Miért szolgáltam a rendszert? – Hát volt másik?
Kanyó András sok évtizedes életpályáját tárja fel Egy kirúgott hírszerző emlékei című, most megjelent kötetében. Az egykori ÁVH-s hírszerző és újságíró a Könyv Gurunak adott interjúban egyebek mellett arról is mesél, hogy mi okból nem írhatta le mindenkinek a nevét, miért nem whiskyztek együtt Kádár Jánossal, és hogy melyik hírszerzői sikerére a legbüszkébb.
Az átlagtól eltérő pályája volt: történelmi események tanúja is volt olyan munkahelyein, mint az ÁVH vagy a Népszabadság szerkesztősége. Mit gondol, a könyvének melyik részeivel gazdagítja leginkább a történelmi ismereteinket? Mi az, amit csak az Ön története által ismerhetünk meg a 20. századból?
A közreadott kötetben elsősorban a hírszerzés korai állapotáról szóló rész az, ami újdonságnak számíthat. De úgy gondolom, hogy az Öntő Ipariskola leírása is jól jellemzi az akkori szakmunkás képzés előnyét: bentlakásos kollégium, az elméleti és a szakoktatás jó párosítása. A másik az alsó néprétegekből való kiemelkedést segítő szakérettségi. Volt hátránya is, de sokunkat segített a továbbtanuláshoz.
Azt írja, hogy akkortájt, amikor a hírszerzőiskolába került, jól látta, hogy míg Önt felemeli és kivételezett helyzetbe hozza a rendszer, aközben a családját, a szerelme családját (és sokakat még az országban) éppen hogy ellehetetleníti. Miért érezte úgy, hogy ennek a rendszernek a szolgálatában kell maradnia? Sosem okozott ez frusztrációt?
Természetesen frusztrált a tény, hogy miközben a rendszer engem felemelt, másokat, így a szüleimet és sorstársaikat lenyomta. De ugyanígy járt el a polgári réteggel is. Ezt jelzi Ica [a szerelme, a szerk.] egyetemi felvételije. Elutasították, mert a szülei magánzók voltak. Hogy miért szolgáltam mégis a rendszert? Hát volt másik?
A kötet elején külön jelzi, hogy a történetben szereplő nevek némelyike álnév, mert a magyar hírszerzés érdekeinek védelme érdekében ma sem nevezheti meg őket. Miért sérthetne hírszerzési titkokat bő fél évszázad elteltével, ha megjelennének a valódi nevek?
Kormányváltás ide, kormányváltás oda,
a haza nem költözött, nem lett más, és a hírszerzés sem. Az érdekek ugyanazok ma, mint 50 évvel ezelőtt.
Az ellenfél keresi a réseket, s ha megtalálja tovább nyomul. Nem kell neki segíteni. Azonkívül azt is el kell kerülni, hogy ártsunk az utódoknak. Hiszen a hírszerzés érdekeit még egy félévszázad múltán is sértheti, akár csak egy elejtett megjegyzés is.
Melyik hírszerzői sikerére a legbüszkébb?
A Londoni Magyar Kultúrkör létrehozására emlékszem szívesen. Azzal ugyanis sok magyar emigránsnak segítettünk kapcsolatot tartani az országgal, a magyar kultúrával.
Ez nem inkább kultúrdiplomáciai feladat volt, mint hírszerzői?
A Kultúrkör létrehozása két célt szolgált. Egyrészt teljesítette azt a feladatot, hogy gyengítse az ellenséges emigráns szervezeteknek a kint élő magyarokra gyakorolt befolyását. Másrészt segítette a hazájuktól elszakadt emigránsokat a magyar kultúrával, azon keresztül a hazájukkal való kapcsolattartásban. Honti Hanna vezetésével érkezett Londonba Melis György, Domahidy László operaénekesek. Ők kizárólag a kinti magyaroknak adtak műsort a követségen. Aztán a Kultúrkör könyveket, folyóiratokat, filmeket is kapott hazulról, könyvtár létesült. Szóval kettős feladatot teljesítettünk. Büszke vagyok rá. Az országimázs és a befogadó országgal való kapcsolatok ápolását szolgálták Fischer Annie zongoraestje és a világhírű Lakatos zenekar előadása a Royal Albert Hallban.
