“Nincs két egyforma beteg”

“Amikor kilépek a kórház kapuján, azt valóban be kell csuknom magamban is” – mondja Sebők Erika, ápolónőként hogyan küzd a kiégés ellen. Az Egy nővér mindennapjai című új kötet (Könyv Guru Kiadó) szerzője az interjúban egyebek mellett mesél a hivatása nehézségéről, a kezdőkre váró kihívásokról, a könyvhöz ötletet adó blogjáról és arról, hogyan talált időt az írásra két állása mellett.

Ahogy a világ sem számított rá, nyilván Ön sem gondolta, hogy az ápolók és szülésznők éve alkalmából egy szörnyű vírussal találjuk szembe magunkat, amely erejükön felül fogja igénybe venni (és veszélyeztetni) az egészségügyi dolgozókat. Ha tudta volna, másképp írta volna meg a könyvét?

Valóban nem gondoltuk volna, hogy ilyen kihívással szembesülünk.
Többen – közöttük én magam is – az elején kissé meginogtunk, ami úgy érzem természetes, hisz nem találkoztunk még világjárvánnyal. De gyorsan felvettük a ritmust, hisz nővérek vagyunk, és ugyanolyan elkötelezettséggel, hittel foglalkozunk a COVID 19 kórokozó által megbetegedett embertársainkkal is, mint járványmentes időszakban, mindennapjainkon.
De nem írtam volna meg másképp, hisz a kötetet egy ünnepi kiadványként állítottam össze az Ápolók és Szülésznők éve alkalmából.

A kötetében szereplő történetekben az ápolói hivatás szépségét és nehézségeit akarja megmutatni, miközben maga is elismeri a bevezetőben, hogy “sajnos az a tapasztalatom, hogy hivatásunk elveszítette egyedülállóan nemes voltát”. Mit gondol, mi lenne az az alapvető változtatás, ami újra helyreállíthatná az ápolói hivatás becsületét? A mostani járvány fog esetleg ezen változtatni valamit?

Én nagyon szerencsés időszakban lettem ápoló. A régi idők világa, tudom, megszépül pár év alatt, de ha a múlt nem ivódott volna ilyen mélyen belém, és nem adna kellemes emlékeket ma is, akkor valószínű, hogy nem lennék ennyi év elteltével a betegágy mellett, és nem szolgálnék töretlen lelkesedéssel. A 80-as években indultam, ami azért volt szerencsés és élhető minden tekintetben, mert igaz, hogy nehéz körülmények között dolgoztunk, zsúfolt kórtermekben, mai szemmel elavultnak tűnő eszközökkel, de minden adott volt, hogy munkánkat végezzük.

Voltunk elegen, olyan orvosokkal, szakdolgozókkal indulhattunk, akiket méltán példaképnek tekinthettünk, figyeltek ránk, segítették az indulást, s nagyban hozzájárultak a maradásunkhoz is. Volt lehetőségünk kérdezni, ha elkeseredtünk vigaszt, megnyugvást találni általuk. Tanulhattunk a szó nemes értelmében. Emellett olyan magas fokú megbecsülés, tisztelet övezett bennünket a betegeink részéről, ami joggal biztosított arról egy-egy nehéz pillanatunkban: Igen, itt a helyünk, mert fontos vagyok, mert szeretnek, mert kiteljesedhet mindaz, amiért nővér lettem.

Ha ápoltam, köszönetet is kaptam, nem csupán bíráló szavakat…

Meg tudtam állni menet közben, és meghallgatni azt, akinek erre volt szüksége. Odafigyelhettem a beteg lelkére is. Nem unottan, sajgó derékkal, fáradtan és fásultan a 13. órában, hanem őszinte érdeklődéssel, kedves biztató tekintettel. Miért olyan fontos ez? Mert nélkülözhetetlen a betegünk lelkével is foglalkozni. Sokkal hamarabb kialakul közöttünk a bizalom, könnyebben együtt tudtunk működni. S mert ez a kapcsolat nekem sikerélményt, neki pedig könnyebb gyógyulást ígér.

A kérdésre válaszolva, ahhoz, hogy változás történjen, újra el kell foglalni a bennünket megillető helyet, több síkon kell elindulni. Ma a fokozódó létszámhiány, egyes kórházak elmaradt infrastruktúrája, az egyre betegebb és esetenként türelmetlenebb társadalom adta megnövekedett terhelés, a munkánkhoz méltatlan anyagi juttatás mélyen rombolja azt a lelkesedést, ami bennünk él, és amit a beteg elvár egy gyógyító intézménytől, az őt ápolótól. Ha a beteg elvárásainak, illetve feladataim zavartalan végrehajtásában önhibámon kívül nem tudok megfelelni, az leginkább az erkölcsi megbecsülésre hat ki. Elsősorban itt kellene pozitív változást elérni. A járvány változtatni fog-e valamit? Erre talán térjünk vissza jövőre.

Kötetéből sugárzik, hogy milyen szeretettel, érdeklődéssel fordul a betegek felé. Honnan merít erőt ehhez a hétköznapokban? Hogyan lehet évtizedeken át ugyanolyan lelkesedéssel végezni egy ilyen embert próbáló hivatást?

