Novellapályázat: Az első írás

Könyv Guru novellapályázata óriási érdeklődést keltett, és még infografikát is ihletett. Nádasi Krisz egytől egyig végigolvasta a benyújtott írásokat. Volt, hogy lelkesedett, volt, hogy fintorgott. Aztán talált három győztest, akik írását a nyár folyamán sorban elemezni fogja.

Az első nyertes most szombaton derül ki. Azt már lehet tudni, hogy Kriszt lenyűgözte a novella stílusa és nyelvezete, és hogy a szerző olyan derűvel írja le a főszereplő minden baját, hogy képtelenség nem szeretni. Érdemes lesz az elemzésért visszatérni Könyv Guru portálra szombaton (is).

Nemcsak három győztes lesz azonban, hanem néhány különdíjas is. Olyan novellákról van szó, amelyek valamiért tetszettek Krisznek, de nem tudta a győztesek kijelölésénél figyelembe venni őket.

Ma közöljük az elsőt, Görcs címmel. Krisz értékelése:

Hát íme a szuper kis írás:

Görcs

Nyomasztó csend a kezdőmondat helyén; mi legyen az? Elkezdeni a legnehezebb. Majdnem azt írtam, hogy minden kezdet nehéz, csak az túl klisés volna. Azért ez megért egy klisét. Rossz szóviccel kezdeni sem annyira megnyerő. Inkább belevágok. In medias rés, talán úgy kellett volna, hirtelen, valamibe belecsöppenni és -csöppenteni, magával ragadni az olvasót, hogy azt se tudja, hol van, illetve tudja, nagyon is jól. Hangosan beszélgetnek a szomszédok a kertben – ez nem hiányzott, egy jó kezdőmondat annál inkább –, nekik van mondanivalójuk.

Nekem is, csak minél több mondanivalóm van, annál kevesebb. Azt érzem, legalábbis. Megszólalnék, de időm nincs rá, ezrével jönnének a szavak, tolonganának egymás mögött, hegyén-hátán, mint emberek a buszra várva – a névelő határozottan bliccelne, a határozói igenév pedig úgy terpeszkedik el egyszerre két ülésen, utazótáskáját is maga mellé helyezve, hogy a határozószó rá is kérdez: a poggyászának is vett jegyet?

– Nem, nem! – kiáltja a szomszéd. Nem tudom, mire, de reagál. Félmondatokat csípek el, nem tudom, mi a téma. Még abban sem vagyok biztos, zavarnak-e egyáltalán. Még egy jóleső düh sincs bennem. Hallgatom. Hallgatok.

Kinyitnám a szám, de már préselem is vissza a levegőt. Koptatom. Lehet, meg sem tudnám fogalmazni, akkor meg minek. Felesleges. Ahogy ez a pár, utóbbi mondat is. Vizet kortyolok, állítólag elősegíti az agyműködést, lehet, lesz ez még jobb is, eszembe jut valami, és leírom.

Na meg abba az 1000-1500 karakterbe beleférni. Bocsánat, szóba. Ha lenne is mit, csak zsúfolgatnám, kétségbeesetten kiáltanának rám a töltelékszavak, miért hagyom ki őket, de még a legnépszerűbb közneveket is magamra haragítanám; összepréselve tiltakoznának a kevés hely ellen(?), miatt(?). – Mindkettő jó, talán az ellen jobban hangzik.

– Akkor most melyik legyen? – kérdezi a szomszéd, az egyik. A másik is lehetne, nincs jelentősége.

Megtörlöm az arcom, visszarakom a szemüvegem, de még mindig félig üresen áll előttem a … papír, mondanám, jobban is hangzana, de az igazság az, hogy a Word dokumentum. Már-már szánalmas. A pályázat szó is leblokkol, van egy furcsa mellékíze a szónak – az a hivatalos –, melyet legszívesebben azonnal kiköpnék, legalább az meglátszik. A monitoron. Pályázni. Talán mert hasonlít a gályázni szóra. Viszont enyém a pálya. Az is ijesztő, mert szabad. És akkor mit kezdjek vele? 357 szó eddig. Nem rossz, nem rossz. Már 365. Na még egy korty.

A szomszédokat nem látom, csak hallom. Ketten beszélgetnek. Most elhalkultak, biztos dolgoznak, elvégre ez munkás világbelé vettettek, ezek mindig farigcsálnak valamit, bútorboltjuk van. Egy lecsiszolt történetre lenne szükségem, jó napot. Tartósat, stabilat képzelek el, posztmodern stílusú, a színe inkább világos, öröm legyen ránézni. Ez mennyiben lenne szavanként? Ha többet vásárol, olcsóbb, érdemes hosszabbat venni. Nekem maximum 1000-1500 karakter kell – vagyis szó. Ja, és lapraszerelt legyen, az fontos. Egyéb kívánság? Igen. Kerek legyen, szép kerek. Jól kidolgozott. Már-már formás…

Itt kellene szünetet tartanom. De nem teszem; ezt vagy egyben, vagy sehogy. Inkább egyben. 462 szó. Kávé, az felébreszt. Hogy ez eddig nem jutott eszembe – csapok a homlokomra (végre történik valami).

