Ízelítő/ Múltmerengő
Újra jelentkezünk egy kis ízelítővel frissen megjelent könyvünkből. Ezúttal Józsa István: Múltmerengő című novelláskötetétől hoztunk részletet.
NAPLEMENTE A BALATONON
„Bizony hosszú volt a mai műszak is!” – állt meg egy pillanatra Badacsony fölött a Nap július utolsó hetében, hogy megtörölje izzadó homlokát, és megropogtassa munkában megfáradt derekát. Irigykedve nézett vissza a Balatonban önfeledten fürdőző emberekre. A nagy tóban ekkor még javában tartott a nagyüzem. Folyt a vitorlázás, csúszdázás, labdázás, szörfözés, úszás, sétálás, beszélgetés, szóval folyt a szórakozás. Az emberek fáradhatatlanul élvezték az egész napos hullámzásba ekkorra már belefáradó vizet. Ők még nem érezték az est közeledtét, de a természet már igen. A szél egyre lassabban járta az egyre jobban elcsendesedő vizet. A madarak lassan, szinte észrevétlenül fészkelték be magukat a nádasokba. Lassanként a nagy vitorlások is kurtítani kezdték a vitorláikat, sőt a kicsik nemsokára le is vonták őket, hogy horgonyt vessenek, vagy bemotorozzanak valamelyik közeli kikötőbe. Az éjszakai pihenésre készülődő vitorlások látványa végül is megértette a széllel, hogy ma már nem kell tovább dolgoznia, ő is elpihenhet. Megállt az északi parton, nyújtózott egy nagyot, kifújta a hullámokat lecsendesítő utolsó levegőadagját, majd elvonult a Balaton-felvidék gyönyörű hegyei közé az éjszakai szállására. Onnan már csak a megerőltető munkában kifáradt tüdejének lassú sóhajai törtek le időnként a vízhez, később pedig csak horkolásának álmosító morajai visszhangoztak a két part között. Ekkorra végre az emberek száma is megfogyatkozott a vízben, a rohanó idő pedig átszakította az esti célszalagját, majd egyre jobban lelassult, hiszen már csak a lendülete vitte tovább. A Balatonra rátelepedett az este.
Az esti Nap lassan, komótosan merült bele a Csobánc, a Gulács és a Szent György-hegy fölött gyülekező felhőtakaróba, és fejét időnként kidugva úszott tova a nyugati látóhatár felé.
Ekkor már ő is komótosan, öregurasan végezte a lefekvés előtti rituális tisztálkodását. Minden és mindenki lassú tempóra váltott, a világ egyre jobban elcsendesedett. A víz kiürítette látogatóit, a parton pedig egyre több horgász tűnt fel, és lassú tempóban készülődött az esti, éjszakai „hosszú, méla lesre”. Nem tüsténkedtek, nem kapkodtak, kivárták a legutolsó partra lépő fürdőzőt is, és csak utána dobták be szerelékeiket a tóba.
A fürdőzők partra érkezésével a Balaton víztükre még jobban kisimult, még nyugodtabbá vált, így a keleti partot a Nappal és a nyugati parttal összekapcsoló, a nagy vízen átívelő varázslatos aranyhíd ragyogása egyre tündöklőbb lett.
A felhők közül a föld peremére kilépő Nap aranysugárból szőtt tündöklő mesehídja persze nemcsak összekapcsolta a Balaton szemközti partjait, hanem csodákkal is átszőtte őket. A csodákra érzékeny üdülők pedig megálltak a nagy víz partján, és tágra nyitott szemmel gyönyörködtek a búcsúzkodó Nap varázslatában. Tágra nyitott szemmel léptek rá a százezer fényben tündöklő aranyhídra, és indultak el rajta a távolból hívogató éjszakai álmok mesés birodalmai felé. A sok ember, a Balaton déli partján tágra nyitott szemmel, mozdulatlanul álmodta az időt. Mozdulatlanul szívták magukba a lenyugvó Nap és a tükörsima víz varázslatos szépségét. Beleálltunk Bubával mi is a csendbe, és ott kóboroltunk gondolatban a csodák birodalmának aranyló messzeségében, amikor valahol a közelünkben egyszer csak megszólalt egy gitár, és lassú, ünnepélyes dallammal kezdett visszacsábítani bennünket a jelenbe. Varázs volt ez is, legalább olyan szép és olyan csábító, mint a búcsúzó Nap távoli látványa. Vonzó, közelünkben megszülető szépség és harmónia, mégpedig egy gitár hangjában és a körötte csoportosuló, több nemzetiségű, európai fiatal csendes énekében. Ingadoztunk is egy kicsit a közel és a távol szépségei között, de szerencsére nem volt választási kényszerünk, hiszen miénk volt mind a kettő. Szabadon nézhettük az aranyhíd legtávolabbi pontján a látóhatár alá csúszó, lenyugvó Napot, és hallgathattuk egyidejűleg az őt búcsúztató fiatalok andalító énekét! A belső világunkban egymásra találó közel és távol szépsége egyszerűen és könnyedén simult bele egymásba. Egyszerűen és könnyedén született meg bennünk ott, a Balaton partján a természet és az emberi világ egysége. Milyen megnyugtató volt átélni azt az egységet! Átélni a szépséget, a békét, a biztonságot, az ember és a természet összetartozását. Mennyire más volt az az érzés, mint amit a mindennapjaink migrációval terhelt borzalmai váltanak ki. Mennyire más volt érezni, hogy akkor és ott nem kell félnünk az európai közösségeinkben mindenhol ólálkodó haláltól, a halált osztogató repeszbombáktól. Milyen megnyugtató volt tudni, hogy akkor és ott nem a halottainkat, hanem csak a lenyugvó Napot búcsúztatjuk, és a következő napon bizonyosan egy új Nap virrad majd ránk, Európa több nemzetének képviselőire, a Magyar Tenger partján.