Heti Novella / Földönkívüliek a Pénzverem utcában

Ezen a kedden Rácz Katalin Földönkívüliek a Pénzverem utcában című kötetének első novelláját adjuk közre.

Az élet dolgai

A vekker kukorékolása ébresztette fel reggel hétkor Kovács László mosógépszerelőt. Mogorva volt, mint minden reggel, már több mint fél évszázada. Hiába mondta a kakas, hogy good morning, ez sem javított a hangulatán. (Igaz, nem is értette.)

Bevitte kávéját a fürdőszobába, a csöpögő csap fölött a tükörbe nézett, és nagyot sóhajtott. Borostás, ráncosodó arca, fehér haja nem nyújtott vigasztaló látványt. Még szerencse, hogy erősen domborodó pocakját és kurta, szőrös lábait nem látja.

Miközben bepamacsolta magát arra gondolt, hogy ha már nyugdíjas lesz, nem kell mindennap borotválkoznia. Akár olyan is lehet, mintaz a hajléktalan ott a sarkon. Nagy, fehér szakállal.

Csak a haja ne lenne ilyen hófehér! Eltöprengett. Talán a Calgon-hiánytól van? Vagy túl sok Vanisht használt? Az nem lehet, hiszen nem mosógépben mossa a haját! Akkor mitől lett olyan fehér?

Novellát írt? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Kovács László csak egyszerű mosógépszerelő volt (de annak nagyon jó!), ám azért sokat töprengett az élet dolgain. Tudta, hogy nem érthet meg mindent, de mégis…

Felesége még aludt, amikor bement a hálószobába felöltözni. Szürke nadrágot, szürke pulóvert és fekete cipőt vett fel (mert nem volt szürke cipője). Amikor a szürke zoknit kereste a fiókban, annak csak az egyik felét találta.

– Már megint – morogta. – Mindig ez a vége. És aztán sohasem lesz meg.

Kénytelen volt megelégedni egy pár rózsaszín térdzoknival. Felesége, felébredve a morgásra, csapkodásra, álmosan megkérdezte:

– Megjavítottad a csapot?

– Még nem. Majd este. Különben is, százszor megmondtam már, hogy nem vagyok vízvezeték-szerelő. Egyszerű mosógépszerelő vagyok (de annak nagyon jó!).

Mire kiért a garázshoz, segédje, Sanyi már várt rá. Szűk farmerben, kigyúrt mellkasán piros pólóban, kopasz fejjel vigyorgott rá:

– Jó reggelt, Kovi bácsi! – mondta, miközben arra gondolt, milyen szívesen itt hagyná ezt a vén trotlit, ha végre találna valami normális állást.

– Méghogy Kovi! – dohogott Kovács László. – Jó, hogy nem Ubulnak keresztelt anyám, akkor ez a szemét szégyenszemre még az étlapra is ráíratna. Sanyi hülye bunkó! Nyikhaj! Konditerembe jár, azt hiszi, ettől okosabb lesz. De vajon lehet-e nyikhaj, aki konditerembe jár? Vagy mégsem? – töprengett. Mert szeretett elgondolkozni az
élet dolgain.

Amikor beszálltak az ütött-kopott sárga Barkasba, Sanyi elővette a napi listát. Mindössze hat cím volt rajta.

– Először menjen a Kereknád utcába – kérte az öreget. – Egy nő telefonált, hogy szét kell szedni a mosógépét. Micsoda emberek vannak! Semmi baja, de szét kell szedni. Mert elveszett valami hülye zoknija.

Kovács már előre utálta, hogy kertvárosban kezdenek. Utálta a kertes házakat a csenddel, a gyerekekkel, a kutyákkal, a macskákkal, az emberekkel és a mosógépekkel együtt. De nem volt mit tenni, a munka az munka.

Egy vörös-bögyös harmincas nő jött ki eléjük a kétszintes házból. Sanyi kapta a szerelőtáskát, és már sietett is utána. Kovács éppen kászálódott ki a kocsiból, amikor egy tízéves forma biciklis kissrác állt meg mellette.

– Papa! – mondta. – Ne menjen be! A múlt héten lecserélték a postásfiút egy kövér öregasszonyra!

– Hát jó – gondolta –, talán egyedül is elboldogul. Bár a zoknit úgysem fogja megtalálni. Sohasem kerül meg.

