„Ha egy fejezet megíratja magát, az nagyon értékes része lesz a regénynek”

“Hetente több olyan levelet kapok, amelyben valaki arról mesél, hogy épp időben, épp jókor olvasta a regényt” – mondja Lázár Ildikó író, újságíró most második kiadásban megjelent Rejtőző kavicsok kötete kapcsán. Néhány hete jött ki Könyv Guru kiadónál a népszerű regény, amelynek szerzőjével most beszélgettünk a napokon belül várható második kiadás újdonságairól, az első kötet “világjárásáról” és hogy mit tanult a regényírásról Szabó Magdától. 

A hónap elején jött ki a népszerű Rejtőző kavicsok regényének második kiadása, és napokon belül itt a folytatás. Az első kiadásnál még annak örült, hogy a borítón nem volt arca a szereplőknek, nem lehetett senkire sem ráismerni. Az új kiadásokon ugyancsak Vészabó Noémi festményeiből készült a borító, ám itt már vannak arcok. Mi a története a változtatásnak?

Noémi nem csak festő, hanem író, költő is, és eléggé különleges módon éli meg a történeteteket. Amikor elolvasta a második részt, ez jött ki az ecsetjéből. Ő úgy érzi, hogy az egész cselekmény mozgatórugója a csók, legyen az boldog vagy szomorú része a történetnek, ráadásul arc nélkül nem tudta elképzelni. És akkor kiderült, hogy ez a borító nagyon elüt az elsőtől. Szerencsére eszembe jutott, hogy van egy olyan festménye, ami illik az első regény sztorijához, igaz, az Álmodozás egy olyan alkotása, amire sokaknak fájt a foga, mégis az első kérésemre nekem adta.

Korábban azt nyilatkozta, hisz abban, hogy mindenkinek van egy üzenet a regényben, akárhány éves is legyen. Évekkel a megírás után a szerzőnek most mi a legfontosabb üzenet belőle? 

Igen, a visszajelzések alapján továbbra is tartom ezt, hiszen hetente több olyan levelet kapok, amelyben valaki, legyen az tini vagy szépkorú, arról mesél, hogy épp időben, épp jókor olvasta a regényt. Számomra az a legfontosabb üzenete, hogy tisztelni kell a fiatalokat és a gondolkodásmódjukat, s így bennünket is tisztelni fognak. Figyelni kell rájuk és adni nekik minél többet, hogy jól megpakolt zsákokkal vághassanak neki az életnek. Szerencsés vagyok, engem „megbecsültek” a szüleim, és én rajongtam értük ezért. A zsákom pedig ma is csordultig tele, szóval, muszáj folyamatosan adnom belőle.

Hogy érzi – spoiler nélkül persze -, mi az, amiben a kavicsok második részében tovább tudott lépni az elsőhöz képest? Édesapja életszemléletét, bölcsességét ebbe is továbbvitte?

Több dologban is előrelépést terveztem, remélem, ez sikerült is. Édesapám bölcsességei nélkül egy lépést sem tennék, így itt is markánsan jelen vannak, ugyanakkor épp ideje volt, hogy édesanyám másfajta mentalitásának is teret adjak, aki Lore őrültnek tűnő, ám csupaszív és vicces nagyanyjaként jelenik meg. Időközben én is sokat tapasztaltam a tanítványaimmal, így megpróbáltam olyan problémákat is kivesézni benne, amik többször felmerültek, éppen ezért ez most nem a suliban játszódik, hanem a nyári szünetben, az élet iskolájában.

Mennyivel volt nehezebb vagy könnyebb az, hogy folytatást írt?

Eleve terveztem. Az egykori osztálytársaim és a saját történeteim 17-18 éves koromból, illetve felnőtt oktatóként, olyan alapokat biztosítottak a sztorihoz, hogy abban legalább 3 kötet van. Most azt látom, hogy az érettségivel ér majd véget a kavicsok kalandja. Egyáltalán nem volt nehéz, csak fel kellett elevenítenem az emlékeket és jött minden magától. Szerencsére olyan is megesett, hogy valamelyik részt nem terveztem, de megíratta magát. Felnéztem az égre és újra megköszöntem Szabó Magdának a sok útmutatást. Az írónő egykor azt mondta nekem: „Ha egy fejezet megíratja magát, az nagyon értékes része lesz a regénynek.” Úgy vélem, van benne pár ilyen különösen értékes fejezet.

A második rész is annyira a valóságra épül, mint az első, vagy több már benne a fikció?

Maradok a megkezdett úton; valamennyi sztori megesett vagy velem, vagy az osztálytársaimmal, barátaimmal, szóval, alig akad benne fantázia. Szerintem ez nagyon fontos, még akkor is, ha már az első regény kapcsán jöttek érdekes kritikák, hogy ilyen apa nincs, így nem beszélnek a mai fiatalok, stb. Akárki akármit mondjon, nem a fantázia szülte ezeket a párbeszédeket, helyzeteket, s én továbbra is hiszem, hogy aki ilyet állít, az nem jó körökben mozog vagy én vagyok ritka szerencsés előadóként és emberként egyaránt.

A kavicsok Facebook-oldalán pörögnek a fotók, ahogy a kötet a világ újabb és újabb tájain bukkan fel, legutóbb Izlandon, Olaszországban és az Elbrusz csúcsán is járt. Hogy kezdődött a “világjárás”, és a kötet melyik “utazása” érintette meg leginkább?

