Ízelítő / Szobortánc
Nemrég jelent meg Barczikay Lilla harmadik könyve a Szobortánc. Most a 14. fejezetet hoztuk ízelítőül.
14. fejezet
Lynn remegő ujjait bámulta.
Az ápolónő holtan feküdt a padlón. Nem kellett volna elöl hagynia az ollót. Nem kellett volna közel jönnie. Nem tehetett róla, a gépek fülsértő visítása és az öntudatlan beteg meggyőző oknak tűntek a bilincsek eltávolításához.
Nem vette észre, hogy Lynn kiügyeskedte magából a csöveket. Azt sem láthatta, hogy a lány nagyon is ébren van. Hogy a bilincs nélkül épp eléri az ollót.
Az ápolónő nem tudhatta, hogy a lány ölni akar.
Lynn pedig nem tudta, hol marad az izgalom, a mámor, az élvezet. Nem érzett semmit, de az a semmi vadul rázta a kezét, fájdalmasan dobogtatta a szívét.
A lánynak eszébe jutottak a gyógyszerek. Már nem érdekelte a fájdalom, ami nélkülük várt rá. Érezni akart.
Ki kellett jutnia innen.
Felkapta a székre készített ruhákat. Ezekbe öltöztetve akarták elszállítani, ennyit megértett. Már akkor tudta, hogy ideje indulnia.
Az ollóval a kezében rontott ki a szobájából. Nem érdekelte, ki áll elé, kit kell fellöknie, megvágnia, félretaszítania. Csak rohant előre, útját sikolyok és csörömpölés kísérték, kereste az ajtót a szabadba.
Akadtak gyenge kísérletek a feltartóztatására. Ruhájukból ítélve orvosok, biztonsági őrök. Egyik sem járt sikerrel. Lynn bekerített vadállatként küzdött. Az olló éles karomként forgott a kezében.
Már messziről kiszúrta a hatalmas üvegajtót. Teljes erőből futott. Látta az apró, piros villogást a kijárat felett, látta az üvegen túl ácsorgó, tanácstalan embereket, tudta, hogy bezárták a kiutat, nem fog kinyílni előtte, mert ezek nem akarják elengedni, mégsem lassított. Csak a fényt látta, a szabadságot. Semmi más nem számított.
Hatalmas robajjal vetette át magát az üvegen. Az a maroknyi ember szétrebbent odakint, miközben Lynn teleszívta tüdejét a friss levegővel, majd továbbszáguldott.
Nem érezte, hogy bárhol vágná az üveg, csak a szabadság édes íze létezett számára.
Keresztülloholt a kórház parkolóján. Lehagyta az épület zűrzavarának hangját, a kétségbeesett és dühös kiáltásokat. Lehagyott mindenkit, aki utána indult. Egyetlen kocsi maradt csak a nyomában.
Lynn padok fölött ugrott át, járókelőkön csörtetett keresztül. Az utcát megtöltő emberek még jól is jöttek neki, akadályt jelentettek üldözőinek. De hiába lökött testeket az útjukba, hiába száguldott, ahogy csak bírt, az autó kitartott, nem maradt le.
A lányt a torkán feltörő zihálás emlékeztette, hogy nem bírja örökké. A fájdalom továbbra is távol maradt: nem égett sem a lába, sem a tüdeje, azonban így is búvóhelyet kellett találnia. Egy kocsi alatt, egy kuka mögött. Le kellett ráznia üldözőit, legalább annyi időre, hogy el tudjon bújni. Majd továbbáll, ha feladták a keresést. Amikor visszatér a sötét, és láthatatlan köpenybe burkolja a testét. A lány nem tudhatta, hogy a kocsi csak rá várt. Hogy szökésével tálcán kínálta magát nekik. Hogy nem fogják futni hagyni.
Egy keresztbe kanyarodó autó állta útját. Lynn-nek elég volt egy pillantás a mélygarázsba vezető lejtőn várakozó kocsisorra, már nyargalt is lefelé az autók mentén.
Ajtócsapódás, léptek hangja.
A nyomában voltak.
Lynn átbújt a sorompó alatt, cikcakkban kezdte kerülgetni a parkoló járműveket. Már nem is figyelte, merre megy, csak űzött vadként menekült. Sarkokat keresett, ahol befordulhatott, oszlopokat, ami mögött el tudott bújni. Egyszer majdnem sikerült bevetnie magát egy csukódó kocsiajtó mögé, de tulajdonosa elé lépett, nem engedte. Lynn kénytelen volt továbbfutni.
Aztán az egyik kanyar után falba ütközött. Háta mögött kifulladt nevetés harsant. Nem volt hova menekülni.
Lynn a falhoz lapulva fordult üldözői felé. Nem a kórház emberei voltak, még csak nem is rendőrök. Hatalmasak voltak, ijesztőek és veszélyesek. A lány szeme elidőzött a régi sebhelyeken, amik üldözői bőrét tarkították. Ezek a férfiak jártasnak tűntek a küzdelemben, ráadásul túlerőben voltak. Egyetlen lánynak, legyen bármilyen vad és gátlástalan, esélye sem volt ellenük.
Körbevették.
Lynn rémülten kereste a kiutat. Meg is pillantott egy nagyobb rést, ahogy a férfiak közelebb léptek, ellökte magát a faltól és arrafelé lendült, de hatalmas kezek szorultak a karjára és a szájára, hogy egy még nagyobb mellkashoz szorítsák fáradt testét.
A lány vergődni kezdett, lába a levegőben kalimpált, szabadon hagyott keze a férfi arcát karmolta. A szemeket kereste, a bőrt akarta feltépni, de körmeit rövidre vágták a kórházban, így hatástalannak bizonyultak. Lynn ekkor harapni kezdett, fogait a szájára tapadó tenyérbe süllyesztette. Meg is érezte a vér lágy melegét, miközben fogva tartója valami ismeretlen nyelven a fülébe szitkozódott.
Társai rögtön a segítségére siettek: hárman fogták a lányt, kendőt kötöttek a szemére, kötéllel rántották össze hátul a két csuklóját. Közben melléjük gurult a terepjáró is, így arrébb sem kellett hurcolniuk áldozatukat, csak beültették kettejük közé a hátsó ülésre.
Lynn az ajkába harapva fojtotta el tehetetlen nyöszörgését. Minden porcikája kész volt küzdeni. Az adrenalin eszeveszett tempóban dolgozott, elűzte a fáradtságot és a fokozatosan alakot öltő fájdalmat is, de a lány most nem tudta élvezni az izgalmat. Csapdába esett.
Vak volt. Megkötözték. Túlerővel nézett szembe.
Az ösztönei csak azt súgták, meneküljön, de nem mondták meg, hogyan.
Lynn kénytelen volt beletörődni, hogy legyőzték.