„Nem külső kényszerből írok. Ha nem megy… hagyom a francba”

„A nyomozás során a cél az elkövető, vagyis a tett bizonyítása, míg a vadászat során maga az állat élete a tét” – fejtegeti Vida Gusztáv, mi a hasonlóság a nyomozói munka és a vadászat között. A Volt egyszer egy Gencs című vadásztörténeteit az Ad Librum kiadó gondozásában a közelmúltban publikáló szerző az interjúban beszél írói időbeosztásról, a verseiről és arról is, hogy mivel próbálja meggyőzni a vadászatot elítélőket.

„Számomra minden egyes vadam egyszeri és nagy esemény” – írja az egyik történetében. Ezt ma is így érzi?

Szégyenszemre, már nem. Ez, kérdés nélkül is felvetődött már korábban bennem. Elsősorban magamnak kerestem a magyarázatot… Egyszerűen megkopott a lelkem? Öregszik, fáradt-fásult lett? Nem arról van szó, hogy nem tisztelem, vagy becsülöm a vadat, ne éreznék izgalmat és ne vágyakoznék ki, de átalakult a dolog belül. A „hőskorban” még sokat számított, hogy megszerezzem, enyém legyen, birtokoljam. Fizikálisan. Mára fontosabb a lehetőség, hogy módomban áll. Ha akarom. S amilyen kisszerűek vagyunk (vagyok), talán törvényszerű is mindez. Lehetőségeim korlátozottak, a magyar tájakat járom, itt mindössze öt nagyvad faj honos. Elsősorban tarvadra szól a jogosítványom, de arra gyakorlatilag korlátlanul. A lelövési tervekben megfogalmazott számok magasak, idővel bizony rutinszerűvé válik a vadűzés némelyik változata.

„A vad elejtése önmagában nem irodalmi téma. Az irodalom (a művészet) alapja nem lehet más, mint maga az ember. Jelen esetben a vadász. (…) Nincs értelme semmilyen írásnak, ha nincs „üzenete”” – idézi honlapján Békés Sándort. Ön milyen üzeneteket fogalmazott bele a novelláiba?

Először talán Ugray Tamás fogalmazta meg leírt módon: Te gyerek, te nem is a vadászatról írsz. Hanem magadról. Talán, leginkább így. A hangulataimat, az érzéseimet mutatom. S egy sajátos korrajzot, hogy akkor épp miként volt.

Hány év termése ez a 15 írás?

Hozzávetőleg hat-hét évet fednek le, 2005-tel bezáróan. A történetek – jellemzően – az események megtörténtét követő hetekben születtek.

 Mikor kezdett írni, és milyen indíttatásból?

Talán, amióta írni tudok. Ösztönös késztetés volt. Több-kevesebb rendszerességgel mindig is rögzítettem a körülöttem-bennem történteket. Önmegvalósítási forma?

A vadásztörténeteket meg eleinte a magunk szép hevüléseinek emlékére rögzítettem. Hogy felidézhessük majdan azt, hogy milyenek (is) voltunk. Nem volt butaság… Lajos például most azt mondja, el se hinné, hogy az a nap valóban megtörtént. Még olvasva se. Hanem a fotó bizonyít. Az a marha, tényleg belement a Marcalba. Hóban.

A bevezetőből kiderül, Kittenberger Kálmán Utolsó afrikai vadászatom című kötete fogta meg annak idején, és mozdította el a vadászat felé. Mi tetszett meg gyerekként a vadászatban, és hogyan változott a látásmódja az elmúlt évtizedekben?

Kittenberger gerinces és fair ember volt. Ez szerencsére átjött az írásaiból. Ott önmagán múlott minden. Akkoriban még volt némi titok arrafelé, s romantika az egészben. Ezek fogtak meg.

Talán ösztönösen nyitott voltam a nemesebb gondolatok, tettek irányába.

Mindőnkben ott az ősi, örökölt gén: fajfenntartás, zsákmány (élelem). A csajozás, majd’ mindenkiben előjön. (Ok. A hapizás is.) A vadászathoz már emlékeztető oltás kell.

Sokat nem változott a látásmódom. Ma is azt tartom, ha sportszerűen űzzük, kihívás tud lenni. A mi ügyességünk, kitartásunk képes arra, hogy sikerre vigye a kalandot, a vad sokkal különb érzékszerveivel szemben.

Nyomozóként is dolgozott évtizedekig. Üldözött orvvadászokat is? Mit gondol róluk?

Embere válogatja. (Válogatta.) A szenvedélyt becsültem és tiszteltem bennük. Bizonyos fokig meg is értettem őket. Természetesen, ez dolgaim intézésében nem befolyásolt. Belső megítélésem irányukba, a hozzáállásuktól függött. Aki üzletet látott benne, az bűnöző és tolvaj. Vagyis lop. Aki ösztönei-vágyai végett járta a vadont, szimpátiámat bírta, ha a jogkövetkezményektől nem is mentesülhetett. Nem szándékom felmenteni őket, de elfogadom, hogy vannak, voltak (a szocializmusban-, azt megelőzően, most is, más-más okokból kifolyóan) olyan élethelyzetek – önhibán kívül – amikor csak így lehet ezt benső kényszert kiélni.