Ó, ez csodálatos, minden alkalommal kiráz a hideg, amikor egy elképesztő vagy akár asztal mellől küldött fotót kapok. Annak idején Novák András haditudósító vitte el magával az egyik útjára, majd még aznap kaptam Sipőcz József kommentátortól egy fotót a kommentátori fülkéből ezzel az üzenettel: „Kavicsok nélkül a munka sem megy!”. Aztán nem sokkal később a női kézilabda Európa-bajnokságon, Ágai Kis András jóvoltából a magyar válogatott lányok pózoltak a regénnyel, aztán Gundel Takács Gábor mondta el egy videóban, hogy még nem olvasta a könyvet, de már most a legjobbnak tartja. Ezeket nagy boldogan kitettem a közösségi oldalaimra, s így elindult a lavina. Épp most terveztem, hogy összeszámolom, mert a legutóbbi számbavételnél 44 országnál jártunk, és ebben az USA államai nincsenek benne. Mindegyik nagyon kedves nekem, de egykori sziklamászóként pontosan tudom, hogy a magashegyen pár deka is sokat számít, így bevallom, még most is ráz a hideg, ha eszembe jut, hogy Balázs felvitte a könyvet Európa legmagasabb csúcsára.

Sűrű munkaideje és a család mellett mikor van ideje írni? Az is érdekel, hogy változott-e a munkamódszere (munkarendje) a két regény megírása során? Leszűrt-e megfontolandó, másokkal is megosztható tanulságokat az elsőből?

Mivel kiskorom óta imádok írni, ha van egy kis szabadidőm, azonnal a gép előtt ülök. A második esetében megpróbáltam a szintén Szabó Magdától kapott útravalót átültetni a gyakorlatba, mert az első csak úgy kiszaladt belőlem. Az írónő az egyik látogatásom alatt elmondta, hogy az is járható, ha az ember felvázolja, hogy kinek hová fejlődik a karaktere, hogyan jut el a-ból b-be és így tovább, majd jóízűen nevetni kezdett és azt mondta: „szerintem te csak leülsz és írsz, de azért én ezt is megosztom veled.” Kincsként őrzöm minden szavát, ám igaza volt, fejben tervezek és mivel valósak az események, pörög előttem végig, mint egy film. Egyébként a „filmezést” ajánlom mindenkinek, mert fejben követni lehet az eseményeket, de az írónő tanítását pláne!

Hogyan és miért választott írói nevet? Egyszerűen monogram+családnév, vagy van valami más elgondolás is az írói név mögött?

Mindenképp a lánykori nevemen szerettem volna írni. Viszont egész gyerekkoromban szerettem egy olasz nevet, s ez a Lorena. Mindig azt mondtam, hogy felnőttként nevet fogok változtatni, vagy a gyerekemet így nevezem el, de valamiért nem jött össze. Úgy véltem, Lorenának jár ennyi, szóval Lorena Ildikó Lázár lett a végeredmény.

Mint a közösségi oldalon említette, a folytatás hosszú évek óta kész, de ” sajnos, valamiért nem került kiadásra”. Mennyire publikus, hogy mi történt, és hogy miért kellett új kiadót választani a kavicsok második kiadásához és a folytatáshoz? Hogy talált az új kiadóra?

Nincs benne titok… Annak idején, amikor a Móra kiadó főszerkesztőjének elküldtem a kavicsok első részét, még délután írt nekem, rég esett meg vele, hogy fel sem állt a gép elől, amíg ki nem olvasta, így nem kérdés, hogy kiadják. Aztán Merényi Ágnes távozott a kiadótól, és én az új főszerkesztőnek küldtem el a folytatást, aki legalább két évig nem tudott ezzel foglalkozni. És aztán megint jött egy főszerkesztőváltás… az évek pedig teltek. Ebben azért nekem is részem van, elsodort az élet, s nem kopogtam eléggé hangosan. Idén, amikor már elég sokan megkérdezték, hogy ugyan mi lesz a folytatással, megembereltem magam és elkezdtem kiadót keresni. Az első, amelyik megtetszett az Ad Librum volt. Valamiért egyből megfogott az, ahogy írtak az oldalon a terveikről, magukról. Írtam dr. Soós Gábornak, aki nem sokkal később fogadott. Nagyon szimpatikus volt számomra, illetve az ott dolgozó kollégák is, ezért írtam a Mórának, hogy köszönöm az eddigieket, de távoznék. Érzek valami fiatalos, elegáns lendületet ebben a kiadóban, nem tudom megmagyarázni, de örülök, hogy így alakult és hálás vagyok, hogy vállalták a regény gondozását.

Mennyi “szusz” van még a kavicsokban? Van esetleg már terve a további folytatásra, vagy megvárja a második részre is a reakciókat?

Ha nem hinnék benne, akkor talán neki sem fogok. Amikor órákon elejtem apám bölcsességeit, úgy vélem, nem csak azért kezdenek csillogni a fiatal szempárok, mert eljátsszák nekem, hogy érdeklődnek, hanem azért, mert megérintem őket. Apró útmutatások, amik segítő kézként szolgálhatnak, ha eltéved valaki egy labirintusban. És azt látom, hogy ezeknek a szuper fiataloknak épp csak egy villanásnyi szikrára van szükségük, egy felvillanó lámpásra, hogy kijussanak onnan, ahová vagy a tapasztalat hiánya vagy a tanácstalanság miatt sodorták magukat, illetve sodorta őket az élet. Hinnem kell, hogy nem véletlen az a sok visszajelzés, hogy igenis szükség van az ilyenfajta „tanácsadásra”, amit épp csak tálalok, de nem akarom senkire sem erőltetni. Mindenki azt vigye el belőle, ami felemeli, könnyebbé teszi. Pár éve egy tréningen találtam ki, hogy én tulajdonképpen „sirályképző” szeretnék lenni, aki felrázza a totyogó madarakat: „Szárnyad van, tudsz repülni, sirály vagy, nem pingvin!”, szóval, bennem is, meg a regényben is van „szusz” bőven, mert vagy már megírta, vagy folyamatosan írja az élet!