„Majdnem mindent szüleimnek köszönhetek”

A karantén alatt, mindössze három hónap alatt vetette papírra önéletírását Rekettye Gábor okleveles közgazda, egyetemi tanár, egykor diplomata. A Villányból Tokióba című, a Személyes Történelem kiadónál megjelent kötet szerzőjével egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy miként lehet mérlegre tenni egy életutat, hogyan idézte fel ilyen gyorsan egy különösen gazdag pályafutás állomásait és hogyan úszta meg Japánba akkreditált diplomataként a titkosszolgálati beszervezést.

Önéletrajzi kötetének bevezetőjében a siker (szubjektív) természetéről elmélkedik, és azt írja, hogy az Ön számára a siker az elégedettséggel függ össze. A felmerülő kérdés megválaszolását ugyan az olvasóra bízza, de azért kíváncsi lennék: ennek a könyvnek a megírása (és a vele járó gondolkodás) segített növelni az elégedettségét, és sikeresebbnek látja-e az életpályáját a megírás után?

Ma sem vagyok biztos abban, hogy miképpen lehet egy-egy életpálya sikerességét megítélni. Azért kapcsoltam a sikert az elégedettséghez, mert ha az ember józanul ismeri saját képességeit és azok határait, és azokhoz viszonyítva elégedett az elért eredményeivel, akkor sikeresnek érezheti magát. Hogy mások sikeresnek tekintik-e őt, az más kérdés. Hogy ez a könyv növelte-e az életpályámmal való elégedettségemet? A válaszom: igen. Két okból is. Egyrészt ennek a könyvnek megírásához végig kellett gondolnom életemet és ma, életutam vége felé, úgy gondolom, hogy életem összességében sikeres volt. Persze az emberben mindig felmerül az, hogy sokszor lehetett volna sikeresebb is. De azt is tudom, hogy ezek a „kihagyott” lehetőségek (magasabb pozíciók, jobb anyagi helyzet stb.) az életelveim, attitűdöm olyan módosítását igényelték volna, amelyet nem szívesen éltem volna meg. A másik ok maga a könyv. Több tucat volt és jelenlegi kollégám (olyan is, akire már nem is emlékeztem) jelentkezett azzal, hogy olvasta a könyvet, nagyon tetszett neki és pozitív emlékeket ébresztett benne. Ez persze jó érzés és így a könyv önmagában is hozzájárult az elégedettségemhez.

Visszatekintve hogy látja, mi volt az oka, hogy másokhoz képest már fiatalon kivételezett körülmények között élhetett a Kádár-korban (nyugati utazások, saját tévé, autó és lakás a húszas éveiben): a kiemelkedő nyelvtudása, a közgazdasági egyetemi végzettség, a talpraesettség, netán a szerencse?

Majdnem mindent szüleimnek köszönhetek. Ők éjjel-nappal dolgoztak azért, hogy a háború utáni kezdeti nehézségeken túl legyünk, és minél kellemesebb körülmények között élhessünk. Ezt úgy sikerült nekik elérni, hogy apám a rendszer kritizálása miatt kétszer is börtönben ült a Kádár korszakban. Nekik köszönhetem, hogy gimnáziumba mehettem, hogy nyelvet tanulhattam, hogy egyetemre járhattam. És persze tőlük, főleg édesanyámtól örököltem (és lestem is el tőle) a logikus gondolkodás képességét, azt, hogy a dolgokat összefüggéseiben kell látni, a döntéseket a lehetséges következmények mérlegelése után kell meghozni. És persze a szerencse is nagy szerepet játszott mindenben akkor is és talán egész életemben. És még egy dolog. Úgy gondolom, hogy fiatalabb koromban meglehetősen jól álltam az emocionális, érzelmi intelligencia kérdésében. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb emberrel gyorsan megtaláltam a közös hangot. A Kesztyűgyárban, de talán az egyetem is és a Tannimpexben is többen voltak, akik szerettek, mint akik nem. Így könnyebb volt a dolgokat intézni.

