“Nem volt más célom, mint hogy nyilvánosságra kerüljön az Üzenet”

“Talán az egész életem kellett hozzá” – töpreng el Konkoly Miklós, amikor arról kérdezzük, mennyi idő alatt gyűlt össze a muníció új kötetéhez, a Háborúság és békességhez. A Könyv Guru kiadónál megjelent filozofikus, az élet értelmét, a transzcendenciát boncolgató írás szerzője mesél “csodabogárságról”, a kötet témájául szolgáló “Üzenet” lejegyzéséről, az álnévválasztás bonyodalmairól, és arról is, miért volt fontos a “próbaolvasók” véleménye.

A kötete címe Tolsztoj világhírű regénycímének parafrazeálása. Miért választotta ezt, és hogyan kapcsolódik a mű témájához?

Két, egyébként külön futó szál találkozásáról lehet itt szó, mert hát tulajdonképpen nem volt tudatos a cím választása. Az egyik szál Tolsztoj életműve és személyes példája iránti érdeklődésem és tiszteletem, amellyel ő az olvasott íróim közül kiemelkedik a számomra legkedvesebb művével, és élete utolsó napjainak történéseivel: a Feltámadás című regényére, és az önként vállalt “futására” gondolok itt. A másik szál pedig saját tapasztalataim kétpólusú természete: zaklatottság és nyugalom, homály és tisztánlátás, sötétség és világosság. A két szál pedig egy ihletett pillanatban összefonódott, és a Háború és béke regény címére visszhangozva fogalmazódott meg.

Miért egy titokzatos körülmények között zajló, fiktív beszélgetés/vita formájában írta meg az üdvtörténettel, hittel, transzcendenciával, világmagyarázattal foglalkozó eszmefuttatását? Mennyire saját élménye az, amikor a főszereplő bevallja, hogy mindenki különcnek és csodabogárnak tartja ezen gondolatai miatt?

Mindenek előtt itt is meg kell erősítsem, amit már az első kérdésére adott válaszomban is jeleztem. Ahogyan a tudatosság nem volt jellemző a cím választásában, úgy a történet születésében, formájának kiválasztódásában sem az játszotta a főszerepet. Mondhatnám úgy is, hogy “így jött az Üzenet”. Kétségtelen azonban, mint például az egy álomban is felfedezhető, hogy a valóság elemeiből, sőt bizonyos, mélyről jött tudatosságból is összeállhat egy-egy kép, akár egy tabló is. Így például az is, amelyre rátapintott: valóban saját élményem a “csodabogárságom” megtapasztalása, már ami a létezés-látásomat és annak fogadtatását illeti.

Voltak-e irodalmi előképei, amelyeket ilyen vagy olyan formában felhasznált a könyvének írása közben?

Az előzőek után biztosan nem lesz meglepő a válaszom: nem voltak irodalmi előképeim ehhez az íráshoz, ezért is vallom be őszintén a szinopszisban, hogy csupán lejegyzője vagyok egy Üzenetnek. Miközben természetesen teljes körű és személyes felelősséget vállalok a leírtakért, legyen az akár ártalmas, akár üdvös. Ha mégis felfedezhetők lennének bizonyos előképek, azok az “alámerültből”, a tudattalanból jöhettek az írás nyilvánosságára.

Mi a célja ezzel a három beszélgetéssel? Mit gondol, milyen reakciót vált ki a szöveg az “ideális olvasóból”?

Lehet, hogy kevéssé hihető, amit válaszolni fogok, pedig őszintén mondom: nem volt más célom ennek a három beszélgetésnek a leírásával, mint az, hogy nyilvánosságra kerüljön az Üzenet. Ami pedig a várható reakciókat illeti, nos, szélsőségeseket sejtek: elmarasztalást, netán “megkövezést”, vagy pedig lelkesedést. Mindkét végletet elfogadom majd, ahogyan természetesen a “közbenső” ítéleteket, vagy az érdektelenséget és a hallgatást is.

Leszármazottainak ajánlotta a kötetét, mintegy örökségül. Rajtuk kívül kiknek ajánlja még a Háborúság és békességet? Kik a kötet célközönsége?

Pontosan fogalmazott, örökségül szánom nekik, másképpen mondva, mintegy stafétabot átadásul, hogy vigyék tovább az érdeklődést a másik, meg nem tapasztalható valóság iránt. A “többiekre” vonatkozóan abból indulok ki, hogy az ismeretségi körömben azoknak adtam egy-egy könyvet a tiszteletpéldányaim közül, akikben éreztem valamilyen kapcsolatot, de legalább vonzódást a transzcendens való iránt. A hozzájuk hasonlókat gondolom tehát célközönségül, még akkor is, ha megerősítem, és ez most itt eretnekül is hangozhat, hogy nincs megfogalmazható célom ezzel az írással.