Miközben ezen mélázott, egy háromlábú kutya sántikált a kocsihoz. Ez is vörös volt, akárcsak a nő. Megállt a bal hátsó keréknél és jól levizelte. Könnyű dolga volt, az egyik hátsó lába hiányzott.

– Érdekes – töprengett Kovács –, hogy egyeseknek milyen könnyen megy minden! Igaz, három lábbal sem fenékig tejfel az élet. Még zokniból is több kell, mint nekem.

Sohasem volt jó matematikából, de azt ki tudta számolni, hogy három lábhoz két pár zokni kell. Igaz, marad egy, de másképp nem lehet megoldani. Múlt héten elhatározta, hogy azt is ki fogja számolni, hány mosógépet kell még megjavítania addig, amíg végre nyugdíjba mehet. De még vár vele egy kicsit. Akkor kevesebbet kell számolni.

De az asszonynak mindenképpen szól, hogy több egyforma pár zoknit vegyen, hátha egyszer még lesz kutyájuk.

Sanyi végre előkerült.

– Na, meglett a zokni? – kérdezte Kovács.

– Milyen zokni? – nézett rá Sanyi vigyorogva.

Következő állomásuk a Csíkostó utcában volt, itt egy öregasszony mosógépét kellett megjavítani, mert állandóan folyt belőle a víz.

Éjjel-nappal.

Kutya nem volt, csak egy törött lábú szék. Meg az öregasszony.

– Gyűjjön már bejjebb – invitálta. – Oszt üjjön le a székre. Hiszen olyan rosszul néz ki, mingyár meghól itt nekem. Majd a fiatalember megolgya a gondot.

A konyhában hallani lehetett, ahogy a mosógépből ömlik a víz.

– Már három napja ezt csinájja – panaszkodott az öregasszony.

– Éjjel tízpercenként szól a vekker, mer akkor kell vödröt cserélni.

– Mindig a víz – gondolta Kovács. És mindig folyik. Víz, folyó, lefolyó, túlfolyó, szökőkút, vízesés, tenger, mosógép, ez mind folyik.

Még sohasem járt a tengernél, és a felesége szerint az nem is folyik, de hát ott is van ár meg apály, a víz megy ide meg oda, vagyis mégiscsak folyik. Mindig mindenhol folyik. Kifolyik meg befolyik. De vajon milyen sorrendben? Előbb kifolyik, és azután befolyik? Vagy előbb befolyik, és azután kifolyik? Annyi mindent nem tud még. Hiszen ő csak egy egyszerű mosógépszerelő (de annak nagyon jó!). Aki szeret elgondolkodni az élet dolgain.

Következő címük a Cuha utcában egy tizedik emeleti lakás volt. Kovács nem szerette a lakótelepet, a zajjal, a gyerekekkel, a kutyákkal, a macskákkal, az emberekkel és a mosógépekkel együtt. De nem volt mit tenni, a munka az munka.

– Maradjon lenn, Kovi bácsi, rossz a lift –szólt vissza Sanyi, aki szokása szerint megint előrerohant.

Beletörődve a sors akaratába, Kovács visszaült a kocsiba és bekapcsolta a rádiót. A híreket hallgatva megint az élet dolgain kezdett mélázni. Ott van ez a Kovács Brüsszelben. Ugyanúgy hívják, ahogy őt. És még mosógépet sem tud szerelni. Bár állítólag valamikor villanyszerelő volt. De annak sem elég jó. Most mégis sokkal jobb dolga van, mint neki. És még azt mondják, nomen est omen vagy mi a fene.

Mire megette otthonról hozott ebédjét (kenyeret, kolbászt és kovászos uborkát), Sanyi is megkerült.

– Na, én mára már éppen eleget dolgoztam – mondta neki Kovács. – Tegyél ki a kocsmánál, intézd el a maradék három szerelést, aztán gyere értem!

Kicsit kelletlenül adta oda neki a kocsikulcsot, mert hát mit tudhat egy olyan a vezetésről, aki még Trabantban sem ült soha. Nem is beszélve a mosógépekről! Ez a szerencsétlen marha nem tud megjavítani egy húsz évnél öregebb masinát. Hát még egy harminc vagy negyven évest! Hová jut a világ?

A kocsmát különösen azért szerette Kovács, mert nem volt ott egyetlen mosógép sem. De azért a sör sem volt rossz. A törzsközönség mindig ugyanaz: három kéményseprő, két hajléktalan és egy fogorvos.