Ha jól láttam a könyvből, sem párttag nem lett, sem a titkosszolgálatok nem tudták rendesen beszervezni Japánba való kiküldetése előtt. Hogyan tudta megúszni ezeket az Ön által betöltött posztokon elvileg kikerülhetetlen „kötelezettségeket”?

Párttag voltam. Erről valóban nem írtam, egyszerűen azért, mert semmilyen nyomot nem hagyott a párttagság bennem. De ha már szóba került, leírom most. Még a Kesztyűgyárban Gulyás József igazgató mondta nekem (nem tudom már, hogy osztályvezetői kinevezésem előtt vagy után), hogy ideje lenne belépni a pártba. A ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején voltunk akkor. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen és én is úgy gondoltam, hogy ha egyáltalán lehet a dolgokon javítani, akkor azt belülről lehet megtenni. Mindenesetre azt majdnem mindannyian úgy éreztük, hogy ami egy taggyűlésen vagy szemináriumon elhangzott, azt jobb azonnal elfelejteni. Tehát meglehetősen passzív tag voltam. Ennek ellenére egyszer pozícióba is kerültem. Ez az egyetemen volt 1978-ban. Egy taggyűlésen, amelyen nem is voltam jelen, megválasztottak a kar párttitkárjának. De csak néhány hónapig voltam az, mert akkor hagytam ott az egyetemet.

A beszervezést tényleg elkerültem. Ennek oka talán az időhiány volt, hiszen még a kötelező kiképzésre sem jutottam el. A beszervezés ugyan elkezdődött, de mintha a beszervezők is bizonytalanok lettek volna abban, hogy mit kérjenek tőlem. Azt kérdezték például, hogy hajlandó lennék-e gazdasági információkat gyűjteni. Természetesen, válaszoltam, hiszen a minisztérium részben ezért küld ki. Azután az egész abbamaradt.

Miért érezte úgy, hogy a pályafutását papírra kell vetnie? És mi az a fő tanulság, amit a következő nemzedékek leszűrhetnek ebből a gazdag élettörténetből?

Először csak a gyerekeimnek és az unokámnak szántam az írást. El akartam kerülni azt, ami velem történt, hogy mire a dolgok érdekelni kezdtek, addigra már nem volt kit megkérdeznem. Azután, ahogy írtam, egyre inkább azt éreztem, hogy ez az életút gazdagabb, mint az átlagos és talán másokat is érdekelhet és talán tanulni is lehet belőle. Mindenki mást tanulhat belőle. A napokban megkeresett egy kollégám, egy kötetet dedikáltatott a fiának, aki az egyik multinacionális vállalat vezető állásában van. Azért küldjük neki – mondta -, hogy tanuljon belőle. Hátha mást nem, akkor annyit biztos tanulhatnak a fiatalok ebből, hogy fontos a kemény munka, a sport is és legfőképpen az, hogy olyan munkát keressenek, amelyiket szívesen, sőt örömmel csinálnak.

Szakmai tevékenységéből mire a legbüszkébb a számvetés után?

Egyiket sem szégyellem. Ami leginkább érdekes volt, az Japán. De, amire talán a leginkább büszke vagyok, azok az egyetemi dékánként elért eredményeim. Sok, akkori tevékenységem hatása még ma is érződik, és az angol nyelvű program, amit én gondoltam ki és hoztam létre, ma a kar zászlóshajója. De ugyanilyen büszke vagyok arra a húszegynéhány szakkönyvre, amiket írtam, és amelyekből hallgatók ezrei tanultak és tanulnak nemcsak Pécsett, hanem az egész országban.

Mint az utószóban írja, sajnálja, hogy nem készített jegyzeteket életéről. Hogyan idézte fel az egyes emlékeket? Milyen forrásokat használt, illetve kiknek a segítségét vette igénybe, hogy minél teljesebb legyen a visszaemlékezés?

