Lapmargó / Spiró, az olvasó
Spiró György: Válogatott esszék 1979-2016
Kertész Imre halálakor minden tisztes megemlékezésben „kötelező” volt felemlíteni, hogy a Sorstalanság 1983-as újraolvasó elemzésével Spiró György irányította rá a figyelmet a későbbi Nobel-díjas regényre. Ő vette észre, hogy a Kertész-opus az évek folyamán mind súlyosabbá lett, értéke nőtt, s hogy az elsősorban nem lágerregényként, hanem létfilozófiaként olvasható műnek voltaképp „a visszhangtalansága a sikere”. S a provokáló spirói következtetés: „egy annyira zárt, foggal-körömmel az előítéleteibe kapaszkodó irodalomban, mint a magyar, a siker csak a mű másodlagossága mellett beszélt volna.”
Az idén hetvenéves Spiróra, mint íróra az első regénye, az 1974-ben megjelent Kerengő óta oda kell figyelni. Tabudöntő, irodalmi és színházi botrányok övezte életművének első saroköve az Ikszek 1981-ből (amely miatt évekre kitiltották a testvéri szocialista országból, Lengyelországból). S jöttek a következők: az Ikszekből készült legendás színpadi adaptáció (a lenyűgözően tehetséges, az amoralitást morálissá formáló Major Tamás által alakított „Major Tamások” világát bemutató), Az imposztor. Aztán, 1986-ban az irodalom berkein túli nagy áttörés: a „trágárság” teátrumi honfoglalása a Csirkefejjel. És a sor – máig – folytatható lenne.
Vagyis, ismétlem, az író Spiróra 42 éve – a 28 éves korában írt első könyve óta – szüntelenül oda kell figyelni. De Spiróra, az irodalom tudorára is legalább 37 éve – teszem hozzá. Látványosan bizonyítja ezt mostani kötete, melyet kiadója születésnapi ajándékként időzített a kerek évfordulóra, áprilisra. Ebből a régi-új kötetből ugyanis
feketén-fehéren kiderül, hogy az örök olvasónak milyen rendkívüli szeme volt, van mások írásaira.
Az évtizedekre visszatekintő „esszéválogatott” olvastán, bizony már nem értelmezhető önigazoló nyilatkozatnak az, amit évtizeddel ezelőtt a Fogság című, többek által ponyvaregényesnek titulált bírálatokra reagálva mondott: „A mai kánonok ellenében úgy gondolom, a világirodalomban nagyon gyakran minősült át a ponyva később igazi irodalommá. Shakespeare – ez a vélekedésem benne van a róla szóló kötetemben – egész életében kizárólag ponyvát írt, csak tehetségesen. Rejtő Jenőről ma már komoly irodalmárok is elismerik azt, amit én 1965-ben az egyetemen nyilvánosan – és közröhejt aratva – hangoztattam, hogy a magas irodalom része.”
Merthogy Spiró nagy, mondjuk úgy: „idő előtti” felfedező. Két lengyel óriás, Stanisław Wyspiański és Tadeusz Borowski, s a jugoszláv-horvát Miroslav Krleža neki köszönheti a magyarországi, ha némiképp korlátozott karrierjét is.
„Mindössze 38 évet élt, és csak élete utolsó évtizedében foglalkozott elsősorban drámaírással” – vetette papírra 1979-ben a 33 esztendős, fő foglalkozása szerint az ELTE tudományos munkatársa, és az első, említett regénye után drámaíróként (Nyulak Margitja, Hajrá, Samu!) is szárnyait bontogatni kezdő Spiró a „kegyetlen szatirikusról”, a „Shakespeare után a világ legnagyobb drámaírójáról”, Wyspiańskiról. Az első folyóiratbeli tanulmányt néhány hónappal követte a másik, amely már címében is jelezte (Wyspiański fordítása közben) mibe is vágta fejszéjét a műfordító. E második tanulmánynak az volt az első mondata, hogy „Ezt a drámát nem lehet lefordítani”, a zárómondata pedig az, hogy „Csak nehogy fiókban maradjon ez is”, mármint a Novemberi éj című színmű. Amit, mint a mostani esszékötetben újraközölt szövegből kikövetkeztethető, a Nemzeti Színház „Gáborai” – Székely és Zsámbéki – rendeltek meg, ám színpadra csak 1994-ben állították. Szolnokon, Spiró rövid idejű direktorsága idején.
Mindezek az alapinformációk azonban, ismétlem, csak kikövetkeztethetőek, illetve utána guglizhatóak, merthogy a szövegcentrikus Spiró a „mellékkörülmények” megosztását az esszéválogatott mind a harminc darabjánál fukar kezekkel méri.
Az önmagukban kerek, ám a kíváncsiságot kiprovokáló esszék keletkezéstörténetének elhallgatása arisztokratikus gőg-e, avagy az olvasó ravasz becserkészése, ezt nem tudtam eldönteni. Az viszont állíthatom, hogy
hetek óta újra és újra kézbe veszem az író születésnapi ajándékát, belevetve magam egy független szellem elfogultan elfogulatlan olvasónaplójába,
merthogy az ikszes, csirkefejes, fogságos író mindig személyesen (is) viszonyul választott főhőseihez, azok műveihez. S mert Spiró nem kritikus, csak arról és azokról ír, amit és akit szerinte érdemes másnak is elolvasni. Elmélkedési nyomán olvasom újra, vagy – nem egyszer – először az „elemzettek”, Borowski, Ivan Olbracht, Hamvas Béla, Kardos G. György, Molnár Gál Péter, Gorkij műveit.
Sokat tűnődöm azon, hogy a legelhíresültebb, a Sorstalanságot irodalmi remeklésként bemutató Spiró-esszé vajon miért maradt ki író válogatásából?
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!