„Eredetileg nemhogy trilógiának, de könyvnek sem terveztem”

„Bár legtöbbünknek elege van már a koronavírusból, én neki köszönhetem, hogy nekiálltam regényt írni 2020 áprilisában” – meséli Péntek Kamilla, hogyan született meg első regénye, egyben mindjárt egy trilógia első része, A gázlámpa. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent kötet szerzőjével beszélgettünk történelmi regényekről, egy rendhagyó főszereplőről és arról, hogyan lehet regényt írni iskola mellett.

Hogyan jött az ötlet, hogy a 19. századi Angliába tegye A Gázlámpa cselekményét? Van valami kötődése ehhez a történelmi korszakhoz, vagy az országhoz? Esetleg van valami szimbolikus jelentősége a helyszínválasztásnak?

A könyv története azt kívánta meg, hogy Angliában játszódjon. Valahányszor elképzeltem a város utcáit vagy az embereket, a tipikus angol házakat, felettük a folyton szürke éggel, valamint cilinderes urakat és előkelő ruhájukban tetszelgő nőket láttam magam előtt. Ami pedig a korszakot illeti, sok történelmi kort szeretek, az ókortól kezdve a középkoron át az első ipari forradalomig, és Charles Dickens Angliája is nagyon kedves a szívemnek (a könyv egy kicsit az ő kora után játszódik).

Miért ezt a latin idézetet választotta nyitómondatnak és mottónak a regényhez: Lux expellit tenebras? Milyen szerepet tölt be a fény a történetben? Miként tudná összefoglalni néhány mondatban a regény tanulságát?

A könyv főszereplője a gázlámpa, még ha nem is ember, ezáltal nem beszél, nem gondolkodik, nem mozog – tulajdonképpen semmit sem csinál. És ez a történet lényege, a történet tanulsága: az emberek túl nagy fontosságot tulajdonítanak egy lámpának, ami bizonyos esetekben a társaiknál, a barátaiknál, mindennél többet ér. De ez nem csak Smallhallra és a város lakóira igaz; az életben sokszor előtérbe helyezünk olyan dolgokat – egy tárgyat, egy jutalmat, egy hatalmi pozíciót -, aminél sokkal fontosabbak is vannak.

Persze a gázlámpa önmagában nem ördögi jelenség. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban, amint leszállt az éj, mindent sötétség borított, csak az ablakokban égő gyertyák, vagy a távoli csillagok adtak némi fényt. Erre felállítanak egy lámpát, ami ott ég az utcán, ami elűzi a sötétet (Lux expellit tenebras). A történet tanulsága tehát, hogy az éj sötétjét valóban elűzi a lámpa, de a másik – sokkal mélyebb és sokkal gonoszabb – sötétet, az emberekben lakozó sötétséget pont hogy előtérbe helyezi, arra pont, hogy rávilágít.

Hogyhogy egyből trilógiának tervezte a regényét, amelynek máris Smallhalli mesék felcímet adta? Általában úgy tartják, hogy nehezebb egy többkötetes történetet megírni/megtervezni, mint egy egykötetest. Bár ez az első regénye, de Ön ezt hogy tapasztalta? Milyen nehézségeket okozott ez A gázlámpa összeállítása közben?

Eredetileg nemhogy trilógiának, de még csak könyvnek sem terveztem A gázlámpát. Egy novellát akartam írni, s miközben Lady Beck (a könyv első fejezetének főszereplője) történetén dolgoztam, jutott eszembe, hogy Smallhall más lakóiról is írhatnék, akiknek valamilyen úton-módon szintén közük lesz a gázlámpához. Az ötlet annyira megtetszett, hogy nekiálltam a további fejezetek vázlatának és hamarosan meg is írtam őket. Aztán, amikor kész lettem, elhatároztam, hogy más korban is bemutatnám Smallhallt, így jutottam el a trilógiáig. A három rész között maga a város a kapocs, hisz mind a három könyv Smallhallban játszódik, a történet, a szereplők és történelmi kor azonban teljesen más.

