Legyen elég hosszú a lezárás!
A lezárásról, azaz a regény befejezéséről írtam már Könyv Guru portálján, sőt, műfajonként megnéztünk több lezárást is, hogy lássuk, a gyakorlatban hogyan működik az utolsó bekezdés felépítése.
Arról azonban még nem beszéltünk eleget, mennyire fontos, hogy az utolsó fejezet, fejezetek legyenek elég hosszúak. A legtöbb kéziratban, mellyel dolgozom, túl rövid a lezárás, sőt, az olvasott könyvek nagy részére is igaz, hogy kellemesebb lett volna, ha az író mélyebb betekintést ad az utolsó nap(ok) eseményeibe.
A könyvünk utolsó egy napját írjuk meg hosszabban!
Általában ugyanis az események sűrűsödése exponenciális. Azaz eleinte adott sűrűséggel történnek az események a regényben, majd a kézirat közepe táján felgyorsulnak, és a megoldás felé tartva egyre több titok derül ki, egyre több a nyom, egyre jobban látjuk, mi lesz a végkifejlet.
Ez az egyik oka, ami miatt túl kevés szót használunk az utolsó események leírásához.
A másik ok pedig, ami miatt az utolsó részt, ami már egyértelműen a megoldásról szól, túl rövidre írjuk, az az, hogy sietünk. Rohanunk a “vége” felé.
Ekkor már legalább hetek, de inkább hónapok, talán évek óta dolgozunk a kéziraton, és közel érezzük a munka befejezését, képtelenek vagyunk visszafogni magunkat. Gyorsan leírjuk a legfontosabb mozzanatokat, amelyek a végéhez vezetnek, aztán boldogan hátradőlünk.
Ez a fejezet azonban többnyire inkább vázlat, mint történet. Maga a megfogalmazás is jellemzően sietős, egyáltalán nem olyan részletes, mint ahogy mondjuk a regény közepén fogalmaztunk. Maga a cselekmény is elsietett: nem írtunk le minden történést, cselekvést, kisebb-nagyobb lyukak vannak a dramaturgiában. Inkább novellának tűnik ez a fejezet, mint regénybefejezésnek, feszes, túl feszes, nemhogy minden percet nem írtunk le, de akár órákat is ugrottunk, pedig akkor is történtek események, vagy a mellékszereplők sorsáról nem számoltunk be.
Hogyan írjunk hosszabb utolsó fejezetet?
- A fentiekből kiindulva először a dramaturgiát elemezzük. Tegyünk magunk elé egy üres papírt és a kézirat utolsó oldalai alapján szellősen jegyzeteljük ki, mi minden történt a regényünk végén.Mely lépéseket írtuk le és mi maradt ki? Minden olyan történést, amiről mi tudunk, de nem írtuk le, pedig az olvasót érdekelné, tegyünk rá a jegyzetre.
- A második lépés legyen a szereplők elemzése. Kik a regényünk fontosabb szereplői? Velük mi történik a könyv utolsó szakaszában? Ezt leírtuk? Biztosan találunk olyan mellékszereplőt, akinek az utolsó napját, a vele kapcsolatos utolsó fordulatokat nem írtuk le, és van bőven pótolnivalónk. Ezeket is írjuk bele a vázlatba, rendezzük el az új jeleneteket, melyiknek hol lenne az ideális helye.
- A jegyzet alapján írjuk meg a kéziratban az új jeleneteket és egészítsük ki a korábbiakat.
- Amikor ezzel készen vagyunk, bővítsünk a megfogalmazáson. Vegyük részletesebbre a leírásokat. Mutassunk testbeszédet és mimikát! Mutassunk egy-egy hangulatos részletet a környezetből! Jöjjenek át a szereplők érzelmei, a lelkiviláguk! Nézzük meg a regény legvégét: ha ott következtetéseket vontunk le, akár mint író, akár mint szereplő, akkor ezek legyenek elég hosszúak, részletesek, kibontottak, érthetőek, logikusak!
A párbeszédeket is írjuk megfelelően hosszúra. A hajrá hevében jellemző, hogy logikai lépcsők maradnak ki a párbeszédekből, az egyik szereplő olyan rejtélyre, titokra jött rá, amire az olvasó a leírtak alapján nem gondolhatott, így szükséges egy-két közbevetés vagy plusz magyarázat. Még egy egyszerű romantikus kisregénynél is fontos, hogy az olvasó megértse a szereplők indokait, mikor miért cselekedtek úgy, ahogy ezt tették.
Érdemes tehát visszatérni az utolsó fejezethez és legalább kétszer, de akár háromszor hosszabbra megírni, mindent kibontva és megmagyarázva!
Nádasi Krisz író, szerkesztő