„Azt szerettem volna, ha akár két villamosmegálló között is talál valaki olvasni valót”
„Ha sikerül az olvasóban azt az érzést kelteni, hogy magamról mesélek, vagy beleéli magát a történet szereplője helyébe, az a legtöbb, amit egy betűvető elérhet” – vallja Jenes Gyula, aki idén már második kötetét jelentette meg Könyv Guru kiadónál. A Pánik a Teidén című, rövid írásokat tartalmazó könyv szerzője az interjúban beszél az inspiráció sokszínűségéről, tudatos írói „felületességről” és éjszakai diktafonozásról is.
Rövid időn belül két kötete is megjelent. Ilyen gyorsan dolgozik, vagy csak kiadási okokból csúszott egymásra a két könyv?
Kicsit sem támogató korábbi családi hátterem okán torlódott fel a kiadás. Másképpen fogalmazva, most vettem a bátorságot a megjelentetésre. Az írások egy része már évek óta a számítógépemen pihent, kisebb része mostanában született.
Mi adott inspirációt a könyvben szereplő történetek megírására?
Nos, a válasz talán kissé profán lehet. Fogalmam sincs. Nem rendelésre születnek az írások, hanem a legkülönbözőbb időkben rám tör az íráskényszer, amelyet kiválthat szinte bármi, egy zeneszám, egy utcán látott jelenet, egy teljesen más témájú beszélgetés. Az emberi agy folyamatosan asszociál, összeköt sokszor látszólag teljesen különböző dolgokat. Egy-egy ilyen kombinálás során órák alatt, legfeljebb néhány nap alatt, egy komplett történet kerekedik ki. Ezt néha félreteszem és hetek, hónapok múlva veszem ismét elő, csiszolgatni, hitelességet ellenőrizni, párbeszédeket írni, olvasmányossá tenni az esetleg csak a fő vezérfonalat tartalmazó írást.
Mi okozta a legnagyobb nehézséget az írás során? Hogyan lendült át rajta?
Az idő! Gyakori, hogy abban az pillanatban jónak tűnő gondolatsort nincs módom lejegyezni. Akár azért, mert éjszaka félálomban ötlött fel, akár mert az adott elfoglaltságom nem engedi, előadás, munka közben. Úgy próbálom megoldani, hogy a telefonom hangrögzítőjére felmondom, az éjszaka közepén is.
Olvasás közben gyakran érezni úgy, mintha önmagáról mesélne.
Elkerülhetetlen, hogy a saját lelkét is beletegye az ember a munkájába, mégis az írások nagy része a környezetem ihlette mese, amelyekben a emberi érzések, kapcsolatok bonyolult szövevényébe tettem kirándulást, a megoldások keresése nélkül. Ha sikerül az olvasóban azt az érzést kelteni, hogy magamról mesélek, vagy beleéli magát a történet szereplője helyébe, az a legtöbb, amit egy betűvető elérhet.
Ebben a mostani novellagyűjteményben több halállal, elválással foglalkozó, illetve tragikus, krimiszerű vagy legalábbis sötét tónusú írás is található. Ilyen sötéten látja a világot vagy ezekben van olyan feszültség, hogy érdemes legyen megírni?
Optimistának gondolom magam, aki két lábbal áll a földön és realistán látja a világot, az elmúlással, bűnözéssel, a mindennapi lét küzdelmeivel és szépségeivel együtt.
Személyes élmények vezették a távoli helyeken játszódó történetek írásakor?
Bár Európa számos országában megfordultam hosszabb rövidebb időre, a déli sark vidékre és Grönlandra még nem jutottam el, ám az előbb említett hitelesség ellenőrzéskor alaposan tanulmányoztam mindkét területről az elérhető információkat, hogy az olvasó a valós környezetben érezhesse magát. Amikor írok, az egyfajta kielégülést, eufóriát jelent, ahogy kiírom magamból a feszültséget, a problémákat. Hasonló érzés, ahogy anyagot, információt gyűjtök egy-egy történet hitelességéhez. Napokig bújom a világhálót és nagy élvezettel szedegetek össze mindent, amitől az olvasónak déjà vu érzése lehet majd, ha egyszer eljut a mese helyszínére. Igyekszem a szövegbe belecsempészni a hétköznapi ember számára ismeretlen, de érdekes információkat is, színesítve az olvasás okozta élményt.
Egy olvasó említette, hogy a történetek többsége nem szánt olyan mély érzéseket, mint amit „elbírt” volna az írás, szinte már felületesek…
A kedves olvasónak igaza van. Azonban ez szándékos, „előre megfontolt szándékkal elkövetett” törekvés volt. A mai felgyorsult világunkban, csak keveseknek lenne idejük, türelmük a klasszikus írók stílusára, ahol az egy soros cselekményt, két oldalnyi gyönyörű környezet leírás vezet be. Ugyanez vonatkozik az emberi jellemvonások ábrázolására is, azaz nincs se idejük, se igényük az embereknek egy nyúlfarknyi történet kapcsán a mélységekre. Csak annyit szőttem bele a mesékbe, amennyiről úgy véltem, feltétlenül szükséges a mondanivaló kerekségéhez. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy aki mégis elmerülni kíván az emberi pszichében, az a saját kis világát teheti hozzá, kötöttségek nélkül a történethez. Azt szerettem volna, ha akár két villamosmegálló között is talál valaki olvasni valót.
Kapott-e visszajelzéseket már a Kamaszkorom legszebb emlékei című előző kötetére?
Azon kevesek közül, akik tudták kit keressenek, azt emelték ki, hogy mintha a saját mesélésüket olvasnák, de legalábbis az álmaikat, ugye, aki nem túlságosan prűd hozzá…
Ezt a történetfűzért a saját nevén adta ki. A Pánik a Teidén témái már nem indokolták az álnév használatát?
A korábbi, arcpirító történeteket is tartalmazó könyv saját néven kiadása felvetette volna azt a „veszélyt”, hogy az általuk ismert név okán megvásárolt kötet súlyos megbotránkozást váltott volna ki egyes olvasókból. A Pánik a Teidén sztorijai nem fenyegettek ilyen veszéllyel.
Van-e még a tarsolyában egy további kötetre való írás? Esetleg dolgozik egybefüggő történetű regényen? Ha igen, milyen témában?
Mindkét témájú most megjelent könyv anyagából van még annyi történet, ami egy-egy újabb kötet összeállítását lehetővé teszi, ha majd az anyagi korlátaim kevésbé szorítanak. Egy hosszabb lélegzetű írás – bizakodva nevezem regénynek – is gyakorlatilag készen áll, szerkesztésre és persze pénzre várva. Témáját illetően az emberi lélek vergődése bűnözés és tisztesség között, leheletnyi sci-fi felütéssel.