A változás legfeljebb csak annyi, hogy mindenkinek egyre kevesebb foga volt. Még a fogorvosnak is. Két sör között elmélázott azon, vajon mikor fogy el minden vendég összes foga ilyen ütem mellett. De tudta, ezt sohasem bírná kiszámítani, még akkor sem, ha a fogorvostól megkérdezné, hány foga van egy embernek. (Ha ugyan az megszámolta valaha is.) Akkor inkább kiszámítja, hány mosógépet kell még szerelnie a nyugdíjazásig.

Mikor végre hullafáradtan hazaért, az asszony azzal fogadta, hogy azonnal rohanjon a vécébe, mert kiakadt a dugattyú, és ömlik a víz.

– Nem vagyok vízvezeték-szerelő – morogta –, csak egy egyszerű mosógépszerelő (de annak nagyon jó!). Azért bement a WC-be, felállt a kagylóra, egyik kezével a tartályba kapaszkodott, a másikkal megpróbálta megkeresni az úszót, és közben arra gondolt, hogy az a szegény háromlábú kutya vajon hogy tudná ezt a feladatot megoldani.

– Bár mindegy is – morfondírozott –, mert kutyapisiléshez nem kell lefolyó. Folyik az magától. Vagy a kutyától.

Aztán észrevette a csöpögő fürdőszobacsapot. Ezt is meg kéne javítani. Hogyan tudna kibújni alóla? Ha meghalna, nem kéne többet törődni vele. Vagy ha konditerembe járna, nem lenne ideje rá.

A sok munkától, a vacsorára megevett három tányér babfőzeléktől vagy a további két üveg sörtől szörnyű álmai voltak.

Egy konditeremben találta magát, ahol három kigyúrt bőrfejű faggatta:

– Áruld el, mit csinálsz a zoknikkal! Hová tünteted el őket? Biztosan van valami szerkentyűd, amit minden mosógépbe beépítesz. Egy zoknievő precíziós műszer. Azonnal mondd meg, hogy lehet kikódolni! – üvöltötték, miközben a vörös-bögyös vígan hányta a cigánykerekeket, az öregasszony kézen állt a háromlábú székén, a kutya pedig farkát csóválva vicsorgott.

– Ezt nem bírom tovább – üvöltötte, és kimenekült a teremből. A sarki kapualjban a fehérszakállas hajléktalan megállította.

– Ne menj tovább, fiam – mondta. – Ez itt a mennyország kapuja. Én vagyok Szent Péter. Mivel földi életemben jó voltál velem (Kovács egyszer adott neki egy használt franciakulcsot), most választási lehetőséget ajánlok neked. Mi szeretnél inkább lenni? Megmaradt vagy elveszett zokni? De vigyázz, mert az egyik válasz a pokolba, a másik a mennyekbe juttat.

– Nem tudom – nyöszörögte Kovács. – Hiszen fogalmam sincs, hol vannak az elveszett zoknik. Milyen ott? Jó vagy rossz? És a megmaradtakat sem kérdeztem soha, hogy jobb-e így nekik, pár nélkül.

Én csak egy egyszerű mosógépszerelő vagyok!

– De annak nagyon jó! – bólogatott Hajléktalan Szent Péter jóságosan mosolyogva, miközben az angyalok kara a kapun túl ájtatosan énekelni kezdett:

Ahol az ész, ott a válasz,
akinek nincs, mosson lábat!
Halleluja!

Kovács már verítékben úszott. Most mit tegyen? Mi a helyes válasz?

De hiszen ez őrület! Honnan tudná? Ő csak egy egyszerű mosógépszerelő (de annak nagyon jó).

Izzadtságban fürödve ébredt, megkönnyebbülten, hogy mindez csak álom volt. Most már nem kell megadnia a választ.

– Micsoda marhaság – morogta fogcsikorgatva (még három volt neki).

Szombat lévén, elhatározta, hogy végre megjavítja a csöpögő csapot. Ha ereje lesz hozzá, megpróbálja azt is kiszámítani, hány mosógépet kell még megszerelnie a nyugdíjazásig.

És sohasem fog konditerembe járni.

 

Utóirat:

És ha mégis megkerül az elveszett zokni? És ha a párja még megvan? Vagy ha már nincs meg? Akkor mi a válasz?

Vagy mi a kérdés?