“A könyv írása alatt minden más olvasás tilos”

“Bárhová mentem, bármit csináltam, a környezetemben mindig voltak előre elhelyezett papírdarabok, amelyekre ráfirkatottam az éppen aktuális ötletemet, szófordulatomat” – meséli Knizner István, hogyan dolgozott önéletrajzi kötetén, a most megjelenő Így jártam Pakson című könyvön. A Személyes Történelem kiadó gondozásában megjelenő kötet szerzője az interjúban beszél arról, nem félt-e megírni a politikával, közélettel kapcsolatos rázósabb történeteket, hogy mivel szenvedett leginkább a munka közben, és hogy miért került a visszaemlékezésébe az atomerőmű bővítésével kapcsolatos eszmefuttatás.

Mik volt a fő motivációi, fő szempontjai, hogy megírja az élete történetét?

Nyugdíjazásom után feleségem és fiam egyre gyakrabban bíztattak, keressek magamnak valami elfoglaltságot, akkor talán kevésbé macerálnám a környezetemben élőket. Hamar kiderült, semmilyen hasznos tevékenységhez nem értek, viszont van számítógépem és többé-kevésbé ismerem a betűket is. Írjak tehát! De mit? Apámat évekig ostromoltam, hogy írjon meg mindent, amit tud, érdekes önmagáról és felmenőinkről, de úgy halt meg szegény, hogy az első szóig sem jutott el. Így rám maradt a történelmi-családi saga elkezdése, ami egy generációnyi késedelmet jelent ugyan, de ennek ezer év múlva már alig lesz jelentősége.

A legtöbb szereplőt megnevezi a könyvében. Mindenki a saját nevén szerepel, vagy volt, hogy megváltoztatta a nevét valakinek?

Személyiségi jogokkal foglalkozó ügyvéd családtagom óvott attól, hogy nem közszereplőket az igazi nevükön szerepeltessek. Amennyire lehetett, ehhez tartottam magamat, de igaz történéseket felidézni áthallások vagy azonosítható szereplők nélkül lehetetlen. Kockázatot életem során mindig simán vállaltam, így most is. A negatív történésekkel, szereplőkkel kapcsolatos szövegek megfogalmazásakor azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy mindig az igazat, csakis az igazat írtam, illetve amit az emlékezetem megőrzött. Ha esetleg meg is bánthattam valakit, méltánytalan senkivel szemben sem lehettem, még ha ő másképpen is láthatja ugyanazt az eseményt. Sőt! Például a szöveget visszaolvasva gyakran sértve éreztem magamat azért, amit magamról írtam, de be kellett lássam, hogy ezen minősítések nélkül hazug lett volna a történet, ezért sosem változtattam semmit a saját javamra. Olyan korszak pedig még semmikor és sehol nem volt, ahol általában igaz lett volna, hogy a jobbak megelőzhették a tyúklétrán a rosszabbakat.

Hogyan tudta ilyen aprólékossággal felidézni az emlékeit, a történéseket? Segítette valamivel az emlékezését (például egykori naplóval, jegyzetekkel, hivatalos, munkahelyi dokumentumokkal, valamiféle családi-történelmi kutatással)? Az ügynöki beszervezési kísérleténél például nem akart levéltárban is utánanézni, hogy van-e nyoma az esetnek?

A számomra fontos eseményeket – történt akármilyen régen – újból és újból átélem, ezért a memóriám ezeket hosszabb távon is meglehetősen pontosan rögzíti. Érdekes módon írás közben, egy korszak elemzésekor, sok olyan történés és esemény is beugrik, amelyeket korábban nem tudtam volna spontán felidézni. Apám halálakor rengeteg, korábban sosem látott dokumentum maradt rám, és néhányat rokonoktól is sikerült begyüjtenem. Naplót sajnos sosem vezettem, de időnként tollat fogtam vagy írógéphez ültem korábban is, amely – többnyire kiadatlan – irományok segítettek a könyv írásakor.

Az ügynöki beszervezési kísérletemnek esetleges nyomai felderítéséhez lusta voltam, nem tartottam fontosnak és 1999. évi C típusú átviszgálásom során tisztázódott is, hogy valószínűleg érdemleges nyoma sem maradt.

Mi az, amiben úgy érzi, egyedi a látásmódja az átélt korszak(ok)ra vonatkozóan? Mit gondol, melyek azok a részei a visszaemlékezésének, amelyek a legérdekesebbek lehetnek a szélesebb közönségnek is?

Nem hiszem, hogy egyedi látásmódom volna, már azt sem hiszem, hogy egyáltalán létezik egyedi látásmód egy tízmilliós országban. Egyesek számára érdekes lehet, hogy bár kritizálom, de ma sem tagadom meg azt a kort, amelyben születtem, felnőttem és fél életemet leéltem, amely néha megtámadott, amelynek láttam a hibáit, de hittem az egyenlő esélyekben, a hátrányos helyzetűekről való gondoskodásban, a társadalmi tulajdonban és a kizsákmányolás mentességben. A rendszerváltozás környékén már úgy gondoltam, hogy nincs fontosabb a többpártrendszernél és a szabad vélemény nyilvánításnál. Ma már megint úgy gondolom, hogy legalább ennyire fontos, hogy ne tegyenek családokat utcára, magyar emberek ne éhezzenek, és ne forduljon elő, hogy egyesek magánrepülővel viszik a kutyájukat amerikai orvosokhoz, miközben gyermekek halnak meg, mert az egészségpénztárnak nincs pénze a gyógyításukra. Ezt a gondolkodást egyesek érdekesnek tarthatják, mások betegesnek, remélem egyre többen egészségesnek.

