Ízelítő / A legbelsőbb fegyver

Részlet Kovács Gyula A legbelsőbb fegyver című regényéből.

I. AZ IMÁM

1

Abu Rashid al-Rahmánnál szebben senki nem beszélt a szószéken, legalábbis akkoriban így gondoltam. Abban a marseille-i kis mecsetben semmiképp, ahol többször is láttam szónokolni. Az imám beszédei egyszerre voltak indulatosak és ékesszólók, és mindig tisztában volt vele, honnan hová tart. Én persze nem mindig tudtam követni, de egy kis fejtöréssel azért megértettem. Rendszerint lassan és halk hangon kezdte, aztán egyre gyorsabb és hangosabb lett a beszéde. Tudott rendkívül szelíd és rendkívül durva lenni, és akár egyik pillanatról a másikra is képes volt a teljes váltásra. Engem teljesen magával ragadott, mintha Allah szólt volna a szájából. Mostanában nehezemre esik az „Allah” szót leírnom, de vele kapcsolatban ebben a pillanatban sem kerülhetem el.

Valahányszor csak beszédet tartott, mindig igyekeztem ott lenni, és a közelébe kerülni. Ezt annál is inkább megtehettem, mivel már jó két éve nem volt állandó munkám, alkalmi megbízásokból, na meg lopásból tartottam fenn magam úgy-ahogy. A tömegből többen furcsán néztek rám, pedig nem én voltam az egyetlen fehér francia a mecsetet látogatók között. Ösztönszerűen igyekeztem minél inkább beolvadni, hiszen kaftánt és a fejtetőt elfedő kis sapkát, kufit hordtam. Emellett a saját olcsó, papírfedelű Koránomból minden szúrát megtanultam, ami Rahmán beszédeiben elhangzott.

Aznap pénteken az imám minden korábbinál indulatosabb és ékesszólóbb volt. Szokás szerint lassan és méltóságteljesen, egyik segédje kíséretében vonult fel a szószékre. Legalább egy percig csak némán és ünnepélyesen nézte az előtte csendben térdelő és várakozó tömeget. Szokás szerint lassan kezdett, majd egyre gyorsabban folytatta. Megint Korán-idézettel nyitott, de egy olyan szúrával, amit korábban csak ritkán hallottam. Kicsit szétcsúszott állapotomban és messze nem tökéletes arabtudásommal nehezen tudtam követni. Az idézet elszavalása után már sokkal érthetőbb nyelvezettel a szent háborúról, a dzsihádról beszélt. Ostorozta a nyugati országokat, amiért beavatkoznak az iszlám országok belügyeibe, amiért városokat rombolnak le, amiért muszlimok ezreit gyilkolják meg évről évre. Mire odaért, hogy a nyugatiak meggyalázzák az iszlámot, már teljesen eksztázisba esett. Felszólított minket, hogy csatlakozzunk a dzsihádhoz, és mentsük meg ártatlan muszlim testvéreinket.

A beszéd teljesen magával ragadott, amiben persze az is közrejátszott, hogy akkoriban sem tartottam be teljesen az iszlám előírásait. Itt elsősorban a szeszfogyasztás tilalmára gondolok, de soha nem állt tőlem távol, hogy a szeszt néha egy kis gyógyszerrel vagy némi fűvel házasítsam. Persze csak amikor volt rá pénzem. Így történhetett, hogy bár nehezen tudnám a beszédet szó szerint felidézni, mégis erősen a hatása alá kerültem. Már korábban is többször éreztem késztetést arra, hogy még közelebb kerüljek a szónokhoz, és hogy szemtől szemben is megszólítsam. Csakhogy addig a ma már igencsak baljósnak tűnő napig soha nem volt hozzá elég bátorságom. Nem tartoztam ugyanis ahhoz az emberfajtához, amelyik könnyen kezdeményez beszélgetést.

A körülrajongott hitszónokot azonban egyáltalán nem volt könnyű szemtől szemben megszólítani, de még csak a közelébe kerülni sem. A szószéket a legközelebbi hívei vették körül, és szinte élő falként zárták el a többi embertől. Azonban ők jelentették a kisebb bajt. A szónokot nemcsak a hívei őrizték, hanem az a két-két férfi is, akiknek szemmel láthatóan ez volt a feladatuk, mivel szinte mozdulatlanul álltak a szónoki emelvény két oldalán. Ezt már hónapokkal korábban megfigyeltem, mivel számomra szokatlan környezetben általában igyekszem jól kinyitni a szemem. Persze ez nem mindig volt igaz, különösen egy-egy görbébbre sikerült nap után.

