„Becsüljük meg a pillanatot, amit szerelemben tölthettünk, mert az élet elveheti”

„Ez egy tükör, amelyben az útkeresés a fontos, hogy az emberek lépjenek ki a szürkeségből, hogy (…) lássák, nem jó, ahogy élnek” – vall a verseskötetében megfogalmazott tanulságokról Debreczeni Tibor, akinek most jelent meg Belvárosi fergeteg című könyve a Könyv Guru Kiadónál. A szerzővel arról is beszélgettünk, miért olyan pesszimista a versei hangulata, mi kell ahhoz, hogy 10-15 perc alatt meg tudjon írni egy költeményt, és mit tanult Faludy Györgytől.

Hogyan és mikor kezdett verseket írni? És mi volt a rendező elv, ami alapján kiválogatta a kötetben szereplő költeményeket? Ez mekkora része az eddigi művének?

Tizenöt éves korom óta írom a verseimet, ez a kötet tartalmazza az összes írásomat a világról az emberekről. Rendező elv nincs, csak meg szerettem volna osztani a legbelső érzelmeimet, hogy az olvasók magukénak érezhessék a világ szépségét, a fájdalmát, és azt, hogy apró szürke dolgok milyen szürkék is, s más az igazán fontos.

Belvárosi fergeteg a kötet címe, és a címadó vers elég pesszimista, sötét képet fest Budapestről. Hogyan született ez a költemény, milyen tapasztalat ihlette?

A vers az 1990-es évek pesszimista Budapestjét mutatja be, ahol az emberek csak magukban léteztek, és nem igazán érdekelte más Őket, mint saját maguk. A szürkeség és az üvöltő csend, ami mindent betakart. Egy pillanatkép a rútságról, az élet megtagadásáról, és arról, hogy így igazán nem lehet élni. Egy tükör, hogy lássák az emberek, mi az, ami nem jó, és mit kell tenni, hogy szép legyen.

És miért ez lett a kötet címe? Volt esetleg más ötlet is erre?

A versek jórészt a városban születtek, és híven tükrözik a mai pesszimista világot. „Szerelmek, kúsznak a parkok alján”, és csak a boldogság keresése a fontos, meg az, hogy szeressük egymást. Így kézenfekvő a könyv címe: megmutatni a Belvárosi fergeteg összes problémáját és fájdalmait.

A kötetének meghatározó, vissza-visszatérő témái a szerelem és a halál. Ennyire jellemzőek az ellentétek a gondolkodására, vagy e kettő nincs is annyira ellentétben, mint elsőre vélnénk?

Az ellentétek, a kontraszt a legcsodálatosabb érzés és a legmélyebb fájdalom. Amikor az embernek a szerelemből csak a halál marad, könnyen összekapcsolja azt. Az életem sajnos úgy alakult, hogy halálban veszettem el a szerelmet, nem pedig azért, mert elmúlt. Csak így alakult. És ennek a fájdalmát nem kívánom senkinek. Amiről írok, az a valóság, hogy becsüljük meg a pillanatot, amit szerelemben tölthettünk, mert az élet elveheti, és meg is teszi, hogy elveszi a pillanat csodáját.

Mik azok a témák ezeken kívül, amelyeket nagyon hangsúlyosnak érez és szán az összeállításban?

Hit, remény, eszme, hogy tartsuk ki a gondolatink mellett, a hitünk mellett, és keressük a pillanatot, hogy a boldogság átjárjon mindent.

„Egy verseskötet az élet démonjaival, hogy hallják, hogy érezzék az életet, kik csak fásultan leélik azt” – hangzik a borítószöveg egyik mondata. Mit tanulhatnak az olvasók az életről ebből az alapvetően sötét hangvételű kötetből?