Való igaz, ápolóként életünk nagy részét más emberek segítésére, támogatására fordítjuk. Ez a fajta önzetlen, odaadó gondozás gyakran befolyásolja személyes mindennapjainkat és egészségünket, hisz közismerten fokozott megterhelésnek vagyunk kitéve mind fizikai, mind lelki szinten. A napi 12-14 óra túlnyomórészt negatív közeg, amelyben tevékenykedünk, a folyamatosan tapasztalható lelki teher, a stressz, az emberi élet feletti felelősség, a társadalom részéről történő elvárások fokozódó súlya az évek alatt egyre nagyobb súlyt rak ránk. Ahhoz, hogy folytatni tudjam én magam is nap mint nap, bizony hatalmas erőre van szükségem.

Az első és legfontosabb, hogy külön kell választanom az életem. Amikor kilépek a kórház kapuján, azt valóban be kell csuknom magamban is. Ez nagyon nehéz, sok évembe került, mire megtanultam, és előfordul, hogy egy kicsinyke rés marad még ma is. Ahhoz, hogy legyen erőm, nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott családi háttér, ahol elfogadják azt, hogy a napjaim nem átlagosak, számomra nincsenek ünnepek, nincsenek hétvégék, és gyakran vagyok éjszaka is távol. Kell egy jó csapat, ahol ha szükséges erősítjük egymást, akikkel egy-egy nehéz helyzetet át tudunk beszélni és ezáltal képesek vagyunk elengedni. Kellenek pozitív gondolatok, humor, egyfajta optimista beállítottság, hiszen a napi tragédiák mélyen megérintenek. És kellenek azok a munkámat elismerő betegek, akik energiával töltenek fel, amiből táplálkozom a nehezebb időkben.

És mi a titka: hogyan tud egyszerre közel kerülni a betegekhez, és megtartani a szükséges távolságot is, hogy ne viselje meg annyira a szenvedésük?

Ezt az évek alatt tanulja meg az ember, számtalan könny árán. Megkockáztatom, talán lehetetlen is teljesen elsajátítani.
Hisz a legemberibb foglalkozás a miénk. Hivatásunk az emberi kapcsolatokról szól, képtelenek vagyunk közömbösek maradni. Mosolygunk, boldogok és elégedettek vagyunk, ha egy kritikus állapot javulásnak indul, és szomorúak, ha nem sikerül egy életet megmenteni.
Egy-egy nyomasztó eset vagy elengedést követően az nyújt megnyugvást viharvert lelkemnek, hogy én mindent megtettem, amit megtehettem. Neki mennie kellett, de ott voltam vele. Emberhez méltóan tudott átkelni.

Mit tart a legnehezebbnek az ápolói hivatásban? Mi tanácsolna egy most a pályára lépő fiatalnak, mire figyeljen a legjobban?

Amikor elindulunk, minden nehéz. Vannak dolgok, amelyek nem megtaníthatóak, meg kell tapasztalni, át kell élni. Ilyen például, hogyan viszonyuljak a különböző személyiségű betegekhez úgy, hogy együttműködésünk mindkét fél számára sikeres legyen. Hogyan lépjek túl bizonyos helyzeteken, hogyan dolgozzam fel a napi eseményeket. A jókat és a rosszakat. Ápolónként hivatásunk gyakorlásának végéig tanulunk, formálódunk, alakulunk. Nincs két egyforma beteg, nincs két ugyanazon eset, ellátási forgatókönyv. Éles tapasztalatokkal szerezzük meg azt a tudást, ami által napról napra jobb ápolókká válhatunk. Szakmai szempontból is megközelítve szintén folyamatos a tanulás, új ismeretek szerzése. Változik, fejlődik a gyógyítás tudománya. Új eszközök, új gyógyszerek jelennek meg, új ápolási protokollok szerint kell munkánkat végeznünk. Folyamatosan képezni kell magunkat ahhoz, hogy magabiztosan álljunk készen a betegeink támogatására, gyógyításra.

Mire figyeljen egy pályakezdő?

Elsősorban arra, hogy erős legyen. Mind fizikailag, mind lelkileg. Kivülről nem minden olyan szép, ahogy elsőre látjuk, bizony néha kemény kihívásokká változnak a történések. Vigyázzon a lelkére, hisz nagyon meg tud érinteni egy-egy sors, tekintet, egy élet. Legyen őszinte és érdeklődő, merjen kérdezni, ha bizonytalan. Legyen lelkesedése, hite, kitartása ahhoz, hogy elhiggye, ez a világ legcsodásabb hivatása még akkor is, ha adott pillanatban nem így érzi.

Honnan jött az ötlet, hogy könyvet írjon? Kik támogatták ebben? Foglalkozott már korábban is írással?

