„Mindenki számára tanulságos lehet, ahogyan a gyerekkoromról írok”

A fokhagymaszag és az embertelen hideg lepte meg legjobban Steve Boatenget, amikor 1978-ban egyetemistaként Magyarországra érkezett Ghánából – derül ki a szerző Pálmabor és kukacok – Egy orvos útja Ghánától Somogyig című kötetéből. A Személyes Történelem kiadó gondozásában nemrég megjelent önéletrajzi történet szerzője az interjúban beszél még könyvírási motivációról, címválasztásról és máig őrzött ghánai családi hagyományokról.

A kötetében azt írja, hogy már 2007-ben elkezdte az élettörténetét írni, de csak mostanra tudta befejezni. Miért volt ilyen nehéz eljutni a szöveg befejezéséig?

Alapvetően a pénzhiány miatt késett ennyit a könyv. Már 2010-ben szerettem volna kiadatni, de akkor nem volt meg a megfelelő anyagi háttér a kiadói költséghez.

Milyen megfontolások alapján érezte úgy, hogy meg kell írnia a történetét?

Három oka volt, hogy nekiálltam ennek a kötetnek. Egyrészt fontos volt számomra a családfakutatás. Másrészt szerettem volna az utókornak hátrahagyni egy rólam készült könyvet. Végül, de nem utolsósorban az 1990-ben megszenvedett ghánai tartózkodásunk előzetesének is szántam ezt a kötetet.

Mi a legfőbb tanulság, amit leszűrhet az olvasó a kötete olvasása során?

Úgy gondolom, minden olvasó számára tanulságos lehet az az őszinteség, ahogyan a gyerekkoromról írok. De talán az is érdekes lehet másoknak ebből a könyvből, ahogyan a szerző felnőttkoráig tántoríthatatlanul kitart a célja elérése érdekében.

Hogyan talált rá a címre, és van-e esetleg valamilyen átvitt értelme az egész életének tükrében?

Nincs benne semmi átvitt értelem, csak egyszerűen jól hangzik. Úgy jött, hogy a kiadó vezetőjével beszélgettünk egyszer, és rájöttünk, hogy a könyv egyik fejezétenek a címe – „Pálmabor és kukacok” – tulajdonképpen tökéletes lenne a kötet címének is.

A Pálmabor és kukacok című könyvében azt írja, Magyarországra érkezve nagyon meglepte a havazás, a pálinka, de a lányok nehezen megjegyezhető neve is. Utólag visszatekintve mi volt a legnagyobb kulturális sokk, ami itt érte?

Amikor 1978-ban Magyarországra érkeztem, több dolog is nagyon megdöbbentett. A buszokon például sokáig nem tudtuk, hogy mi volt
az a jellegzetes szagfelhő. Végül a barátommal rájöttünk, hogy az idős utasok által elfogyasztott fokhagymás kolbászos reggeliből származott. De ugyanilyen meglepő volt a nyersen felszolgált zöldség vagy az, hogy az ebédek több fogásosak. Ghánában én ehhez nem voltam hozzászokva. Szintén furcsa volt a helyiek sötétebb öltözéke. Az első télen pedig nagyon megdöbbentett a nagy hideg. A Keleti pályaudvaron kísértünk el egyszer egy csoportot, és nagyon fáztunk, mert sokat kellett várni a vonat indulására a huzatos épületben. Mínusz tizennyolcat mutatott a pályaudvaron lévő digitális hőmérő. Nem éreztem a fülemet, olyan hideg és kemény volt, és azt hittem, el fog törni, ha megérintem.

Vannak-e olyan szokások, amelyeket megőrzött ghánai gyerekkorából, és a családjának is megtanított?

Hogyne! Mindenkinek kötelező például a mi családunkban az angol nyelv megtanulása. Azután az is családi hagyomány, hogy mindegyik gyereknek van nem hivatalos ghánai neve is. Ahhoz is ragaszkodom, hogy a gyerekeknek legyenek hagyományos ghánai ünnepi ruhái is, továbbá szintén vannak ghánai tárasjátékaik és dobjaik. Az pedig ugyancsak Afrikából származik, hogy szeretnek csípősen enni.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget az írás közben?

Elsősorban az volt a legnehezebb, hogy magyar nyelven írjak könyvet. Másrészt az is komoly kihívás elé állított, hogy kinyomozzam a családfámat.

A kötet – mintegy váratlanul – még fiatal orvos korában ér véget, ghánai hazalátogatásuk idején. Tervezi egy folytatás megírását is, hogy bemutassa a szakmai karrierjét és a családi életét is?

Igen, természetesen, már neki is kezdtem, és dolgozom a folytatáson, a második köteten.