Valóban nem készítettem feljegyzéseket, sőt még azokat a leveleket sem találtam meg, amelyeket édesanyámnak írtam rendszeresen beszámolva a Japánban történtekről. Az emlékezetemen kívül, amire támaszkodni tudtam, az azok az írásos emlékek voltak (pl. újságcikkek, megjelenések, vendégkönyv), amiket elhoztunk és leginkább a sok fénykép. Az akkori képeken rajta volt a dátum, ami segített az időbeni elhelyezéshez. Feleségem is segített. A gimnáziumi évek felidézésében volt osztálytársam Zemplényi Vera segített. A kesztyűgyári évek eseményeihez Marczi Mihályt, akkori kollégámat kerestem meg, ő könyvet is írt a kesztyűgyártás történetéről. A Tannimpex esetében felhívtam egyik volt beosztottamat, a reklámos Varga Juditot. A külkereskedelmi és Japánban töltött évek felidézésében Gádor Péter és Kelemen András voltak segítségemre. Előbbi volt Tannimpexes is és Japánban is együtt dolgoztunk egy évig, majd az utódom lett. Kelemen pedig a Hungarotex kiküldöttje volt Japánban, és ő is megírta visszaemlékezéseit angol nyelven.

Mennyi időt vett igénybe a kötet összeállítása (az ötlet megszületésétől a kézirat leadásáig)? Mi volt a legnagyobb nehézség az írás során, és hogyan lendült át eze(ke)n?

Az ötlet idén március elején-közepén született meg, akkor, amikor a COVID-19 miatt bezárták az egyetemet. Sós Csabával beszélgettem. Ő a Bonyhádi Cipőgyár egyik vezetője volt az akkori időkben és most nagyon aktív a közösségi médiában. Csinált velem egy interjút a Facebookra és bíztatott, mondván, hogy ez az életút megérdemli a megírását. Tehát valamikor március közepén kezdtem el. Június közepén készen voltam. Nem tudom, hogy a három hónap hosszú-e vagy rövid egy ilyen könyv megírásához.
Hosszan tűnődtem a könyv szerkezetén, de azután végül mégis ezt az időrendi bemutatást választottam. Mivel korábban csak szakkönyveket írtam, attól tartottam, hogy nyelvezete nem lesz elég könnyed. De azt hiszem, sikerült megtalálni azt stílust, amelyik illik az ilyen műhöz.

Szakmai köteteit neves magyar és külföldi kiadóknál jelentette meg. Önéletírása hogyan került egy viszonylag kis kiadóhoz? A kiadókereséssel kapcsolatban milyen tapasztalatokat tud megosztani hasonló műfajú kötetek szerzőivel?

Valóban, az elmúlt 20-25 évben a mi szakmánkban a legnevesebb kiadók (Műszaki, KJK, KJK-Kerszöv, Akadémiai) jelentették meg könyveimet. Ezekkel több díjat is nyertem, akadémiai és egyetemi nívódíjakat. Valójában nem is nagyon ismertem más kiadót (egy könyvem jelent meg még a Dialóg-Campus Kiadónál). Először arra gondoltam, hogy megpróbálom ennek a könyvnek a kiadatását az Akadémiai Kiadónál. A vezető szerkesztővel beszélve azonban erről le kellett mondanom. Az Akadémiai fő profilja a szakkönyvek kiadása, megpróbálkoztak ugyan a könnyedebb művekkel is, de állítólag nem jött be ez a váltás. Ekkor kezdetem keresni az interneten a lehetséges kiadókat. A nem túl intenzív keresésem után két kiadó maradt, az egyik azonban nagyon sokat kért. Maradt ez, beszéltem telefonon Soós Gáborral, aki a beszélgetés alapján megbízható, szimpatikus szakember benyomását keltette. Így választottam ezt a kiadót. Nem is csalódtam, a kiadó gyors és professzionális volt.

Van-e esetleg olyasmi, ami kimaradt a kötetből? Ha igen, miért döntött így? És tervezi esetleg egy másik kötetben ezek megjelentetését? Vagy valamilyen további könyvet?

Sok minden kimaradt, de egyik sem szándékosan. Csak az adott emlék akkor nem jött elő. Most nincs a terveim között egy újabb könyv megírása. Illetve mégis. A londoni kiadóm látta a közösségi médiában ezt a könyvet. Beszélgettünk és ő azt mondta, hogyha megírom angolul, akkor megjelenteti. Tehát elképzelhető, hogy lesz egy új könyv, ebbe pedig az innen kimaradt dolgok is belekerülhetnek.