“Rákaptam az írásra, mint duhaj ember a borra”

“Ha a szöveg az olvasót is gondolkodásra készteti, akkor már együtt tettük meg az utat” – vallja Dr. Bánszegi Katalin, akinek sokadik útleírása jelent meg nemrégiben. A Libanonról készített és az Ad Librum kiadónál megjelent legújabb kötete kapcsán egyebek mellett arról is beszélgettünk, hogy lesz valakiből útirajzszerző, milyenek közelről a “rossz hírű” helyszínek, miként kell érdekessé, olvasmányossá tenni egy útikönyvet és mit kell tenni, ha a járvány miatt a kiadók nem kapkodnak az újabb útleírásokért.

Bár kisgyermekkora óta rajong a földrajzért, történelemért, utazásért, útinaplói mégis csak az elmúlt évtizedben jelentek meg. Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy utazási szenvedélyéről könyvekben is beszámoljon?

Az egész úgy kezdődött, hogy az utazásaimról hazatérve leírtam magamnak mindent, amit meg akartam őrizni mint tényt, tudnivalót, élményt. Ha már egyszer ott voltam, hát azt elteszem magamnak. De történt egyszer, hogy az Etiópia kéziratom véletlenül jó kezekbe került, ő volt dr. Nemes Erzsébet, a KSH Könyvtár akkori igazgatója, aki biztatott, hogy legyen belőle könyv. Nem akartam. Ugyan már, nem vagyok én méltó arra, hogy könyvet írjak! Végül addig mondta, amíg hittem neki, és kézbe vettem a szöveget, javítottam, formáltam, tettem hozzá a képeket, és egészen jó lett a visszhangja. Persze én is boldog voltam, hogy a magamnak szánt írásomat könyv formában láthatom. Azután rákaptam az írásra, mint duhaj ember a borra.

Eddig megjelent kötetei döntően keleti tájakra kalauzolják az olvasókat. Mi alapján választ úti célt?

Az úti cél mindig az, ami újdonság. Leginkább a számomra. És ha már nekem az, akkor talán másnak is. Valami, ami nincs a szokvány kínálatban. Etiópia úgy jött a képbe, hogy a Sába birodalmat szerettem volna megnézni, de Jemenben éppen robbantottak. Viszont eme birodalom másik felében, Etiópiában nyugalom volt. Így hát Etiópia tárt karokkal várt, és nem bántam meg. Peru a magas hegyeivel a Titicaca tóval, meg a népviseletével vonzott. És ha már, akkor az Iguazú vízesés sem maradhat ki. Így jutottam el a túlpartra. Mianmar Bagannal üzent. Pár képsor, és nem tudtam többé megválni tőle. Ez még ma is oda húz! Mongólia a jurták népével vonzott. Milyen lehet az élet manapság ott, ahol az életforma megmaradt a magyar honfoglalás előtti formájában. Nomád pásztorok között akartam jurtában lakni. Sikerült. Törökország az elveszett királyságokkal kecsegtetett. A bejárt terület a keresztény vallás a maga gyökereivel, ahol a Biblia, a keresztesek kora és a keresztények mai sanyarú sorsa kézzelfogható. Libanon viharos múltja után a ma békéjére voltam kíváncsi, és ráadásként kaptam a bibliai helyszíneket. Bhután kihívás volt. Ha csak korlátozott számban engednek be embereket, akkor nekem ott a helyem. Nem csalódtam! Semmihez sem fogható építészet, a tibeti buddhizmus általunk ismeretlen mája, és a népviselet, ami ott még a mindennapok része. Ciprusra nyaralni mentem, örülök, hogy több lett belőle. Irán azért lopózott a szívembe, mert imádom a történelmét, a kultúráját, és biztos voltam benne, hogy mindaz a rossz, amit a napi hírek mondanak, oly mértékben nem a való igazságról szól. Igazam lett. Üzbegisztán a kelet művészetével és egy utódállam mai életével csábított. És nem utolsó sorban a régi felfedező utazók mai Bukharájával, Szamarkandjával, Hívájával.

Utazásai során korántsem mindig veszélytelen tájakat keres fel. Hogyan szervezi meg az útjait? Miként gondoskodik arról, hogy minél érdekesebb alapanyagot gyűjthessen?

A kérdéssel ráérzett arra, ami a fő mozgatórugóm: az elsők között lenni ott, ahol más még nem volt, vagy csak olyan régen, ami már a múlt homályába vész. Mint például Algéria, ami csak mostanában nyitott. Szudán, ahol most is kétséges a helyzet. Talán pionír vér folyik az ereimben. Szeretem a még érintetlen helyeket, ahová az üzletláncok még nem tették be a lábukat, és ahol nem toronyházakkal építik körbe magukat. szeretem az embereket a maguk eredetiségében, ősi hagyományaik tükrében megnézni. Lehet, hogy eddig szerencsém volt Brüsszelben fogtam csak ki egyszer egy rendőrségi vízágyúzást amikor a tüntetők közé keveredtem. Mondhatom messzire repültem. De azt tapasztaltam, hogy a helyszín általában békésebb, mint amit róla hallani. Az utazáshoz mindig célba veszem a könyvtárakat. Sokszor a katalógusok kínálata hoz elő addig ismeretlen helyszíneket, neveket, történeteket. A prospektusok is jó kiegészítők, amiket például egy-egy kiállításnál lehet kapni, de találtam már ötletadó papírt itthon működő, külföldi éttermek asztalán. Utazási klubok, baráti társaságok, beszélgetések is adtak már ötletet. Régen mindent magam szerveztem meg, kutattam ki, és a hátizsákommal elmentem valahová a világba. Akkor még nem számított, hogy Oslóban a parkban éjszakázom, vagy Isztambulban egy munkásszálláson alszom. Ma már az utazási irodák segítségével bonyolítom le az útjaimat.