Mennyire volt óvatos, amikor a kötet vége felé életének a közélettel, politikával kapcsolatos rázósabb eseményeit megírta? Volt olyan történet, amit inkább kihagyott?

Sok történetet nem írtam meg, de nem azért, mert ki akartam hagyni, vagy netán félnék megírni. Hetvennégy évesen az embernek már nincs mitől félnie, legfeljebb attól, hogy lezuhan vele a repülőgép. Egy-egy tipikus történetet mutattam be, amelyik abban az időben még hátborzongató lehetett, tudomásom szerint ma már eléggé általános. Talán meg kellett volna jegyezzem, hogy az én időmben valóban nem volt egészséges a közélet, de valószínűleg ez minden korra hasonlóan jellemző.

Műfajilag idegen rész a kötet vége, ahol a paksi atomerőmű-beruházással kapcsolatos szakmai okfejtését írja meg. Miért döntött úgy, hogy ezt is (és így) veszi bele a könyvébe?

Nekem a könyv elkezdése, befejezése és a címadás jelentette a legnagyobb gondot. Úgy ítéltem meg, hogy a személyes sorsom és a jelenkor energetikai-gazdasági-politikai erővonalai szempontjából szerencsés lehet az atomerőműre felfűzni a történetet, hiszen ebben a tárgykörben szakértelmemet hitelesen igazolni is tudom. Ma az atomerőmű bővítés társadalmi rendszer-politikai szintre emelkedett, csaknem annyira, mint a ’80-as évek végén a Bős-Nagymaros Vízlépcső. Mindkét projektre igaz, hogy csaknem mindenki képes állást foglalni olyan kérdésben, amelynek valódi tartalmáról halvány sejtése sincs. Ráadásul az atomerőmű az állampolgárok többsége fejében egy bonyolult, csaknem misztikus, olyan létesítményként jelenik meg, amelyet csak kivételes képességű emberek érthetnek meg, és ilyenek férhetnek hozzá. Nem tagadom, szándékom volt bemutatni, hogy az atomerőmű is csak egy olyan, ember által kitalált technikai bravúr, ami az átlagember számára is megérthető, közülünk való hétköznapi szakemberek is képesek azt üzembiztosan működtetni. Magam is éreztem, hogy egy ilyen tanfolyam nem fér be a könyv lényegi fejezetei közé, azért tettem függelékbe. Hány olyan könyvet olvastunk már, ahol a szerző vagy a kiadó előszóba, utószóba helyezte el a nem szorosan kapcsolódó mondanivalóját? Ha pedig ez sem elég, hát a formák és szerkezetek mindig változhatnak, még az irodalomban is. Vagy mikor ehetnénk disznósajtot, ha senkinek nem lett volna ilyen őrült ötlete?

Mennyi időt vett igénybe a teljes visszaemlékezés összeállítása és megírása? Mi okozta közben a legnagyobb nehézséget?

Tizennégy hónapig írtam a könyvet időm, kedvem, hangulatom szerint, mondjuk átlagosan napi egy-két órát. Igaz, amikor a klaviatúrához leültem, akkor az aznapi adagot már a fejemben megírtam, csak finomítani kellett. Bárhová mentem, bármit csináltam, a környezetemben mindig voltak előre elhelyezett papírdarabok, amelyekre ráfirkatottam az éppen aktuális ötletemet, szófordulatomat. Legtöbbet a saját hangom, stílusom megtalálásával szenvedtem, ez mondjuk öt évembe került. Mire ezzel végeztem, rájöttem, hogy nekem, a mindig olvasónak, a könyv írása alatt minden más olvasás tilos. Ha mondjuk Szabó Magdától, Thomas Manntól, vagy Dosztojevszkijtól akár egy oldalt is olvastam, a saját stílusom már ki is csúszott a kezemből. Könyvemben ennek több nyoma is lehet, remélem, csak a szakértők veszik észre.

Hogyan keresett kiadót a kötetéhez, és milyen tapasztalatokat gyűjtött a keresés során?

Írásomat több kiadónak is elküldtem, azzal a biztos feltételezéssel, hogy a magyar piaci gyakorlathoz hasonlóan a könyvkiadásra is igaz: ami nagyon olcsó, az biztos pocsék, és ami drága, az nem biztos, hogy jó. Volt kiadó, amelyik olvasatlanul közölte, hogy nem foglalkozik az írásommal. Mások hónapokkal később jelezték vissza, hogy hajlandók foglalkozni vele. Megint más akkora összeget kért tőlem költségtérítésként, hogy azonnal kivertem a fejemből. Tudtam, hogy jót írtam, fontos volt számomra, hogy a kiadóban ne csak üzlettársra, hanem szövetségesre is találjak. Kevés kiadó volt, akivel kölcsönösen megfeleltünk egymásnak, ezek közül az Ad Librummal tudtam leggyorsabban szerződést kötni. Eddig elégedett vagyok, az ösztöneim megint jól működtek.