„Az ihletet nem fogja az arcunkba fújni a szél”

„Szeretek úgy elkezdeni egy könyvet, hogy nem mindig tudom, mi lesz a következő lépés. Szerintem sokkal izgalmasabb az írás, ha én is közben ismerem meg a szereplőket vagy a világot” – meséli írói módszeréről Gőri Gergely Attila, akivel most megjelent Megölni mind – A Varjúlovag című regénye kapcsán beszélgettünk. A Könyv Guru Kiadónál kijött kötet szerzője beavat minket a fantasy-világ építésének kulisszatitkaiba, a szerkesztés buktatóiba, és abba is, hogy lett egy regényből rögtön három.

Hogyan jött az ötlet, hogy regényírásba kezdjen? És miért pont egy fantasy-történetbe fogott?
Volt valamilyen előzménye a regénynek: írt már korábban mást is?

Már fiatalabb koromban is írtam rövidebb történeteket, a saját szórakoztatásomra. Az évek alatt szerzett gyakorlat, tapasztalat és különféle regényekből merített inspirációk vezéreltek arra, hogy egy nagyobb terjedelmű könyvet írjak. Ezért is választottam a fantasy műfaját, hiszen itt semmi sem kötött. Teljes szabadságom volt a királyságok, illetve azok politikai viszályainak, lakosainak és történelmi háttereinek megalkotását illetően. Ugyanez elmondható a világom földrajzi helyeiről, hagyományairól és a vallásáról. Az írás számomra a szabadságot jelenti, egy lehetőséget arra, hogy elengedjem a fantáziámat, ennél a műfajnál pedig szinte minden a szerző kreativitásán múlik.

Kaland, erotika, ármány és varázslat fűszerezi Edwin lovag, Natali varázslónő, Amarilla
hercegnő és a többiek útját. Mi az a tanulság/üzenet, amit a fordulatos cselekményből az olvasók
leszűrhetnek?

Én ezt az olvasókra bízom. Persze a szereplők útjai során előfordulnak tanulságos események, mint amikor Edwin szembenéz a múltjának démonjaival, vagy amikor Amarilla hercegnő ellenszegül az apjának. A szereplőim is emberek, mindannyian hibáznak, újra próbálkoznak és törekednek jobbak lenni. Ugyanakkor ezt a regényt nem azzal a tudattal írtam meg, hogy bármi konkrétumot üzenjek az olvasóknak, sokkal inkább azt szeretném, hogy ők vonják le belőle az egyéni következtetésüket.

Minek a szimbóluma a regényben a varjú? 

A varjakat sokan rossz ómennek tekintik. Fekete tollazata, károgó hangja és dögevő életmódja miatt gyakran a szerencsétlenséggel és halállal asszociálják. Ez az én könyvemben sincs másképp. A Varjúlovag, igazi nevén Edwin, egy olyan ember, aki élete során rengetegszer találkozott a halállal. Lenyűgöző kardforgatói képességét használva pedig számtalan olyan embernek pecsételte meg a sorsát, aki az ő vagy a szerettei biztonságát veszélyeztette. A varjú így lett az ő szimbóluma, hiszen a madárhoz hasonlóan, az ő jelenléte is valaki halálát jelezheti előre.

Hogyan kezdett hozzá a regény világának felépítéséhez? Milyen előzetes tervezési feladatokat
végzett el? Mi volt nehezebb: a karakterépítés vagy inkább a környezet, Valor és Pondra
birodalma, az Északi-királyság, a tündék birodalma, a Hold-völgy és a többi helyszín
elképzelése?

Szeretek úgy elkezdeni egy könyvet, hogy nem mindig tudom, mi lesz a következő lépés. Szerintem sokkal izgalmasabb az írás, ha én is közben ismerem meg a szereplőket vagy a világot. Így nem voltak előzetes terveim, a történet előrehaladtával találtam ki a helyszíneket, gyakran akkor, amikor először megjelentek. Felesleges előállni egy tucat különböző várossal, szigettel vagy épülettel, hogyha a nagy részük említésre sem kerül. Ezzel a módszerrel azon helyszínek bemutatására fordíthattam több időt, melyek relevánsak vagy azok lesznek a cselekmény szempontjából. Talán ezeket a részeket volt a legkellemesebb megírni, ugyanis nagyon szeretek elmerülni az apró részletekben. Ezáltal Valor, Pondra vagy a tündék lakta Hold-völgy kitalálása nem sok gondot okozott. A karakterépítés már bonyolultabb terület, ott többször el kellett gondolkodnom azon, hogy milyen események hogyan befolyásolják a szereplők jellemét. A céljaik változása, a korábban betartott határok átlépése, új motivációk szerzése mind ide sorolható. Ezek is az írás folyamata közben lettek egyre tisztábbak előttem.