Sokkal nem lett jobb, ráadásul a kerek, formás történetre terelődött gondolataim nemigen készülnek helyváltoztatásra. Szomszédaimmal ellentétben – ők most bemennek, valószínűleg pihenni. Elcsendesül a kiürült kert, szinte éden. Nyugalom van, a kurzor is türelmesebben villog a képernyőn. Még mindig várja a szavakat, de mintha már nem követelőzne annyira. Jőni fog, ha jőni kell.

Fordulatnak is kell érkeznie; jókor, jó helyen. Meg csattanónak. Bár még kezdőmondatom sincs, így nem illik a végén gondolkozni. Meg figyelnem kéne a szóismétlésekre. Meg címet is kéne adnom neki. Valami frappánsat, jót, beszédeset, figyelemfelkeltőt. Egyre inkább görcsbe szorul a gyomrom.

A görcs. A névelős címektől mindig tartok. Túl sokat várnak el maguktól. Mintha felmagasztalnák előre azt, amit mond, pedig az nem lehet több annál. Persze kevesebb se.

A görcs ötven árnyalata. Ostoroznak a betűk, vörösre – véresre? – vernek. Örülök a fájdalomnak, sírva vigadok, kéjes sikolyok szelik át a szóközöket. Csattanó, csattanó.

Mea … és akkor most ide jönne a görcs latinul, ha tudnám, hogy van. Lábjegyzet: épphogy kettessel mentem át belőle az egyetemen. Mondhatnám: mázlim volt. Fortuna. Az én görcsöm. Egoista, nem tetszik.

Görcs. Ez jó. Egyszavas, nem hosszú. Már a szó maga is szinte markol. Rándul, aztán markol. Megragad, nem enged, fájdalmat okoz, ha elmúlik: jó. Addig viszont gyötrelem, kínzó alliteráció. Görcsnek görcsével görcsölsz.

Kétségek közt kortyolom a kávét. Jó lesz ez? Vagyis: jó ez? (ne halaszd holnapra, ld. vagy egyben, vagy sehogy) Újra kijönnek a szomszédok a kertbe, farigcsálnak tovább, tesznek-vesznek, valami készül, hallom, ahogy fűrészelik a fát, elnyomja beszédüket. Egyre inkább azt érzem, ők is szenvednek. Mindenkinek a maga keresztje. Onnan gondolom, hogy fásultabb a hangjuk, már amikor hallom. Kissé talán idegesebb is. Meg-megáll a fűrész, így vagy úgy kéne, mondják. Mindig ez a kéne, bár a kellnél jobb, mégsem annyira szabad a pálya. Talán épp korlátot készítenek.

Ezek a betűk egyre többen vannak, a korlátoltság is lehet korlátlan, és vice versa (ennyit még tudok latinul). Csak nem vesznek össze. Sok jó betű kis helyen is. Annak nagyobb az esélye, hogy én veszek össze velük. Nem érdemes, tudom. Nem jó velük rosszban lenni, nagy szükségem van rájuk, bízom benne, ez fordítva is igaz. Fordítva – nyald a seggem ordítva. És jó, mert lehet velük játszani. Vigyázok, ne legyen belőle sértődés, inkább hagyom őket győzni. Finoman kéne bánni velük. Kéne, már megint.

Át is kellene olvasni újra, meg újra, hogy tényleg szép, kerek-e? Ez még most sem hagy nyugodni, lássuk be: ilyenkor nehéz koncentrálni, könnyebben megbocsátható egy kis csapongás. Vagy a fűrészelés.

– És a kezdőmondat megvan már?! – kérdezem magamtól szigorúan, vissza kellene terelni gondolataimat eredeti medrükbe, már ha volt olyan nekik. Nem igazán, ez a baj. Az már kevésbé, hogy a szomszédok még mindig dolgoznak, ők nemhogy zavarnak, azt hiszem, örülök neki.

– Több nincs? – kérdezi most az egyik (vagy a másik).

Jogos. Magamra veszem, nehéznek érzem. Agyon azért nem nyom, viszem én, hagyjad. Mindenkinek a maga… Címem legalább már van, az is valami.

957. Haladok, azt hiszem. Préselem ki magamból a betűket, lassan halálnak halálával, keresztre feszítenek a betűk, fejem fölé vésték: írni. De mit? Kezd elszállni az ihlet, fáradok, már a kávé hatása sem a régi, főzhettem volna erősebbet is. És akkor most hogyan tovább? Van még hova?

– Tudod, mi a szívás? Hogy nekünk ez a hobbink – mondja a szomszéd. Jókor, jó helyen. Én is ezt érzem. Csattanónak persze kevés.

Kozma Sándor