Égtem a tettvágytól, de hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék. A szónoklat majdnem ugyanolyan lassú tempóban ért véget, mint ahogyan elkezdődött. A hitszónok lomha és ünnepélyes léptekkel sétált le az emelvényről. Ezután az őt körülvevő tömeg miatt csak apró lépésekben tudott haladni négy kísérőjével a mecset kijárata felé. Az embereket félrelökve, minden erőmet beleadva furakodtam felé, és végül a kijárat közelében sikerült négy-öt lépésnyire megközelítenem. Mivel sejtettem, hogy közelebb úgysem jutok hozzá, hangosan rákiáltottam.

-– Uram! Rahmán úr!

– Az imám hirtelen felém fordult, és egy pillanattal később a kísérői is. Meglepetten és gyanakodva néztek rám.

– Ász szálám álájkum, imám… – kezdtem bele remegő hangon.

– Ász szálám álájkum… Mit akar tőlem? – váltott át Rahmán imám délies nagyvárosi franciára, amit gyenge arab akcentus fűszerezett. Szemmel láthatóan nem dobta fel, hogy hozzá szóltam. Nem is csodálkozhattam azon, hogy nem tud hová tenni. – Uram! Csatlakoznék magukhoz! Csatlakoznék a szent háborúhoz! – kiáltottam arabul, messze nem tökéletesen.

A hitszónok továbbra is bizalmatlanul nézett rám. Néhány pillanatig gondolkodott, majd töprengve megszólalt, továbbra is franciául.

– Furcsa egy kérés, nem is találkoztam még ilyennel. Maga se nem arab, se nem török, mégis lelkesnek tűnik… Egyáltalán hogy hívják? Ismeri a Koránt? Tud idézni belőle? Ismeri az életünket? Tudja, hogy mik a céljaink?

Néhány pillanatig erőteljesen gondolkodtam, hogyan adhatnék egy muszlimnak tetsző válaszokat az imám kérdéseire.

– A nevem François Delacroix. Arról, hogy a hívek jó része hogyan él, van tapasztalatom. Jómagam is szegény környékről származom. A célokkal pedig tisztában vagyok. Hónapok óta járok ide, és nem ez az első mecset, ahová betettem a lábam. A Koránt nem ismerem teljesen, de tudok idézni néhány szúrát…

– Mint például? – vágott szavamba az imám.

– „Öljétek meg őket, bárhol is találtok rájuk, űzzétek ki őket, ahogy ők űztek ki titeket…” – idéztem a szöveget legjobb tudásom szerint, arabul, és még folytattam is volna, de a szónok közbevágott.

– Elég lesz!

Az imám egy ideig elgondolkodva nézett át a vállam felett, majd odafordult az egyik emberéhez, és közömbös hangon megszólalt.

– Omar, készíts róla egy fotót!

Miközben az Omarnak szólított termetes arab engedelmesen felém kattintott a telefonjával, a hitszónok visszafordult felém, és ugyanazzal a közömbös hangszínnel folytatta.

– Becsülöm a lelkesedését, de azért nem árt az óvatosság… Szóval keresse meg Alit, az egyik segédemet, ő össze tudja hozni olyanokkal, akik segíthetnek magának. Ott áll a szószék jobb oldalán, ahogy maga is láthatja… – jobb kezével a szószék irányába intett, majd rám mutatott.

Miután futó pillantást vetettem abba az irányba, amelybe az imám mutatott, láttam, hogy az emelvény jobb oldali lépcsőjén jól megtermett fekete férfi áll, és bámulja fentről a mecsetből távozó tömeget, pontosabban minket. Az imám intésére szemmel láthatóan biccentett egyet a fejével. Mivel nem tartozott a korábbi négy kísérő közé, nyilván a beszéd befejezése után léphetett fel az emelvény lépcsőjére. Azonban nem volt időm alaposabban megfigyelni, mivel Rahmán hirtelen megfordult, és elindult a kijárat felé. Többet nem beszéltem vele.