Mester Györgyi: A kézfogó
Már december óta tervezték az eljegyzést, mégis kihúzták egészen tavaszig, abból a megfontolásból, hogy ha már karácsonykor nem tartották meg a kézfogót, akkor üljék meg azt egy igazi szép, tavaszi napon. Így más hónap természetesen nem is jöhetett szóba, mint a szerelem hava, a virágillatú május.
Nagyon készültek rá mindketten, de különösen ő, az eljövendő menyasszony. A nagy nap előestéjén, családi fotókat nézegetett. Már voltak fényképei leendő családtagjairól, közöttük a fiú szüleiről is. Amikor kezébe került majdani apósa képe, elgondolkozva nézegetni kezdte. A középkorú arcon az ismerős vonásokat kereste, mármint a fiú arcvonásait. Meg is lelte. Az életben fel sem tűnt neki, hogy apa és fia mennyire hasonlítanak egymásra. A kép ugyan csak derékig ábrázolta az idősödő férfit, ő azonban tudta, hiszen már többször volt alkalma találkozni vele, hogy inkább alacsony, még középmagasnak se mondható, és köpcös. Olyan csupamarok kis ember, rövid kar, kurta húsos combok, holdvilág kép, a nyaka egybeolvad csapott vállaival. Mindig szuszog, vagy a tüdejével van valami, vagy csak egyszerűen a kövérség miatt. Szemüveges, ráadásul vastag, minden ízlést nélkülöző, fekete keretes okulárét hord. A haja is már ritkulóban, pedig még csak a negyvenes évei elején jár, és őszül is. Az apró, sötét szemekből vőlegénye tekintete nézett vissza rá, bár a fiú anyja világosabb szemét örökölte. Viszont az apja termetét. Most középmagasnak mondható, és mivel még nem hízott el, nem lehet ráfogni, hogy feltűnően alacsony lenne. De tény, ami tény, ővele majdnem egymagas. A fiú egyáltalában nem sportol, és bár többször kezdeményezte, hogy járjanak el együtt úszni, az mindig talált valami kifogást. Hol nem ért rá, hol „csak” meg volt fázva, máskor pedig egyszerűen elkezdett hízelegni, és ekkor ő mindig engedett, moziba mentek. Ha már most kicsi, pedig még sovány, de elhízik, mert nem sportol, mi lesz később?!
És ekkor váratlanul megjelent előtte egy jövőkép. Lelki szemeivel látta, amint ő az otthonukban épp vacsorát készít, amikor az ajtón csöngetnek. Tudja, hogy ebben az időben csak a férje lehet. Beengedi, és az ajtón belép egy köpcös, rövid karú, kurta combú, kerek fejű férfi, mosolygó, apró, világos szemeivel rákacsint, miközben első szava hozzá, a nejéhez, az, hogy elkészítette-e a beígért szalontüdőt vacsorára. Azután arról tudakozódik, milyen volt az uszodában a gyerekkel, majd vacsora közben javasolja, hogy mivel másnapra esőt jósoltak, ezért ne kirándulni, inkább moziba menjenek, legyen végre egy élménydús hétvégéjük. És amikor a jövőképen ő erre földhöz vágta a keze ügyébe eső tányért, a csörömpölés hangja magához térítette. Tényleg összetört valami. Olyan erővel csapta a fényképeket az asztalra, hogy a hamutartó leugrott róla, és darabokra tört.
Az éjszaka hánykolódva aludt, kialvatlanul, fekete karikás szemekkel ébredt, s amikor telefonon pontosítani kellett volna, hányra jöjjenek vőlegénye és a szülők az eljegyzési ebédre, lemondta a kézfogót. Síró anyjával, kiabáló apjával nem törődve, csak annyit mondott: átgondolta a dolgot, mégsem illenek egymáshoz.
A leendő vőlegény először megdöbbent, csalódottságot érzett, majd némi megkönnyebbülést. Este megnézte a tavaly nyári videót, és amikor látta, hogy menyasszonya anyja meg a nővérei mennyire elhíztak, milyen rosszul öltöznek, s maga is megtapasztalta, mennyire szalad odahaza a háztartásuk, úgy gondolta, talán jobb is, hogy így alakult…