“A könyv magát írja”

“Mindenkinek nagyon sok ideje van” – állítja Örkényi Ádám, aki négy hónap alatt, “lopott időkben” alkotta meg most megjelent, 2068: Éld az életem! című, bő 400 oldalas regényét. A Könyv Guru gondozásában publikált történet szerzője az interjúban egyebek mellett beszél arról, mi hiányzott neki leginkább a könyv írása közben, milyen szemlélet volt segítségére a fél évszázaddal későbbi világ megálmodásában, illetve mit gondol a regényben és a közéletben is bőven felbukkanó trágárságokról.

Fél évszázad múlva játszódó regénye egy technológia uralta, nem túl vonzó világot tár az olvasó elé. Ennyire pesszimistán látja a jövőt, vagy ez csupán egy izgalmas fikció?

Minden sci-fi tulajdonképpen a jelenről szól, a jövőről ugyanis egyetlen dolgot tudunk egésze nagy bizonyossággal állítani, hogy nem olyan lesz, amilyennek elképzeljük. Vannak persze olyan trendek, amelyeket előre láthatunk – vagy előre vélünk látni. Növekszik az eletromobilitás aránya, általános lesz az 5g (vagy 6-7)g internetelérés stb. De ha csak az elmúlt két-három évtizedet vesszük, nagyon sok volt az úgy nevezett fekete hattyú jelenség – olyan társadalmi-gazdasági-technológiai változás, amelyet a szakértők sem tudtak előre megjósolni. Ha megnéz egy ötven-hatvan évvel ezelőtti sci-fit, akkor a kétezres évek elejét atomkornak, vagy űrkornak nevezik. Meghatározza az életünket az űrtechnológia vagy az atomenergia? Nem. Nyilván jelen vannak az életünkben, de marginális vagy éppen negatív jelenségnek számítanak. Sokkal inkább élünk Instagram- vagy Youtube-korban. Ezt pedig, ebben a formában, nem látta senki előre. Így aztán az, amit a könyvben olvasnak, sem a jövő, csupán jelenlegi trendek meghosszabbítása – amit sokban meg fognak változtatni az elkövetkező ötven év fekete hattyúi. Hogy pesszeimista-e? Ez attól függ, hogy valaki szereti-e a mai világot. Aki nem szereti, annak pesszimista.

Hogyan jött a 2068: Éld az életem! alapötlete? És mi inspirálta, hogy regényírásba fogjon, ráadásul egy ilyen nagy lélegzetvételű, több mint 400 oldalas könyvbe?

Az alapötlet egyáltalán nem bonyolult. Talán minden öregedő ember érzi néha úgy, hogy jó lenne újra fiatalnak lenni, újra élni a régi élményeket, vagy újakat szerezni egy fiatal, tökéletes testben. És nagyon sok efféle ábrándból lett valóság a technika segítségével az elmúlt évtizedekben – repülünk, mint a madár, beszélünk távolban élő szeretteinkkel, kigyógyulunk a halálos betegségekből, szóval miért is ne valósulhatna meg ez az ábránd is. Aztán megszülettek azok a karakterek, akik ebben az új világban élnek. Innentől pedig a könyv már magát írta.

A sci-fi zsáneren belül számtalan alműfaj létezik. A 2068-at melyikbe sorolná? A műfajon belül kik a példaképei, kedvencei?

Vannak persze trendek a sci-fi irodalomban is, de nem vagyok irodalmár. Fiatalabb koromban faltam a sci-fiket és volt sok kedvencem, de azt hiszem erre a könyvere sokkal inkább hatott Houellebecq vagy Yuval Noah Harari, mint a mai sci-fi irodalom. Ezzel persze nem akarom magamat ezekhez a szerzőkhöz hasonlítani.

Hogyan kezdett egy jövőbeli világ felépítésébe? Mi volt meg először: a sztori alapvonulata, vagy az, hogy milyen lehet(ne) az élet 50 év múlva?