Milyen munkamódszerrel dolgozik a beszámolóin? Mennyi (és milyen jellegű) munkát végez el utazás előtt, közben és utána?

Az utazásra természetesen előre felkészülök, és persze elsősorban a könyvtárak anyagaiból, amik megadják hogy hol és mit, és lehetővé teszik, hogy válogassak. De a tapasztalatom az, hogy az életet az utazásba a helyi élmények lehelik. Ezért jegyzettömbbel, fényképezőgéppel örökítem meg az út minden percét, és annak alapján, meg az itthonin túlmenően, a helyben gyűjtött, vásárolt dokumentumok segítségével egészítem ki a tudnivalókat, rögzítem az élményeket. Tapasztalatom szerint egy kéthetes úthoz nagyjából fél év, de van hogy egy egész év információszerzés, előkészület szükséges. Mindezt sajnos negatívan motiválja, hogy elég kevés a magyar nyelvű anyag, különösen újabb, így sokszor külföldi beszerzésre szorulok. Manapság azért sokat segít az internet.

Végig nagyon személyes a hangvétele a libanoni kötetének. Mi a titka egy jó útinaplónak? Milyen arányban érdemes vegyíteni a személyes élményeket a tényszerű ismeretekkel, a praktikus tudnivalókat a földrajzi, történelmi, kulturális érdekességekkel?

A fő szempontom, hogy ha én tudom, akkor az olvasó is tudja. De hogy kedve legyen elolvasni, ahhoz érdekessé is kell tenni. Itt-ott mesébe kell szőni a tényeket, hogy emészthetőbb legyen, és esetleg a saját gondolataimat alá tenni. Ezzel szintén közelebb lehet vinni másokhoz is mindazt, ami enélkül csak száraz dátumokból, nevekből, stílusismertetésből állna. Ha a szöveg az olvasót is gondolkodásra készteti, akkor már együtt tettük meg az utat.

Miben nyújtanak mást az Ön útleírásai a hagyományos útikönyveknél?

A válasz nehéz, mert sajnálatos tapasztalatom, hogy a könyvesboltok kínálatai többnyire az unalomig ismert helyekre korlátozódnak, és inkább útikönyvek, ami azért kell, mert egy út szervezéséhez jó tudni a szállodákat, benzinkutakat, tarifákat, éttermeket, csak ezek szerintem esetlegesek. A mai világban naponta változhatnak. Ehhez képest ezek a gyakorlati információk hiányoznak a leírásaimból, viszont ellentételezésként, reményeim szerint, talán sikerül velük az olvasó érzelmeit is megmozgatni, nem csak az agyát.

Milyen nehézségekkel szembesült a Libanon kötet megírása során? Hogyan oldotta meg őket?

Libanonnal kapcsolatban szerettem volna többet tudni és írni az ottani (terror)szervezetek múltjáról, jelenéről, az ország kapcsolatáról a szomszédokkal, egyes események átfedéséről a környezettel, de nem akartam külpolitikailag érzékeny területre tévedni. Így lemondtam erről, csak jelezve a szövegben, hogy akit érdekel, annak érdemes utánanéznie.

Milyen olvasói visszajelzéseket kapott korábbi köteteire?

Lehet, hogy csupa udvarias emberrel vagyok körülvéve, de eddig a szemembe csak jókat mondtak. Pedig alighanem jó lenne tanulnom a kritikából.

A Libanon kötetre “lecserélte” korábbi kiadóit. Miért és milyen szempontok alapján váltott?

A kiadókkal amúgy nem volt bajom, de azért szeretem a könnyebb utat választani. Szeretem, ha a vállalt határidőket betartják, szeretem, ha a lektorálás után nem nekem kell kilométer hosszú hibalistákat készítenem, az anyagi vonzatok is eltérőek, de az alapvető baj az, hogy a mostani helyzetre több partnerem úgy reagált, hogy ha nem lehet utazni, akkor nem kell a könyv sem. Majd ha már trónfosztottuk a jelenlegi vírushelyzetet. Viszont nekem vannak még anyagaim jócskán, meg utazási terveim is, így inkább előre szeretnék tekinteni.

Tervez-e újabb kötetet, és ha igen, merre kalauzolja el olvasóit?

A következő kötet Szudán lesz, ahol több a piramis mint Egyiptomban, a történelme szinte ismeretlen számunkra, és amit nem véletlenül hívtak “a fekete arcok földjének.” Ilyen gyönyörűen koromfekete, ragyogó mosolyú arcú, kedves emberek megörökítésre valók.