„Mi, vadászok talán többen írunk, mint olvasunk”

„Valóban sok a kerítés, a drót, a korlát. Nem csak képletesen. Fogják a kezed, szűkül a szabad terület” – említ néhányat az utóbbi évek változásai közül Vida Gusztáv, aki vadásznovelláinak második kötetét adta közre Ez van címmel. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent gyűjtemény szerzője az interjúban kitér arra, hogy miért ismerszik meg igazán az ember vadászat közben, miben különbözik a kötete más vadászirodalomtól, és hogy miért volt könnyű felidéznie a 20 éve történteket.

Másfél évvel ezelőtti interjúnkban, első kötetéről azt mondta: „Kicsit suta-kurta. Nem jön át egészen az, amit akartam.” Mostani új kötetével pótolta, ami akkor nem sikerült? Minden bekerült az Ez van kötetbe, ami korábban kimaradt?

A gond abból keletkezett, hogy rossz volt a koncepció. Nem jól oldottam meg a feladatot. Nem láttam át, hogy mi fér bele terjedelemben – minőségben egy könyvbe. Mindegyikből hiányzik a másikban szereplő történetekből, amelyek egymásra épülnének. Átgondoltabb válogatás kellett volna, nívósabb, s talán szűkebb képanyaggal. Kár. Pedig Isten bocsássa meg, lehetett volna belőle egy egészen jó könyv is. Egyébként még most is kimaradt kettő-három novella.

„A vadűzés egyszer csak önmagunkkal szembesít bennünket” – írja Békés Sándor új kötete előszavában. Önt hogyan szembesítette saját magával a vadászat, mi az a legfontosabb dolog, amit megtanult önmagáról?

Közhelyszerűvé kezdenek válni az ilyen megállapítások, hogy a foci, a kártya, és még csomó más cselekménysor űzése közben ismerszik meg az ember jelleme igazán. Amelyben egyébként van valami. Így a vadászat esetében is. Ha társaság megy együtt: viselkedésünkkel javíthatjuk, vagy ronthatjuk a másik esélyeit. S ha egyedül vagy…? Akkor tényleg magad vagy. Távolinak, akár veszélytelennek is tűnhet a kontroll. Döntésedet akkor a benső etikád irányítja csak. Aztán utólag, elgondolkodhatsz ezen. Ami a legfontosabb, hogy kint nem oldódhat meg Minden. Sokáig hittem, hogy ha „Azt” elérem, megváltás lesz. Dehogy. Nem menekülhetsz el magad elől. Az csupán egy része az életednek, ami ennél jóval összetettebb.

Mit gondol, mi az, ami megkülönbözteti az Ön kötetét a kortárs vadászirodalom többi darabjától?

A különbség magában az emberekben rejtőzik: a szűrők. Ahogy látják és érzékelik a világot. Ez az alap. Ezután, hogy a benyomásokat. amik bennünk keltek akkor, miként tudjuk interpretálni (átadni) szavakkal. Magam néha azt gondolom, hogy Sólyom (Láng Rudolf) és a kőbaltás ember vagyok. Egyszerre. Olyan gondolatom is támadt, hogy mi, vadászok talán többen írunk, mint olvasunk. Az érdek és az érték, két különálló kategória. A hátszél inkább az első irányából fúj.

Erős nosztalgia, a múlt iránti tisztelet és vágyódás, illetve a jelenben való idegenségérzet is áthatja az írásait. Mi veszett el a korábbi évtizedekből, amit ma már hiába keresnénk?

A fiatalság, és az abban – abból gyökeredző hit. Hogy van jövő. Szép és jó. Értelmes, értékes. Ez veszett el bennem. Sok törés ért. Most már szembesülnöm kell avval, hogy ennyi volt (nagyjából). Erre futotta. Menekülök a múltba. Nosztalgia, valóban.

Legtöbbet belül változunk. Csak kényelmesebb azt kivetíteni a bennünket körülvevő világra. Mert valóban sok a kerítés, a drót, a korlát. Nem csak képletesen. Fogják a kezed, szűkül a szabad terület. Szabályozva van hektárokra, hogy hova mehetsz. A technika mai állapota mellett, nem maradhat titok az éjszakában sem. Fehér foltok legfeljebb az óceánok mélyén léteznek. A rejtelem, a képzelet varázsa van kopóban.

Összegezve: a színek leginkább bennünk laknak. Azok tűntek el. Elhasználtam őket az idők során.

Az utószóban elbizonytalanítja az olvasót: „Lehet, csak álmodtam az egészet. (…) A lényeg (…) Amit képzelünk.” Mennyire volt nehéz az emlékek felidézése, évtizedek távlatából? Mennyire érzi úgy, hogy hitelesen adták vissza az érzéseit, a történéseket a novellák?

Békés Sanyi bá’ még korábbi előszavában fogalmazott úgy: „Bizony vannak ebben a könyvben olyan résztörténések, melyeket fejcsóválva olvas az ember.” Ezeknek a kalandoknak az élét akartam ezzel a szófordulattal tompítani.

Az emlékezéssel egyébként gondom nem volt, mert a szövegek jelentős részét frissiben rögzítettem, anno. Van amit majd’ húsz éve. Szóval hűen adják vissza az akkor megélt lelkivilágomat.

Az előző interjúban azt mondta, „gyakorlatilag tíz éve leblokkoltam. Azóta öt-hat teljes szöveget, ha összehoztam. Nem látom értelmét.” Változott-e azóta ez az állapot? Tud újra írni? És ha igen: mit?

Csak rosszabbodott a helyzet. Szívom magam. A rosszul meglőtt, sebágyban fekvő vadnál használják ezt a kifejezést. Van úgy, hogy feláll és felépül.. De, leginkább csak elpusztul dögön.
Nem figyelnek rám, hiányzik a pozitív töltetű visszajelzés. Pedig tudom, hogy nem erről szól az egész… Beleszürkülök a közönybe. Nem értem, valójában mit is várnék. Pajzsra emelés, mifene? Menedzselni magamat képtelen vagyok – alkatom nem engedi -, más meg miért tenné?

Említette, hogy verseket is költött nagy számban. Azokat nem tervezi kiadni? Esetleg van valami más terve egy új kötetre?

A versekkel kínlódok most. Azokat meg végképp nem olvassa senki. Vagy ördög tudja…Számítógépre viszem, s elküldöm pár fajsúlyosabb helyre. Aztán meglátjuk. Saját erőből biztosan nem adom ki.

Sajnálom a 2007 után eltelt időt. Akkor teljesedett ki a világ előttem. Alig van nyoma, pedig csoda nagy hevüléseink voltak még akkor is az elején. A korábbi kérdésében említett féltucatnyi írás arról a korról szól. És sok-sok feljegyzés, naplórészlet, meg persze fotó. Ekkor már digitális géppel dolgoztam, a képek lehetnének színesek is. Ez még beleférhet talán.