Melyik a kedvenc mondata (bekezdése) a kötetből?

A második beszélgetés vége, K. bíboros útravalója hősünk számára. Anélkül, hogy – profánul fogalmazva – lelőném a poént, azt válaszolom kérdésére, hogy legyünk bizonyosak a “mindkét valósághoz” kötődő odatartozásunkról.

Nem hosszú a mű, ám igen elgondolkodtató témákat vet fel benne. Mennyi idő alatt gyűlt hozzá a szellemi muníció? És mennyi időt vett igénybe a szöveg megírása?

A második kérdésre könnyebb válaszolnom: pontosan kilenc hónap telt el a “fogantatás” és a “napvilágra születés” között. Az első pillanatot egy parkban ültömben kapott benyomáshoz tudom kötni, a második időpont a kézirat első, nyers, de befejezett formájának egybeállása a számítógépemen. Az első kérdésére viszont nem tudok válaszolni. Talán az egész életem kellett hozzá? Őszintén mondom: nem tudom.

Miért döntött úgy, hogy jegyzeteket is csatol a szöveghez? Egy fikciós műben ez némileg szokatlan.

Teljes mértékben igaza van. És magam is éreztem ezt, és mint olvasó, tapasztalom is, mármint azt, hogy ez nem szokványos. Mindezek ellenére így tettem, egyfajta kényszer hatása alatt, vállalva ennek bármilyen kockázatát, fogadtatását. Ez egyébként az egyik pont is lehet, ahol fülön csíphetnek, mint “civilt a pályán”.

Miért jegyzi álnéven a kötetet, és milyen megfontolások alapján választotta a Teofilos Miklóst?

A legfontosabb késztetés erre az volt, hogy legalább egyet visszalépjek a személyemet illetően, azaz azt szeretném jelezni, hogy az Üzenetben és nyilvánosságra kerülésében inkább közreműködő vagyok, mintsem szerző, ez utóbbinak hagyományos értelmében. Egy másik ok, amely írói név választására ösztönzött, hogy a hivatalos okmányaim szerinti nevem “Dr.” titulust is tartalmaz, és hát ez bizony zavaró lehet egy szépírás jegyzőjeként.
A fenti meggondolások után választottam egy álnevet magamnak, amit viszont első szakmai kritikusom teljesen jogos véleménye alapján el kellett vetnem. Ezen a ponton tanácstalan lettem. És akkor feltettem a kérdést magamban (nem magamnak!), hogy ki írhat egy ilyen írást. A Teofilos név jött válaszul. A Miklós pedig az eredeti, anyakönyvezett keresztnevem.

Hogyan választott kiadót a Háborúság és békességnek? Milyen tapasztalatai voltak ezzel kapcsolatban?

A kiadó választása egy kedves eseménysor eredménye. Az történt ugyanis, hogy az elkészült kéziratot két, hozzám – és a témához is – közel álló személynek elküldtem “próbaolvasásra”, őszinte véleményüket kérve. Mindeközben eredetileg magánkiadásra gondoltam, amelyre korábbi tapasztalatom is indított: legyen egy kinyomtatott, könyv formátumú példányom azok számára, akik komolyabban kíváncsiak volnának arra, hogy milyen gondolatok, hitek, tapasztalások foglalkoztatnak. Az első két olvasóm bíztató visszhangja viszont arra késztetett, hogy keressek lehetőséget egy objektív, szakmai véleményre is. Így akadtam a későbbi kiadóm ilyetén szolgáltatására. Miután onnan is bátorító ítélet jött, kínálta magát a következő felvetésem, hogy nem csak mint kritikus, hanem mint megjelentető kiadó is pártfogásukba vennék-e az írást. A választ erre a kérdésre a nem sokkal ezután aláírt szerződésünk adta meg. Nem kell mondanom ezek után, hogy csak pozitív tapasztalataimról számolhatok be együttműködésünk minden egyes fázisáról. És itt meg is ragadom az alkalmat, hogy mindezért a nyilvánosság előtt is köszönetet mondjak a kiadóm kollégáinak.

Készül esetleg egy folytatással? Vagy valamilyen más műfajú írással?

Őszinte válaszom erre az, hogy nem készülök ilyesmire. Ha valamire mégis készülök, azaz amire készületben tartom magam, az az, hogy nyitott lélekkel és tiszta elmével találjon egy esetleges pillanat, amelyben újra valamilyen Üzenet érkezik.