy család- és élettörténet megírása során másokról is kell beszélni, olykor személyes dolgokat is elárulva róluk, vagy olyasmit, amit talán nekik még nem mondtunk el. Hogyan mérlegelték, hogy mi kerülhet be és mit hagynak ki? Volt olyasmi, amit utólag kellett kihúzni a szövegből másokra való tekintettel?

Péter: Igen. Volt egy meglehetősen nehéz esetünk. Az egyik mostoha dédapámról (édesapám mostoha apjáról) kevés információnk volt. Már az is gyanús volt, hogy édesapám sem mesélt róla semmi érdemlegeset. Végül az egyik Amerikában élő unokatestvéremtől kaptam olyan információt, ami segítséget adott. Nos, ebben az esetben került be először néhány olyan leírás, amit később – éppen a nem kellően ellenőrizhető adatok miatt – célszerűnek tartottuk módosítani, más megközelítésben, árnyaltabban megfogalmazni.

Megmutatták-e már közeli hozzátartozóknak az elkészült szöveget, és mit szólt a család?

Az elkészült kéziratot néhány közvetlen családtagnak adtuk oda, hogy olvassák el és mondják el a véleményüket, esetleg javaslatukat. Jó érzés volt hallani, hogy igen kedvező a véleményük, és nagy elismeréssel szóltak a vállalkozásunkról, illetve annak várható hasznáról.

Nem okozott meglepetést az sem, hogy mindenki egy kicsit a személyiségének, alkatának megfelelően reagált. Volt olyan, aki a magyar tanár alaposságával küldte el a javaslatait. Volt, akinek a figyelmét elsősorban a képek kötötték le. És volt, aki – régóta tudjuk róla, hogy nem igazán szeret a saját múltjával, tetteivel szembenézni – nagy óvatossággal nyilatkozott.

De a lényeg az, hogy mindenkit elgondolkodtatott, és mintha a családtagokat is közelebb hozta volna egymáshoz, nagyobb érdeklődést mutatnak egymás iránt.

Itt szeretnénk megjegyezni, hogy a kéziratot ugyan nem küldtük ki szélesebb körbe, de a Könyv Gurun megjelent interjú első részét csak a mi Facebook-oldalunkon több százan olvasták el. Sokan elismerő szavakkal gratuláltak nekünk: „nagy és értékes munka”, „követendő”, „nagyon izgalmas lehetett a munka”, „szívből gratulálok”, „örülnék, ha velem is megosztanád, amennyiben valahol online hozzáférhető lesz”.

Mi az a tapasztalata ennek a családtörténetnek, memoárnak, amit szívesen átadnának másoknak?

Az egyik, hogy mindent jól átgondolva eldöntsük, mit akarunk elmondani, és kiknek szánjuk a történetet, illetve ehhez rendelkezésre állnak-e a megfelelő adatok, információk. Ha hiányoznak, akkor pedig tudjuk-e, honnan és hogyan lehet beszerezni azokat. Mindezek ismeretében lehet összeállítani a tartalmat, a keretet, illetve a feldolgozás munkarendjét, teendőit.

A másik talán még fontosabb. Tudjuk-e, akarjuk-e vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. El merjük-e mondani egy másik ember előtt életünk fontos állomásait, tanulságainkat, tetteinket, döntéseinket, attól függetlenül. hogy azok helyesek vagy helytelenek voltak. Külön tudjuk-e választani a szubjektív és objektív dolgokat. Fontos, hogyha valóban emlékezni akarunk életünk eseményeire, akkor ne életünk magyarázata, hanem valóban a bevallása legyen az. S végül, ne feledjük azt a régi igazságot, hogy a múltját senki nem tudja megváltoztatni, de ha felismeri annak tanulságait, akkor a jövőjét még igen.

 

Borítókép: Nemes Tünde és Péter (középen) megismerkedésük idején.