Ötven év sok szempontból nem olyan nagyon sok idő – a gyerekeink akkor mennek majd nyugdíjba, és a mai fiatal felnőttek is élnek még, tehát lesz egy generáció, amelyikben elevenen él a tízes évek emléke. Ez lesz nekik az a retróvilág, ami nekünk a hetvenes-nyolcvanas évek. Nagyon sok tárgy, amit mi most használunk, még akkor is használatban lesz – gondoljon bele, hogy a vasúti kocsik, hajók nagy része a hatvanas évekből származik ma is. Más szempontból viszont nagyon – tervezhetetlenül – más lesz a világ. Minél kisebb, könnyebb, olcsóbb egy technikai eszköz, annál gyorsabban kipörög – húsz éve még természetes volt az analóg fényképezőgép, ma már múzeumi tárgy. Ha olvassuk a tech rovatok cikkeit, ha beszélünk olyan szakemberekkel, akik most is, mondjuk, mesterséges intelligencia fejlesztésben dolgoznak, akkor sok mindent gyaníthatunk. Ami a társadalmi kérdéseket illeti, ott inkább viták vannak, amit persze a könyvben valahogy el kellett dönteni: bevezetik-e az állampolgári jogon járó alapjövedelmet, és ha igen, annak milyen hatásai lesznek, hogyan reagál Kína arra, ha ott is elkezd csökkenni a lakosság, honnan teremthető elő zöld energia, és ez hogyan formálja át a globális erőközpontokat. Ezek persze nagyon elméleti kérdések – de ezekből áll össze az a háttér, amiben a szereplők mozognak. Nem akartam sem szájbarágós-didaktikus lenni, sem a valós trendektől, a valós lehetőségektől elrugaszkodott fantáziavilágot teremteni. Egy lehetséges világban élnek ezek az emberek – de ezt a világot ők természetesnek veszik, élhetőnek tartják, és élvezik is, amikor lehet.

Sokféle újdonságot képzelt el 2068-ra, köztük a nyomtatott dolgokat, a szinte láthatatlan virtuálisvalóság-szemüveget, a más testébe és gondolataiba belehelyezkedő nézőket, a testen kívüli életet stb. Ezek közül mire a legbüszkébb? Mi az, amiről úgy érzi, másnak még nem jutott eszébe?

Minden történetet megírtak már legalább egyszer, nem hiszem, hogy annyira kreatív lennék, hogy bármit is én találjak fel. Ha az lennék, nem itt, és nem így beszélgetnénk. Ezek a technikai eszközök nálam sokkal tehetségesebb – és sokkal inkább szakértő – emberek agyából pattantak ki, és legtöbbjük valamilyen formában már létezik. Úgy, ahogy a hetvenes években már létezett a mobiltelefon vagy a tablet is – csak éppen még sci-finek tűnt az a világ, amikor mindenkinek a kezében lesz, és meg fogja határozni az életünket.

Ma már nyomtatnak ruhákat, ételeket, léteznek okosszemüvegek, és komolyan vehető próbálkozások arra, hogy agyhullámokkal kommunikáljunk. Csak éppen egy átlagos pesti lakásban még nem berreg ott a sarokban a ruhanyomtató, és az étel nagy része is hagyományos állati-növényi eredetű szerves anyag. Ehhez kell az ötven év.

És persze lehet, hogy nem fog elterjedni az, amit én a jövő részének érzek. A repülő autó elterjedésétől vagy fél évszázada vagyunk mindig egy-két évtizednyire, és eddig nem jött össze igazán, de ugyanúgy a videotelefonálás sem lett annyira népszerű, mint ötven éve hittük volna. Most persze megint azt hisszük, hogy a jövő elhozza a képernyőfalakat és a város felett repkedő drónokat. Aztán lehet, hogy az elektromos rolleré és a csetprogramoké a jövő.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a regény megírása során, és hogy küzdött meg vele?