Mik voltak a legnagyobb nehézségei a kötet összeállítása során? Hogyan oldotta meg őket?

A legnagyobb nehézséget egyértelműen a szerkesztés jelentette. Amikor befejeztem egy fejezetet, mindig átszerkesztettem, mielőtt nekifogtam a következőnek, akár többször is. Voltak jelenetek, amiket kitöröltem, volt, amit teljesen újraírtam, annak függvényében, hogy merre akartam vezetni a cselekményszálakat. Előfordult, hogy egy hetekkel korábban megírt fejezethez tértem vissza, mert támadt egy ötletem, amivel ki tudtam bővíteni. Be kellett osztanom a napjaimat, hogy melyeket fogom az írásra és a szerkesztésre fordítani. Persze nem kötöttem magam ehhez a rendszerhez túlságosan szigorúan, gyakran megesett, hogy egy fejezet megírása közben kezdtem el a szerkesztését, ha tudtam, mivel lehetne még rajta csiszolni. Szerintem nem túlzás azt mondani, hogy a kötet elkészítésében az írás mellett a szerkesztésbe öltem a legtöbb energiát, hisz amennyire időigényes ez a munka, éppen annyira szükséges. Emellett szót ejthetnék a szemszögek váltakozásáról is. Mivel a cselekmény több szálon fut, állandóan szem előtt kellet tartanom, hogy egyes szereplők cselekedetei milyen hatást fognak gyakorolni a többi szereplő útjára. Ugyanis ezek a szálak néha összeérnek, szétválnak, sőt formálják is egymást. Ez rengeteg tervezést igényelt, így hosszú órákat töltöttem a részletes kidolgozásukkal.

Mik voltak az inspirációs forrásai a Megölni mind-nek? Milyen szerzők műveit olvassa
szívesen a fantasy műfajából? 

Két sorozatot tudnék említeni, ami a legnagyobb inspirációval szolgált, az egyik a Tűz és jég dala George R. R. Martin, a másik a Vaják Andrzej Sapkowski tollából. Ezek a könyvek voltak azok, amik igazán bevezettek engem a műfaj sajátosságaiba, habár korábban már éveken keresztül olvastam nem fantasy könyveket is, olyan szerzőktől, mint Stephen King, Victor Hugo vagy Edgar Allan Poe. Tehát merítettem ihletet horror és klasszikus regényekből egyaránt, ezzel is az volt a célom, hogy minél több kategóriát ismerhessek meg. Ha egyet kellene kiemelnem, az mindenképp a Tűz és jég dala és a hozzá tartozó novellák, hisz ennek a könyvsorozatnak a leírásai, világépítése és karakterei voltak azok, amik rögtön megszerettették velem a műfajt.

Egyből feltűnik az olvasónak a borítón, hogy egy trilógia első részét tartja a kezében. Már az elején
úgy vágott bele az írásba, hogy egy háromrészes történetet készít, vagy menet közben feszítette
szét egy regény kereteit a szöveg?

Ahogy azt korábban említettem, nem szeretek túlságosan előre tervezni. Természetesen az utolsó pár fejezet írása közben már tudtam mivel fog zárulni a cselekmény, mi lesz a vége annak a történetnek, amit ebben a kötetben el akartam mondani. Ekkortájt jöttem rá arra is, hogy a szereplők útjának itt még közel sincs vége, a regény az írás alatt nőtt akkorára, hogy úgy éreztem szükség lesz további részekre.

Nem nagyobb teher sorozatot írni, mint egyetlen regényt? Hiszen ilyenkor kötelezettséget is
vállal arra, hogy legalább ilyen szinten még két másik kötetet is elkészít… Mi van, ha megunja a
szereplőit? Vagy úgy érzi, nem tudja tovább emelni a tétet, kifogy az ötletekből…?