Milyen közönségnek szánta a regényét: inkább ifjúságinak, vagy bármilyen korosztálynak?

A regény elsősorban ifjúsági könyv, hiszen én magam is gyerek vagyok még, 17 éves. Nem tudnék és nem is akarnék kimondottan felnőtteknek szóló tartalomról írni, de ettől függetlenül úgy gondolom, A gázlámpa mindenki számára olvasmányos lehet, az üzenete pedig kétség kívül mindenkihez szól.

A trilógiaszerkesztésen túl milyen egyéb kihívásokkal kellett megküzdenie írás közben? Hogyan oldotta meg őket?

A történelmi hűségre való törekvés nem mindig könnyű. Persze a történetek kitalált helyszínen játszódnak, és ez nagy szabadságot ad, de ügyelnem kell rá, mit csinálhattak akkoriban az emberek és mi az, amit nem. A gondolkodásmódjuk is más volt, ezért számunkra olykor érthetetlen módon cselekedtek, így beleélni magam egy-egy helyzetbe, párbeszédbe vagy monológba sem egyszerű. Pont ezért igyekszem megtalálni az átmenetet az akkori és a mai emberek között, mert úgy vélem, így a legjobb nekem és az olvasónak is.

Milyen munkamódszerrel dolgozik: mikor ért rá alkotni és milyen munkakörülmények a legideálisabbak? Mennyi idő alatt lett készen az ötlet megszületésétől a kiadónak való leadásig?

Bár legtöbbünknek elege van már a koronavírusból, én neki köszönhetem, hogy nekiálltam regényt írni 2020 áprilisában. Ha normálisan menne minden, kevés időm lenne, mert sokat kellene tanulnom és el-elcsábítana egy-egy színházi előadás, mozi, vagy kosármeccs, de így az írás szempontjából sokkal egyszerűbb, hiszen nagyon sok az időm és a gondolataim se feltétlenül az iskola körül forognak, hanem a könyvre tudok koncentrálni. Egyébként mindenben, így természetesen az írásban is, munkamániás vagyok. Ha elhatározom, hogy most leülök és megírok egy fejezetet, akkor leülök és megírom. Persze, ha van hozzá kellő inspiráció. Kedvenc napszakom nincsen, bármikor tudok írni, a kedvenc helyem azonban a nappali egyik sarka. Az ötlet és a könyv hamar kész lett, a kiadónak néhány hónappal később küldtem el.

Hogyan keresett kiadót a könyvéhez? Milyen tapasztalatai voltak e téren?

Semmiféle tapasztalatom nem volt, mondhatni teljesen zöldfülű voltam. Én csak írtam és írtam, a kiadás oroszlánrészét a szüleim vállalták magukra, akiknek nagyon hálás vagyok. Úgy egyébként is, de ők azok, akik először elolvasták és lektorálták a könyvem, majd az első lépéstől kezdve az utolsóig bíztattak, hogy A gázlámpa megéri, hogy kiadják. A KönyvGuru is így gondolta, nekik is nagy hálával tartozom!

Hogy áll a trilógia többi részével? Elkezdte már azokat is írni, vagy még csak a tervezés fázisában tart? Szabott magának határidőket az egyes részekhez?

Nagyon sokat írtam az elmúlt időben – természetesen a Smallhalli meséket -, de egyelőre még nem tudom, mi lesz velük. Határidőim nincsenek, hiszen minden az aktuális helyzettől függ – ha itthon kell lennem a vírus miatt, sok az időm, ha iskola van, szinte semmi. De mindez nem zavar – az írás számomra nem munka, hanem hobbi, valami, amit nagyon szeretek és amiről tudom, hogy soha senki nem veheti el tőlem, hiszen akármikor leülhetek és írhatok. Vagy, tulajdonképpen még leülnöm és írnom sem kell – sok történet csupán az emberek fejében alakul ki is íródik meg.