Ezt a 7 hibát kerüljük, ha nem akarunk amatőrnek tűnni

Egy kezdő (vagy akár haladó) író kevés dologtól retteg jobban, mint hogy amatőrnek tartják. Hiszen a célja az, hogy a profik közé tartozhasson, és kevésbé ismert vagy bejáratott névvel is őt keressék az olvasók. Ehhez azonban nem elég a jó sztori, jól is kell megírni (egyebek mellett). De vajon melyek azok az írástechnikai hibák, amelyeket csak az amatőrök követnek el? Sokszor nem is olyan könnyű észrevenni. Ebben a posztban a 7 leggyakoribb hibát mutatjuk be, és rögtön azt is, hogyan lehet elkerülni a döcögős, kevésbé elegáns megoldásokat írás közben.

Ne vigyük túlzásba a központozást!

E-mailben még elmegy a kettős-hármas felkiáltójel, vagy a !?-kombó, de egy könyvben bizony elég szájbarágósnak hat. Tulajdonképpen már akkor gyanút kell fognunk, ha túl gyakran használunk felkiáltójeleket. Érdemes szem előtt tartani, hogy amelyik párbeszéd végére felkiáltójelet akarunk tenni, abban alighanem nem elég erős a mondat vagy a benne foglalt történés. Sőt, egyes szakértők szerint igazából felkiáltójel csak gyerekkönyvekbe való. Akárhogyan is, szabályként fogadjuk meg, hogy minél kevesebb felszólítást/felkiáltást használunk, az olyasmiktől, pedig mint a !!, a !? vagy esetleg a ?? pedig teljes mértékben tartózkodunk.

Ne tudálékoskodjunk!

Biztosan sokat kellett utána járnunk dolgoknak a regényünkkel kapcsolatban, biztosan sokat böngésztük az internetet, elmentünk esetleg könyvtárba, vagy beszéltünk szakértőkkel. De ezt nem kell mindenáron az olvasók orrára is kötni! Nem tankönyvet írunk, ne fitogtassuk, amit megtudtunk a háttérkutatás során, csak azt szőjük bele a szövegbe, ami mindenképpen szükséges! Főleg történelmi szövegeknél legyünk óvatosak, mert az olvasók sokszor többet tudnak a korról, mint mi. A tudálékoskodás kiszűrésében sokat segíthet, ha az első változat átnézésekor kifejezetten ilyen szemmel figyeljük a szöveget, és kirostáljuk mindazt, ami felesleges információként került bele.

Tartózkodjunk a hihetetlen fordulatoktól!

Egy síró ember nem fog váratlanul felkacagni, és egy halálosan megsebesült hős sem lesz képes hirtelen emberfeletti erőfeszítésre. Ezekről mi is érezzünk, milyen hihetetlenek. Akárcsak az, ha egy párbeszédben feleslegesen bizalmaskodik valaki, indokolatlanul vált magázásról tegezésre, esetleg a korhoz vagy helyzethez nem illő fordulatokat használ. Minden élethelyzetnek megvannak a maga törvényei, minden párbeszédnek a kontextusa. Ezeket némi józan paraszti ésszel mindenki érezheti, és nem lépi át a határokat. De ha úgy látjuk, hogy számunkra teljesen ismeretlen szituációt kell elképzelnünk, ne szégyelljünk egy kis kutatást végezni!

Ne kezdjünk minden fejezetet ugyanúgy!

Ahogyan számunkra minden nap a felkeléssel kezdődik, ez azért nem kell, hogy így történjen a regényünkben is. Magyarán kerüljük azt a típushibát, hogy mindig a kályhától indulunk el, minden fejezet bevezetése ugyanazt a sémát követi. Ez rettentően unalmas és kiszámítható az olvasók számára. Ehelyett játsszunk egy kicsit a megnyitásokkal, igyekezzünk új ötletekkel feldobni a kezdéseket. De sokszor elég az is, ha egyszerűen csak kihagyjuk a felvezetést, és kihúzzuk mindazt, ami megelőzi az akciót.

Hagyjuk ki a felesleges jeleneteket!

Ilyenek szinte minden regényben előfordulnak, biztosan a miénkben is. Ne keseredjünk el, utólag könnyen megszabadulhatunk tőlük – már amennyiben felfedezzük őket. Éppen ezért gondolkodjunk el minden egyes fejezet, jelenet kapcsán: enélkül biztosan nem lenne érthető a történet? Ha kételyek merülnek fel bennünk, szinte biztos, hogy nyugodtan kihagyhatjuk. És higgyük el, minél feszesebb a történet, annál jobban olvasható!

Kerüljük a felesleges szavakat!

Nem vet a szövegünkre jó fényt, ha sok benne a töltelékszó, vagy más szempontból feleges kifejezés. Ilyenek lehetnek a “mondta”, “hogy”, “valóban”, “tulajdonképpen”, “most”, “egy kicsit”, “egyfajta”, és még sok más efféle. Vagy a mesterkéltnek tűnő, feleslegesen választékoskodó kifejezések. Ilyesmiket kényszerből szoktak írók használni, ha úgy érzik, meg kell “emelniük” a szöveget, hogy súlyosabbnak, komolyabbnak tűnjön. Ezeket a ballasztokat szintén a szerkesztéskor szűrhetjük ki, mégpedig a legkönnyebben úgy, hogy elkezdjük olvasni a regényt, majd az első feleslegesnek ítélt szót beütjük a szöveg keresőjébe, és megnézzük, hányszor használtuk, és a kétharmadát kicseréljük egy pontosabb, jobb szinonímára, vagy egyszerűen csak kihúzzuk. Aztán így tovább, a többivel. Csak arra figyeljünk, hogy egy töltelékszó helyett nehogy egy másikkal rakjuk tele a könyvünket…

Irtsuk a hasonló karaktereket!

Az olvasók színes, különböző egyéniségű szereplőket várnak tőlünk, a kezdőkkel mégis előfordul, hogy nem is egy hasonló karakter jelenik meg a regényben. Érthető, hiszen egy-két eltérő hőst könnyű teremteni, de tucatnyi különböző személyiséget már jóval nehezebb. Ebben leginkább az segít, ha még az írás előtt, az előkészület során megfelelő időt szánunk arra, hogy kidolgozzuk a szereplők személyiségét, hátterét. Ha jól ismerjük őket, könnyebben el tudjuk képzelni, miként viselkednek – másképp – ugyanabban a helyzetben. (Ebben a posztunkban is írtunk arról, milyen kérdések segítenek a karakterfejlesztésben.) De az is nagyon hasznos lehet, ha egy-egy jelenetet több szereplőnk szemszögéből is megírunk. Abban a pillanatban kényszerítve leszünk, hogy valóban belehelyezkedjünk az ő világába, személyiségébe.

Borítókép: Sarah Kilian / Unsplash.com