Egy sorozat megírása azért hasznos, mert így az író is több időt kaphat a világ bemutatására, a szereplők minden aspektusának megismertetésére, az utolsó szálak elvarrására. De legyünk őszinték, regényt írni sosem egyszerű feladat, legyen szó egyetlen kötetről, trilógiáról vagy hét részből álló sorozatról. Ami igazán megkülönbözteti az utóbbi kettőt, az az, hogy mindegyik kötet a saját történetét meséli el, persze úgy, hogy közben egy nagyobb egész részeit képzik. Számomra két további kötet gondolata nem teher, mert ezt az egészet látom a lelki szemeim előtt. A második résszel csak folytatni fogom azt, amit az elsővel már elkezdtem, és úgy vélem folytatni egyszerűbb, mint elkezdeni. Ha pedig úgy érzem, kezdek kifogyni az ötletekből, elolvasok egy jó könyvet, vagy folytatom az írást, hiszen az ihletet nem fogja az arcunkba fújni a szél, nekem is a legjobb ötleteim gyakran írás közben születtek. Az sem probléma, ha nem vagyok megelégedve azzal, amit írtam, mert azt bármikor meg tudom szerkeszteni.

És elgondolkodott már azon, vajon miért olyan divatosak a trilógiák manapság? És ha már több
részes regényeket írnak az írók, akkor miért nem két vagy négyrészes sorozatok születnek? 

Úgy vettem észre, hogy az emberek szeretnek hármasokban gondolkodni, főleg, ha történetekről van szó. Minden történetnek van eleje, közepe és vége. A trilógiák könnyebben rendszerezhetőek és követhetőek, az olvasó tudni fogja, pontosan hol tart az egységes egész felfedezésében. Feltehetőleg több szerző is úgy gondolja, hogy így tudja legjobban elmesélni, amit akar, az én esetemben legalábbis a háromrészes megoldást találtam leginkább helyénvalónak.

Milyen tapasztalatai voltak a kiadási folyamat során? Mit tud e téren tanácsolni a hasonló
műfajban alkotó szerzőknek?

Nekem igen pozitív tapasztalataim voltak, a kiadótól nagyon gyors válaszokat kaptam az e-mailjeimre, és a könyv elkészítése során is gyakran számításba vették a véleményemet. Amit tanácsolni tudnék, az egy jó szinopszis megírása, melyet a kézirattal együtt minden kiadó szokott kérni. Egy szinopszisnak részletesen kell összefoglalnia a könyv cselekményét, úgy, hogy túl sokat se mondjon el. A főszereplőkről is mindenképp érdemes írni, legalább annyit, kik ők, és mit akarnak elérni, illetve mit veszíthetnek, ha kudarcot vallanak. A regény helyszíneit és kulcsmozzanatait is bele kell foglalni, ha több szálon fut, illetve azt is el kell magyarázni, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz. Amennyiben van a regénynek vagy a szereplőknek valamilyen háttértörténete, amely hatást gyakorol a könyv által felölelt időszakra, arról is említést kell tenni. Nem kell pontról pontra leírni a könyv történetét, csak azt, amit a szerző fontosnak és érdekfeszítőnek tart.

Hogy áll a folytatásokkal? Mikorra várhatók a következő részek? És szabad elárulni már
valamit (legalább figyelemfelkeltőnek) a további részekből?

A második részt a napokban már elkezdtem és sok ötletem van, hogy miként folytassam Edwin és Natali történetét. Pontosan nem tudom megmondani, mikor leszek vele kész, de ha azt nézem, hogy az első kötetet nagyjából három évig írtam, azt tudom mondani, hogy valószínűleg ehhez is szükségem lesz ennyi időre. A folytatás java része a már az első kötetben is gyakran emlegetett Rovonoxban fog játszódni, egy igen büszke és fényűző királyságban, ahol terveim szerint a királyi családdal is megismerkedhetnek az olvasók. Itt is nagy szerepet fog kapni a mágia, különösen egy korábban még nem igazán taglalt formája, a vérmágia. A főszereplőim is olyan helyzetekbe fognak kerülni, ahol egyre inkább rákényszerülnek saját határaik átlépésére.