Ez egyébként kényes téma.  Mármint, hogy mi az orvvadászat, s ki a vadorzó. Akinek nincs engedélye? Ennél azért ez összetettebb.

Milyen hasonlóságot és különbségeket lát bűnüldözés és vadászat között?

Megközelítés kérdése. Mégis, több a hasonlóság. Gyakorlatilag a semmiből indulsz, s abból kell, szeretnél „eredményt” elérni. A nyomozás során a cél az elkövető, vagyis a tett bizonyítása, míg a vadászat során maga az állat élete a tét. Van esély, mindkét esetben a másik oldalon is. Ami a bűnüldözés esetében nyomasztóbb, az az, hogy minden reggelre kelve szembesülsz azzal, hogy ismeretlenek (mindig-mindig) „elrontottak” nyolc-tíz dolgot. Presszió. Nem hagyhatod, hogy sorozatok éljenek a területen, zavarva-sértve a népet. S rabló, gyilkos, erőszakoló sem lehet büntetlenül. És minden nap ez. Vadászatnál más. Nem sikerült, hazamész. Majd, holnap. Talán.

Ami hasonló, hogy nem szabad feladni. Ha folyamatosan jó döntéseket hozol, elébb-utóbb sikerül.

Biztos szokott beszélgetni olyanokkal, akik elítélik a vadászatot, mint gyilkos, elit szórakozást. Hogyan érvel nekik a vadászat szépségei és hasznossága mellett?

Nem érzem szükségét mindenképp meggyőzni őket. Ez kicsit olyan, mint az ízlés. Erőltetve úgy sem lehet a másikét befolyásolni.

Ha nyitottabb hozzáállással találkozom, akár ki is viszem magammal, sejtse meg önmaga, hogy mi a varázs az erdőben, milyenek a hajnalok, a telihold világította rét, a csönd, a neszek, a titokzatos hangok a sötétben.

Lesse (várja) a rókát, hóban, órákon át. Elfárad, kicsinek érzi magát. Csak ritkán szól a puska. Valamit sejteni fog…

Vagy ráveszem, hogy olvasson Zsindely Ferencet, Fekete Istvánt. Árnyalódni fog benne az addig kialakult kép. Megérti, hogy leginkább rajtunk múlik – vagyis ez is emberfüggő –, hogy miként csináljuk.

A hasznosságát egyébként meg, nehéz nem belátni. De helyesebb szükségszerűségről beszélni. Ha az ember, egyszer ilyen mértékben beleavatkozott a természet rendjébe, már nem lehet odadobni a gyeplőt. A „civilizáció” ki/pusztítja a természetes állatvilágot, a vadászat, – ha rendesen működik – csak szabályozza. Pl. a létszámot.  Magyar viszonylatban, a mezőgazdaság nagyobb létszámú szarvas populációt már nem is tudna elviselni. Az érdek országonként, tájanként más és más. Számomra világos, hogy egy-egy ritka faj egyedének elejtéséért járó pénzösszeg, amennyiben annak csak egy részét is az adott állat érdekében fektetik később be, több hasznot hajt védelme érdekében, mintsem ha teljesen betiltanák a vadászatát.

Mi az, amit Ön sem szeret a vadászatban, a vadászokban?

Nem szerencsés általánosítani. A vadászatban talán, csak annak a korlátai zavarnak. Ma már nem lehet elmenni – vagy legalább is bajos – a hóban egy kan csapájának a nyomán, megkeresve annak nappali vackát. Ziher, hogy hamarosan másik biztonsági körzetbe vált át. De ezekkel a szabályokkal tudni kell együtt élni. Nagyobb részüket a mi érdekünkben hozták, például, hogy agyon ne lődözzük egymást. Hasonlóképp’ az indiánokhoz. Ki ne szorítana értük a könyveket olvasván. Oszt’ lássuk be, nem tartható, hogy pár tízezer (?) lovas foglalja csak el a végtelen prérit. Kellett a hely – elfogadható – a pioneereknek. (Az embernek.)

A vadászok meg… Aki vadász, az elfér mellettem. Talán én is mellettük. Megegyezünk.  Ami zavaróbb, hogy státusszimbólummá vált. Úgy erős tíz éve történt, addig csak az ment, akit érdekelt. Most már sokan pénzt látnak benne, annak (a hatalomnak) a prezentációját.

Mikor jut ideje az alkotásra?

Időm van. S olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyakorlatilag magam osztom be, hogy azt mire fordítom. (Ami egyébként a legnehezebb.)  „Pont egy életnyi.” Ami nem korlátlan. Pár éve, még azt mondtam, hogy tíz év ha lenne… Mára már lejjebb adom. Kettő-három, ép tudattal. Mondjuk, abba is sok minden belefér.

