Krisz ötletei/„Neked ki a példaképed?”
A minap olvastam egy díjátadóról szóló hírt, amelynek fényképeiből jöttem rá, hogy a zsűritagok közt szerepel az egyik legnagyobb példaképem. Lelkesen kommentáltam a hír alatt, hisz az a díj számomra még többet ér, ha olyan személy ítéli oda, akinek belátásában abszolút mértékben megbízom. A jelenségnek azonban nem szenteltem volna nagyobb figyelmet, ha néhány nappal később meg nem jelenik egy interjú egy íróval, amelyben elhangzik a kérdés: „Neked ki a példaképed?”
Kíváncsian vártam a választ, és sajnáltam, hogy az író azt mondta, neki nincs példaképe. Persze tudom, hogy ez kiment a divatból, nem csodálkozom, ha bárki így válaszol – de sajnálom, hogy így változott a világ. És nem is értek egyet vele.
Ezért szeretnék róla beszélni.
Mi az, hogy példakép?
A szüleink, nagyszüleink korosztálya gondolkodás nélkül sorolta a neveket, amikor megkérdezték őket, ki a példaképük. Nehézséget inkább az okozott nekik, hogy eldöntsék, kit említsenek először, vagy kit ne hagyjanak ki. Óriási hatást gyakoroltak rájuk a tanáraik, a nagyszüleik, a sportolók. Az egyiknek az eredményeit becsülték, a másiknak a tisztánlátását, a harmadiknak a kitartását. Mindig állt előttük példa, valaki, akit követni lehet, akire felnézhetnek.
Nem vagyok társadalomkutató, de nem is kell annak lennem ahhoz, hogy lássam, ma elsősorban nem kifelé, hanem befelé tekintgetünk, ha fejlődni akarunk. Hogy ma már nem az a lényeg, kitől és mit tanulhatok, hanem magamat nézegetem reggeltől estig, azt keresem, hogy az én életem mitől, hogyan lehet kerekebb. És ettől eltorzul a tanulási folyamat is.
Mintha attól félnénk, baj lesz, ha kimondjuk, nekünk az édesanyánk a példaképünk. Vagy Száraz Miklós György. Vagy a szomszéd néni. Az elmúlt évek során mintha az rögzült volna: én én vagyok, a saját lehetőségeim legjobbika, tökéletes lény, különbözöm mindenki mástól, és én nem is akarok hasonlítani senki másra, a magam útját járom, mert az az enyém. De a példakép nem arról szól, hogy hasonlítsunk valakihez. Nem arról szól, hogy őt piedesztálra emeljük, vakon követjük, hogy az ő értékeivel azonosulunk – még csak arról sem szól, hogy vele egyetértünk. A példakép azt jelenti, felismertem, hogy van egy ember, akinek olyan értékei vannak, amelyeket én fontosnak tartok, ezekben ő jobb nálam és én ezt elismerem, szerintem (és számomra) ő példamutató ebben a tekintetben.
Nem arról van szó, hogy én szeretnék az édesanyám vagy Száraz Miklós György vagy a szomszéd néni helyében lenni. Nem arról van szó, hogy elcserélném vele az életemet. Hogy pontosan olyan akarok lenni, mint ő.
A cikket ihlető példaképem Dr. Kornai Gábor üzletember, közgazdász, akit van szerencsém igen jól ismerni. Felnézek rá, mert csodálatos ember. Annak idején multinacionális tanácsadó cégeknél dolgozott és kitalálta, hogy megcsinálja ezt jobban, magyar kultúrával. És ezt a tervet véghez is vitte, a 2008-as válság előtt több százan dolgoztak a cégében, és a válság után nemcsak talpon maradt, hanem továbbra is jelentős piaci szereplő maradt. De Gábornak nemcsak az üzleti eredményeit becsülöm, hanem az emberi hozzáállását is. Nagyvonalú és rugalmas, kedves és humoros. Az üzleti döntéseihez időnként akkor is ragaszkodott, amikor senki nem értett egyet vele (és igaza lett, mert ha nem így lett volna, a cég eltűnt volna a süllyesztőben), különben pedig híres arról, hogy meghallgatja és figyelembe veszi egy friss egyetemista véleményét is. Elképesztően rugalmas és türelmes ember. Közben magánélete is van, mindig is teniszezett, és a gyermekeit elnézve apaként is bizonyított, pénzügyileg és saját idejével is támogat különböző célokat, például a Pécsi Tudományegyetemen tanít. Tipikusan olyan ember tehát, akire felnézhetünk. Mindnyájan. Nemcsak én.
Hogy ennek nincs köze az íráshoz?
Dehogynem. Nagyon is sok. Ha van példaképünk, tekintünk kifelé is. Van bennünk alázat mások iránt. És erre égető szükségünk van teljes írói világnézetünkben. Hiszen ha alázattal közelítjük meg a szereplőinket, hagyjuk, hogy ők alakítsák, ők mondják el a történetüket és mi nem erőltetjük rájuk a véleményünket, hitelesebb lesz a szövegünk. Ha alázattal közelítjük meg az olvasóinkat, nem magunkat helyezzük előtérbe, hanem őket, ha nekik mesélünk, nem pedig mi magunk akarjuk kiadni, ami bennünk van, azt ők érzik és jobban figyelnek ránk. Szórakoztatni vagy nevelni akarjuk az olvasóinkat? Óriási a különbség. Magas lóról beszélek az olvasóimnak, lefelé, én, a magabiztos író? Vagy türelmesen ülök egy padon és szóba elegyedem mindenkivel, aki megáll előttem?
Szerintem sokat veszít az, akinek nincs példaképe.
Aki nem törődik vele, hogy másokban meglássa az értéket és ezt példaként ismerje el, szegényebb életet él. Motivációt és fejlődési lehetőséget ad számomra, ha felismerem, hogy van valaki, aki nálam jobb, és én is lehetnék olyan, mint ő, követhetném a példáját.
Miért ne lehetne példaképem Hemingway, aki minden hibája ellenére mindennap leült és írt, folyton szerkesztette a szövegeit, foglalkozott más írók szövegeivel és tanult belőlük? Miért ne lehetne példaképem Gárdonyi, aki tudatosan szerkesztette mondatait rövidebbre és hosszabbra, aszerint, hogy milyen hatást akar elérni velük?
Mindenkinek javaslom, hogy legyen példaképe. Mától járjunk úgy a világban, hogy a többiekben az értéket keressük. Amikor én valaki másban ilyesmit találok, mindig megindul egy jóleső, meleg bizsergés a szegycsontomból a gyomrom felé. Nem tudom, ez a többiekkel is így van-e. Megmondom őszintén, már csak ez a bizsergés is megéri felfedezni embertársaimban az értéket.