A visszajelzés hiánya. Nem vagyok fiatal ember, és tudom, hogy miben vagyok jó, és miben nem – azon dolgok közül, amiket már csináltam. Van amiben kimondottan pocsék vagyok, mégis csinálom, mert élvezem – lelkesen éneklek például magyar és külföldi popdalokat, minden tehetség nélkül. Esti bulikon vicces, de tehetségkutatón nem indulnék. Hogy a regényírásban jó vagyok-e, igazán nem tudom, mert először csinálom. Szerettem volna menet közben több visszajelzést kapni. Aztán megírtam, olyan lett, amilyen. Én maradéktalanul élveztem – hogy az olvasó élvezi-e, azt nem tudhatom.

Mikor jut ideje alkotni hétköznapi élete, munkája mellett? Mennyi időbe telt a regény megírása?

A kollégáim azt kérdezték, hogy a nap huszonötödik és huszonhatodik óráját használtam-e az írásra. És ez bizonyos értelemben igaz is. Mindenkinek nagyon sok ideje van. Aki számítógép előtt dolgozik – ma már azért a munkák legnagyobb része ilyen -, annak folyamatosan rendelkezésre áll a felület, amin írhat. Kreatívabb, érdekesebb elfoglaltság, mondjuk úgy hobbi, mint a junk internetezés. Ugyanez otthon.

Elképesztően sok időnk van, amit nagyjából értelmetlenül töltünk el – repetitív tv sorozatokkal, többször olvasott hírek újra olvasásával, primitív telefonos játékokkal -, ha ennek az időnek csak egy részét kreatívan töltjük, akkor elég gyorsan összejön egy ilyen könyv.

Nyilván segít azért, ha az ember alapvetően olyan munkát végez, amiben írni kell. Maga a könyv körülbelül négy hónap alatt készült el ilyen lopott időkben.

A regény szövegében viszonylag sok trágárság is olvasható. Mennyire használta ezt tudatosan karakterábrázolásra? Nem fél, hogy ezzel el is riaszt olvasókat?

A “trágársággal” kapcsolatos tabuk fokozatosan dőlnek meg az elmúlt évtizedekben. Ha csak az elmúlt néhány évet nézzük, több olyan szó is bekerült a mainstream nyilvánosságba, ami korábban még egy tanultabb közönség előtt családi beszélgetésben sem hangozhatott volna el. Most meg házfalakra írják – és alig botránkozik meg rajta bárki is. Ahogy más tekintetben, ebben is azt gondolom, hogy a trendek nem változnak, a köznyelvi fordulatok egyre inkább belemásznak a közbeszédbe. Hogy ez elriaszt-e valakit? Nem tudom, és őszintén szólva olyan nagyon nem is érdekel. Ez a könyv nem egy nagy cég marketingterméke, amit megfelelően kell targetálni, hogy az adott célcsoportban a legjobb eredményt érje el. Egy részről ugyan ez egy termék, és örülök, ha minél többen megveszik, és ha ehhez az kell, mondjuk, hogy szép legyen a borító, vagy ütős a Facebook-kampány, akkor abban benne vagyok, más részről viszont tartalmi kérdésekben nem szeretnék kompromisszumot azért, hogy valakinek tetsszen. Olyat is lehet írni, de az egy más műfaj, azt az ember nem az élvezetért, hanem a pénzért csinálja.

Miért jegyzi álnéven a regényét? Milyen szempontok alapján választotta ki az Örkényi Ádámot? Nem gondolt arra, hogy egy sci-fi történethez jobban illene valamilyen angolszász hangzású név? Vagy az nem passzolt volna a magyar szereplőkhöz?

A 21. században, ha bárkit érdekel kábé öt kattintással kiderítheti a valódi nevemet. Az írói név valójában csak annyit jelöl, hogy nem szeretném, ha összekevernék, összemosnák ezt a fajta tevékenységemet azzal, amit a mindennapok nagyobb részében űzök. Az pedig igazán fel sem merült, hogy valami angol néven adjam ki a könyvet. Ez egy magyar könyv, nagyobb részt Budapesten játszódik, és a szereplők – különösen az idősebbek – történetének része az elmúlt száz (és az eljövendő ötven) év magyar történelme. Angol álnéven inkább nevetséges – hiteltelen lenne ezt kiadni.

Készül a folytatásra, vagy már dolgozik is rajta?

Természetesen igen. A könyv már írja magát.