Amikor a Hírszerzéstől eljött a hatvanas években, egy ideig alkalmi munkákból kellett élnie, ám hamarosan egy akkoriban szintén bizalminak számító állásba kerülhetett a sajtóban. Mit gondol: a nyelvtudása vagy az egykori hírszerzői múltja számított többet abban, hogy újra ilyen kivételezett helyzetbe, például külföldi tudósítói posztokra kerülhetett?
A sajtóba nem a hírszerző múlt, hanem a kényszer és a véletlen segített. Randé Jenőnek köszönhetem. Ő indított el az újságíró pályán. A nyelvtudás persze nagy segítségemre volt. Végül is három nyelven – angol, német, orosz – írtam és beszéltem. Ez a tudás mára kissé megkopott. Talán az angol a legkevésbé.
A hírszerzői karrierjének lezárása után volt-e olyan alkalom, hogy kért Öntől valamit a hírszerzés? Vagy, mint a pártlap újságírója kötelessége is volt, hogy jelentse, ha olyasmi jutott a tudomására, ami a Népköztársaság érdekeit sértheti?
A hírszerzés természetesen megtalált, amikor helyzetbe kerültem. Csakhogy akkor már a Népszabadságnál dolgoztam. S a Politikai Bizottság egy határozattal megtiltotta a pártmunkások beszervezését. Márpedig a Népszabadság munkatársa pártmunkásnak számított. Ez a határozat ott volt a főszerkesztő páncélszekrényében.
Az 1956-os forradalmat kötetében több ízben is „eseményeknek” nevezi, akárcsak a Kádár-kori hivatalos szóhasználatban tették. Ennek mi az oka?
Az MSZMP Központi Bizottságának Történelmi Albizottsága felkelésnek minősítette 1956-ot. Ezt a meghatározást én is elfogadtam.
Több külföldi államférfival is készített interjút hosszú újságírói pályája során. Miben különbözött azoktól a Kádár Jánossal készített nevezetes beszélgetés?
A Kádár interjú egy teljes korszakot ölelt fel. Nem is beszélve a személyes vonatkozásokról. A külföldi államférfiakkal készített interjúk általában szűkebbre szabottak voltak. Egy adott témakörről – például a közép-hatótávolságú rakéták Németországba telepítéséről – szóltak. Személyes ügyeket alig, vagy egyáltalán nem érintettek.
Voltak-e a Kádárral készített interjúsorozatnak olyan kulisszatitkai, személyes vonatkozásai, amelyeket a könyvben nem idézett föl, de érdemes lenne megemlíteni?
A Kádár Jánossal készített interjú teljes anyaga megjelent a Végakarat című kötetben. Nem hallgattam el semmit. Egyébként kulisszatitkok nincsenek, emberi megnyilvánulások persze voltak. Például az, hogy már az első beszélgetésünk közben itallal – whiskyvel – kínált. Ő is szeretett volna inni legalább egy kortyot. Az orvosok azonban eltiltották a szesztől, s munkatársai, például a titkárnője ehhez tartotta magát. Nekem szívesen adott volna, de Kádárnak nem. Így aztán én sem kértem. De emberi megnyilvánulás volt az is, hogy nem akarta megnevezni Kovács István KB-titkárt, aki elárulta őt.
Hiába faggattam, azzal válaszolt, hogy ő nem fog ujjal mutogatni senkire sem.
Mint ahogy nem haragudott Szakasits Árpádra sem, aki a kihallgatásai közben a tényeknek nem megfelelő, terhelő vallomást tett rá. Kádár azonban úgy vélte, hogy azt kikényszerítették belőle.
(A szerző könyvének bevezetőjét Ízelítő rovatunkban olvashatja.)
Borítókép: Kanyó András a Vörös téren az 1950-es években.