Lapmargó / Kényszeres átnevelés a Kádár-korban
„Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetőek nemzetiségnek”
Cigánypolitika dokumentumokban 1956-1989
A könyv címe szó szerinti idézet Kádár Jánostól. A magabiztosan odavetett kijelentés zárt körben, a szocialista istenek tanácsa, vagyis a politikai bizottság (pb) ülésén hangzott el 1961 júniusában, mikor a Magyar Szocialista Munkáspárt ezen csúcsgrémiuma éppen rábólintott „a cigánylakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos feladatokról” szóló előterjesztésre. Az összefoglaló a „vita” után határozattá emelkedett.
Az idézőjelet azért volt szükséges kitenni, merthogy a szövegről – amely a következő évtizedekben, jószerével a Kádár-korszak végéig a cigány-ügy legfőbb hivatkozási pontja lett – a pb-ben érdemi diskurzus nem alakult ki. Ennek lehetőségét az önjelölt kisebbségi szakértő, a párt első embere, zárta ki. Ellentmondást nem tűrő tőmondatának romboló hatása felmérhetetlen. A személyeiben kicserélődött pb csak 1988 novemberében – Kádár pártelnökké buktatása után – „hatálytalanította” önnön határozatát, s adott legalább elvi lehetőséget „a magukat cigánynak valló állampolgároknak” arra, hogy kezdeményezzék népüknek a nemzetiségi státuszt.
Cigánynak lenni 1961-ben – a szóban forgó határozat szerint – csupán helyzet volt. Olyan, a múltból, a „kapitalista társadalomból örökölt” hátrányos helyzet, amelyből a cigányságot ki kell emelni, a társadalomtól való elkülönülésüket meg kell szüntetni és be kell őket illeszteni a szocialista társadalomba. E cél elérésének kulcsszava az „átnevelés” volt, ami a gyakorlatban az addig is sikertelenül alkalmazott folyamatos kényszerítés politikáját szentesítette.
A 1956 utáni cigánypolitika „felső” szintjén született dokumentumait egybegyűjtő kötet
meghökkentően izgalmas politika- és társadalomtörténeti, szociológiai olvasmány, s egyben rémisztő korrajz az előítéletes és kudarcos kényszerasszimiláció folyamatáról.
E forrásgyűjteménynek voltak előzményei. 1986-ban a jogtörténész Mezey Barna munkája valóságos áttörést ért el A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985 című összeállításával, amelynek végén helyet kapott a már többször citált 1961-es határozat szövege is. Viszont nem volt, mert titkosítás miatt nem is lehetett benne sem a Kádár szavait rögzítő pb-vita jegyzőkönyve, sem az a több tucat „intézkedési csomag”, amely kijelölte az állami és pártapparátus mozgásterét.
A most közreadott kötetet szerkesztő Hajnáczky Tamás szociológus az alcímben jelzett időhatáron belül teljességre törekedett: a pártiratokon túl a kormányzati berkekben keletkeztetett dokumentumokat is publikálta.
A kronológiai sorba állított, pártlózungokkal teli szövegfolyam önmagában, valljuk be, elrettentően unalmas olvasmány. Érdekfeszítővé, tanulságossá és értelmezhetővé a közreadó érdeméből válik. Az elmúlt években Hajnáczky doktoranduszként számos témába vágó forrásközleményével és tanulmányával vetette észre magát. A mostani dokumentumkötet előszava részint ezek eszenciája, részint teljesebbé egészítése. Miközben a szerkesztő joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a forráskiadvány „nem a cigányságról szól, hanem a hatalom cigánysághoz fűződő viszonyáról”, előszavában a jelzett hiányt is némiképp pótolva vázolja fel a „cigány-ügy” 1945 utáni kezelésének históriáját. Jegyzetekkel megtámogatott történeti áttekintése szakmai remeklés: problémacentrikus, közérthető, s félszázoldalas „rövidsége” ellenére példamutatóan informatív. S még arra is jut tere, hogy felvillantsa azt a küzdelmet, amelyet a hivatalos felfogással szembemenetelő szociológusok – elsősorban a Kemény István nevével fémjelzett „iskola” tagjai – folytattak.
1971-ben ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt a Szociológiai Intézet keretében tényfeltáró kutatás indult. Ennek köszönhető a korszak legjelentősebb vizsgálata, amelynek adatai a mai napig megkerülhetetlenek. Azt talán mondani sem kell, hogy a hatalom az eltűrt, majd elkészülte után titkosított vizsgálat megállapításait egyáltalán nem vette figyelembe. Még az olyan „apróságokat” sem, minthogy a hivatalos becslések évtizedeken át a valóságosnál legalább 50 százalékkal kevesebb cigány ember létezésével számoltak. Az ominózus 1961-es párthatározatban például a 200 ezres lélekszám szerepelt.
Ha máskor is szeretne hasonló értékelést olvasni, iratkozzon fel Könyv Guru hírlevelére!