Ez egy tükör, amelyben az útkeresés a fontos, hogy az emberek lépjenek ki a szürkeségből, hogy érezzék, és tudják értékelni a szellő lágy érintését, a mosolyt, a szerelmet. Hogy lássák, nem jó, ahogy élnek. „A szürkeség mi rám ront szüntelen” hangzik a versben. Ezt kell megtanulni mindenkinek, legyünk színes egyéniségek, hogy szeressük egymást, mert a perc rövid, és talán az utolsó percünk, de azt is boldogságban töltsük.

Érdekes darabja a kötetnek az utolsó, Tíz lépés az őrületig című összeállítás, amelyben önéletrajzinak tűnő szövegek közé illeszti be a máshol már szereplő verseit, mintegy utalva arra, hogy milyen körülmények között születtek. Valóban ez volt a szándéka, vagy valamilyen más logikát követett? És mit tudhat meg az olvasó a szerzőről, ha ezt a részt alaposan olvassa?

Az volt a cél, hogy értsék, érezzék az olvasók, hogyan születik meg egy vers, milyen dolgok történnek az emberrel, amelyek verset iratnak. Ami épp az ember szívében van, a gondolataiban. Rólam csak az érzelmeimet tudhatja meg az olvasó: a történeteket, álom és valóság határán.

Meséljen kicsit arról, konkrétan hogyan születik egy-egy verse! Mik lehetnek ihlető forrásai? Mennyi idő papírra vetni egy költeményt? Mennyit szokott csiszolgatni rajtuk az első változat után?

A verseim születése egy érzelemmel kezdődik, meg egy gondolattal, amely az érzéshez tartozik, egy esemény, ami felkavart vagy elgondolkodtatott. És csak kezdem írni, majd nagyjából 10-15 perc alatt kész is vagyok vele. De előtte napok telnek el azzal, hogy ami van azt megéljem, és megérjen bennem a vers.

Volt-e valaki, akinek megmutatta a verseit, és ha igen, megfogadott-e tanácsokat tőle/tőlük? Ha igen, milyen jellegűeket?

Fiatalon Faludy György barátja lehettem, sokat vitáztunk a verseim stilisztikájáról, a gondolataimról. Tanítványaként szeretett. Megtanított gondolkodni, megtanított arra, hogy az érzelmek súlya alatt hogyan kell írni, hogy őszintén írjam le, ami eszembe jut. Nem szólt bele soha, hogy mit és hogyan írjak. Egyszerű „tetszik”, „nem tetszik” választ kaptam tőle. Igazából sohase kaptam tanácsot, hogyan írjak, csak írtam.

Varjúknak nézem a borítón látható, károgó madarakat. Mit szimbolizálnak? És hogyan született a grafika, milyen más változatok voltak esetleg? Milyen volt az együttműködés a grafikussal, Végh Katával?

Végh Katát a verseim érzelmei ihlették, és nem szimbolikával kell nézni a képeket, hanem szívvel, érzelemmel, kinek mit jelent ez, maga döntse el. Katára hagytam mindent, hisz ő is művész, aki tudja és érzi a verseim mibenlétét, és ahhoz alkotta a grafikákat.

Milyen tapasztalatokat gyűjtött a kiadási folyamat során, és mi az, amit szívesen megosztana a hasonló műfajban alkotó társaival?

A kiadás már vége annak a hosszú útnak, amit bejártam, s örömmel vettem a kiadást. Hasonló alkotótársaimnak azt javaslom, a türelem és az alkotás a lényeg, és nem a könyvnek írjuk a verseinket, hanem a mindenségnek, az embereknek. Akár szűk baráti körben, akár a nagy nyilvánosságnak írunk, mindig az a fontos, legyünk hűek önmagunkhoz. Az idő mindent megold.

Készül esetleg a folytatásra? Vannak már egy másik kötetbe kívánkozó versei, vagy azoknak még meg kell születniük?

Én folyamatosan írok, és ha lesz annyi írásom, újra belevágnék a kiadásba, de ahhoz még sokat kell megélni, és sokat kell írni. Tapasztalat és érzelem nélkül a versek üresek.