Lapmargó / Csapra vert szövegek
Óda a sörhöz. Irodalmi sörolvasókönyv
„Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan, élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikorra elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a számat, és aztán azt mondtam:
– Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen.
Bernádek úr meghajolt előttem: – Csakhogy a pilzeni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét, engedelmével… – habogta a kovácsmester – engedelmével, megyek az ön tiszteletére tovább iddogálni az ön arany haját.”
Ez nem is találós kérdés. A sörapostol író nevét még az is tudja, aki csak Jirí Menzel kultfilmjét, a Sörgyári capricciót látta, de Bohumil Hrabal azonos című regényét nem olvasta. S ha az aranyszőke Mariskát játszó Magda Vásáryová neves sem biztos, hogy ismerősen cseng a mozilátogatónak, két csúcsjelenete biztos, hogy kitörölhetetlenül égett az emlékezetébe. Az egyik, ahogy a nagy kurtítás jegyében beül a fodrászszékbe, és derékig érő hajékétől megszabadul. A másik pedig, ahogy
az őt lélegzetvisszafojtva bámulók mohó szeme előtt egy szuszra gurít le a torkán egy korsót az aranyszőke nedűből.
Az idézett hrabali idézet evidens módon került bele az Óda a sörhöz című antológiába. A feltehetően az ideális hőfokon csapolt sör kortyolgatása közbeni ajándék-kötetnek szánt kiadvány születésének körülményeit úgy képzelem, hogy Király Levente költő, novellista, regényista, másod-, vagy főállásban szerkesztő nagyon szerethet játszani is. Talán két – három? öt? – korsó után a sörözgető társaságban valaki bedobhatta, szörnyű, hogy „a sok bordallal Dunát lehetne rekeszteni”, de hol vannak a sör ódái?
Ha így történt, akkor bizonyos vagyok abban, hogy kompániája kapásból kiáltotta a capriccio-s Hrabal és a „kellően hideg sört” pálinka-kísérőnek tekintő Petri György nevét.
Utána azért még sokat kellett ötletelni-dolgozni-keresgélni, míg el nem készült e formás sörmagasztaló összeállítás. Közel félszázan zengik az egykor fakorsóban, literes krigliben vagy pikolós pohárban felszolgált – Robert Burns-szel szólva „búra jó” – serital (folyékony kenyér, árpalé) dicséretét.
Van ebben a kötetben citátum Kalevalából, amelyben a komló és az árpa nemes kotyvaléka a józanok – igaz, „A nőt nevetésre fakasztó, / Férfi kedvet megdagasztó, / Jámborokat megvigasztó” – itókája. És olvasható az egyébként borbarát Krúdytól remekbeszabott jellemzés a frissen csapolt sörről, amelyről a tikkadt országúton csak álmodik a vándorlegény, s amelyből „a madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata” szálldos. Ám, tudjuk, semmi sem tökéletes. És Krúdy sem lenne Krúdy, ha alteregója, Privát úr, fejét csóválva ne jegyezné meg a „füles poharat” asztalára tevő borfiúnak (persze, alighanem magának): „Nagyon gazdag ember lehet a kocsmárosod. – Miért, nagyságos úr? – kérdezte a gyerek. – Mert bőven méri a habot – felelt a vendég”, s kritikaként a fölösleget kilöttyinti a krigliből.
A világirodalom sörbarátait egy kötetbe egyesítő szerkesztő – kezében a soros söröskorsóval – aligha dőlhet elégedetten hátra, hisz tudja, s ha nem, az első kritikák emlékeztetik rá, hogy gyűjtése korántsem teljes. Az Élet és Irodalomban Károlyi Csaba –folytatva a komolyan vett játékot (merthogy játszani csak így érdemes, halálos komolysággal) – egy második, bővített kiadásra gondolva jó néhány irodalmi söradalékkal kedveskedik Király Leventének és az olvasóknak (akiket egyébként további kutatásra is buzdít). Ennek kapcsán legfeljebb egy kötetben nem szereplő József Attila-töredékre hívhatnám fel a figyelmet („Én óvakodva szürcsölöm / drága, de jégen hült söröm” – ezzel teljesítettnek is tekintem önkéntes vállalásomat az összjátékban).
Azt viszont nem állom meg, hogy ide ne idézzem életem talán legtöbbször olvasott regényét, Jaroslav Hasek Svejkét – Réz Ádám parádés fordításában. A söróda kötetben ugyanis örömmel vet(h)ettem rá magam arra a részletre, amelyen mindig, most is halálra röhögtem magam. A hadikórházból szabadult bakával a frontra indulása előtt együtt söröző derék katona a „legközelebbre” már az ő törzshelyére invitálja cimboráját:
„Svejk, Svejk, milyenfajta sört mérnek ott a „Kehely”-ben?
Svejk válasza úgy szólt, mint a távoli visszhang:
– Velkopopoviceit.
– Azt hittem, hogy smíchovit – kiáltotta a távolból Vodička.
– Lányok is vannak ott – ordította Svejk.
– Hát akkor a háború után, este hat órakor – kiáltotta lentről Vodička.
– Gyere inkább fél hétre, hogy ha netalán elkésnék – felelte Svejk. És Vodička még egyszer odakiáltott, immár nagyon messziről:
– Hat órára nem tudsz ott lenni?
– Jól van, ott leszek hatra.”