Írással már 6 éve foglalkozom, 2014-ben indítottam egy blogot Ápolónő címmel. Abszolút politikamentes, inkább a nővéri lelkünkön keresztül mutatom be mindennapjainkat. Az emberek nem tudják, nem érzik valójában hogyan telik egy napja azoknak, akikkel csak akkor találkoznak, amikor életük egy negatív szakasza érkezett el. Azt éreztem, meg kell osztanom a társadalommal azokat a pillanatokat, amelyeket mi átélünk, hogy egy kicsit megismerjenek bennünket, emelkedjen az erkölcsi megbecsülésünk. Akkor még nem hittem, hogy hiánypótló oldal lesz.

Rövid idő alatt nagyon sokan lettünk: ápolók, nyugdíjasok, pályakezdők és úgymond „civilek”. Elmondhatom, mára szuper kis csapatot alkotunk. Ezen a fórumon kikapcsolhatunk, magunkra ismerhetünk, átélhetünk újra meghatározó pillanatokat. Mosolyoghatunk, együtt sírhatunk, erősíthetjük egymást. A civilek pedig azóta már mélyen átérzik hivatásunk szépségét, nehézségét, és támogatnak, lelkileg elismernek bennünket. Egyre többen mondogatták szűk és tágabb környezetemben: mi lenne, ha egy könyv születne mindebből? A végső lökést Sövényiné Klárika néni adta meg (hazánk egykori főápolója), aki teljes támogatásáról és segítségéről biztosított. Az ajánlás is az ő tollából született.

A 2020-as évet a WHO Ápolók és Szülésznők évének nyilvánította. Ez alkalomból állítottam össze a kötetet, mondjuk úgy, ünnepi kiadványként. Csodás, vidám és könnyes történeteket válogattam össze, próbáltam bemutatni azt az örök párhuzamot, amelyben élünk. Mind igaz és nagyon emberi. Én ezzel szeretnék tisztelegni hivatásunk és ápolótársaim előtt.

A kötetben vannak nagyon megrázó pillanatok és vidám helyzetek is. Melyik a kedvenc, legmeghatározóbb története?

Mind szeretem, hisz átélhettem őket!

Az Egy nővér mindennapjaiban nemcsak történeteket mesél, hanem kérdéseket is feltesz az olvasóknak, elgondolkodtat a szakma alapjait illetően. Inkább szakmai, vagy a – szó jó értelmében vett – szórakoztató írásnak szánta a könyvét?

Nem gondolnám, hogy szakmai, ámbár pár jó tanácsot elrejtettem benne. Inkább lelki oldalról közelítem meg egyedi és csodálatosan emberi hivatásunk. A könyv nem kizárólag ápolóknak szól. Szól azoknak, akik betegeink voltak, vagy ezután szorulnak segítő kezeinkre. Azoknak, akik kíváncsiak egy nővér lelkére, a betegágy mellett átélt érzéseire, gondolataira. Azokra a pillanatokra, amelyeket sohasem láthatnak, mert emberi titkok, csak az ápolók élhetik át, mi pedig elrejtjük a világ elől. Beléphetnek velünk együtt ebbe a másoknak sok esetben taszító világba, amely a mi második otthonunk.

Szól az aktív ápolótársaimnak, akik egy-egy történetben saját pillanataikat látják, és átmelegszik a lelkük. Szól azoknak, akik fásultnak és talán kiégettnek érzik most magukat, de a könyvet fellapozva feltöltődhetnek. Nem titkolt szándékom, hogy mire a sorok végére érnek talán megérzik, hogy valóban különlegesek, és azt mondhatják maguknak: Oké, most nagyon nehéz… de ez az én utam, erős vagyok, végig megyek rajta!

Szól a nyugdíjasokat, akik egy életet eltöltöttek az egészségügyben, mások támogatása, mentése, segítésére születtek. Ők egy kicsit nosztalgiázhatnak, kellemes emlékek ébredhetnek szívükben. És végül, de nem utolsósorban szól a leendő nővérkéknek, a most még bizonytalanoknak, akik talán engem is ápolni fognak, és akik remélem egyre többen lesznek. Nagy szükség van rájuk!

Hogyan talált időt az írásra emellett a nagyon feszített munka mellett?

Ma már sajnos egyre kevesebb időm van írni, mert két munkahelyen (belgyógyászati és sürgősségi osztályon) dolgozom, szinte szabadnap nélkül. Hiányzik is nagyon, de azért arra próbálok időt szakítani, hogy egy egy gondolatot megosszak.

Milyen nehézségekkel szembesült az írás során? Hogyan oldotta meg ezeket?

Kimondott nehézséggel nem találkoztam, hisz a gondolataimat, az érzéseimet írtam le. A keretbe foglalás volt inkább feladat, de ezt a kiadó szerkesztője nagyon szépen megoldotta. Hálás vagyok nagyon.

Kiírt magából mindent, vagy esetleg tervezi, hogy folytatja a történeteit?

A könyvben szereplő történetek mennyisége csak csepp a tengerben, hisz évek óta írok, és még szeretnék is. Hisz mindennap történik valami, amit el tudok raktározni nővérlelkemben. Leginkább azok olvashatóak most a kötetben, amelyek mélyen megérintettek, és biztos vagyok benne, az olvasókat is megfogják.