Mi inspirálja az írásra? Milyen körülményeket teremt, hogy jól menjen az alkotás?

Nem tudom megmondani. Talán előbbre jutunk, ha kizárom azokat a tényezőket, amelyek nem játszanak. Nem magamutogatás, nem pénz. Az is dőreség lenne, ha azt hinném, hogy tudat- és értékformálás, vagy közvetítés. Ösztönös önkifejezés. Meg nyomhagyás.

Hogy beigazoljam – azon néhányaknak – akik hittek, bíztak bennem, hogy tényleg van, lesz valami a faszi körül, ami jó, és értékes.

S nem pazaroltam el minden talentumomat. Próbálkozom időnként otthonos, meleg kuckókat, sarkokat kialakítani körülöttem, ahol csak ezt csinálnám. Ahol jól érzem magam, s minden körülmény ideális. Eddig nem jött össze. Leginkább ott írok, ahol sikerül.

Próbált más témában is alkotni? 

Igen. Nagyszámú versem van. Nagy káoszban, a számítógépes fáim minden ágán-levelén. Áttekinthetetlen. Ezzel a műfajjal már tucat éve felhagytam.  Igazából – eredetileg – egy (egyetlen) Könyvet szerettem volna megírni. Hogy majd. Majd. Még nem tettem le róla egészen. Hogy miről szólna? Nem hiszi el… Az életről. Az enyémről, ahogy éreztem végig. Ezer és ezer feljegyzés, gondolat, mondat hever szanaszét irkalapon, cetliken, füzetekben, diktafonon. Ha felét megtalálom, már elég. Holnap neki is állok. Na jó, holnapután. De lehet, hogy megvárom vele a halálom napját.

Egyébiránt – isten bocsássa meg – az itt szereplő szövegek sem csupasz vadásztörténetek.

Vannak további írásai ugyanebben a témában? Ha igen, mi alapján döntött, hogy mi kerüljön be a kötetbe?

Ahogy idővel szaporodtak a novellák, alakult ki bennem a terv. Két kötetet szerettem volna létrehozni. Az egyik – a mostani cím alatt – úgy tíz éve „kész”, mintegy ötven írást foglalt magában. A folytatás, a „Megváltozott világ” 2007-től kezdődne. Sok minden megváltozott. Lehetőségeim megnőttek, teljes jogú vadásztársasági tag lettem. S magam is legalább annyit változtam, mint az engemet körülvevő világ.

Csak vártam. Hogy, majd nekiállok a másodiknak is. S idén nyáron kezdtek el kapacitálni Barátaim, hogy könyv kéne. El kell kezdeni. Hezitáltam hosszat. Aztán beláttam, hogy ilyen hátszelem soha a büdös életben nem lesz, hát beadtam a derekamat. De ez súlyos kompromisszumokat követelt. Takaróm hossza véges, így megragadva az Ad Librum kiváló ajánlatát, adott karakterszámban kellett gondolkodnom. Felmerült, hogy valami válogatás kötet, belevéve már az újakat is. Végül, amellett döntöttem, hogy megharmadolom-negyedelem a „Gencset”.

Az egész folyam, kicsit hajaz Széchenyi Ahogy elkezdődött című könyvére, így igyekeztem a tematikát megtartva, vadfajonként, évekként időrendben kiválasztani történeteket úgy, hogy bennük legalább felvillanjanak a fontos szereplők. Kicsit suta-kurta. Nem jön át egészen az, amit akartam.

Előfordult, hogy megakadt, leblokkolt írás közben? Ilyenkor mit csinált?

Nem külső kényszerből írok. Ha nem megy… hagyom a francba. Csak tiszta szívvel – mint ahogy vadászni is – lehet ezt. (Ha kikívánkozik.) Teszem a dolgomat, kimegyek a kertbe, vagy ami éppen soros. Lemegyek a kocsmába, sakkozok. Olvasok. Aztán, ha érdekel a téma, izgat, később leülök újra.

Gyakorlatilag tíz éve leblokkoltam. Azóta öt-hat teljes szöveget, ha összehoztam. Nem látom értelmét. Vázak vannak, címek, amelyek mögött szép történések rejlenek.

Van valaki, akivel elolvastatja az írásait megjelenés előtt? Milyen tanácsokat fogad meg?

Igen, a környezetemben élők azon körének, akik fogékonyabbak a szövegekre. S egy ideje hasonló cipőben járó olyanoknak, akiket lelkületben közelebb állónak érzem magamhoz. De ez esetleges. Van jó pár olyan beszédem, amiket ember nem látott.

Az észrevételek, tanácsok néha fájóak. De nem vetem el, még ha első reakcióm elutasító is. Emésztem. Gyakran – idővel – belátom, hogy igazuk van, s korrigálok a kifejezéseken, hogy kevésbé legyenek provokatívak. Komoly hibám a központosításoknál van. Itt főleg örömmel veszem a segítséget. Békés Sándor és Sáry Gyula kritikái mérvadóak voltak.