“Örömteli diadalmenet helyett sok kínnal, könnyel, keservvel találkoztam”

“A homoszexualitás, a transzneműség, az egyéb orientációk és identitások, nem szabadon választott utak” – hangsúlyozza L. Murányi László, akivel most megjelent kötetéről, A szivárvány árnyéka című riportkönyvről beszélgettünk. Az Ad Librum kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője az interjúban mesélt egyebek mellett arról, hogyan fogadta a környezete és a szexuális kisebbségek tagjai, hogy erről a témáról szeretne könyvet írni, milyen saját előítéletekkel kellett megküzdenie a munka során, összeegyeztethető-e szerinte a vallásos hit és férfimelegség, illetve, hogy miért nem elegendő, ha valaki “csak” empátiával közelít ehhez a kényes kérdéskörhöz.

A hétvégi népszavazás miatt (is) nagyon kényes témához nyúlt, amikor az LMBTQ emberekről írt riportkönyvet. Mi volt az alapvető motivációja, hogy belevágjon ebbe a feladatba?

Amikor 2020 őszén elkezdtem a szivárványkönyv anyaggyűjtését, még nem volt ennyire elmérgesedve a politikai közbeszédben ez a vita, és még előtte álltunk a homofób törvényalkotási folyamat legjavának is. Sejteni viszont már lehetett, hogy valami nincs rendjén, és jó néhány barátom már akkor figyelmeztetett, hogy forró témához nyúlok. Az alapmotivációm az volt a témaválasztásban, hogy csodálkozva tapasztaltam: a nem érintett magyarok nagy többsége úgy alkot véleményt a szexuális- és nemi kisebbségekről, hogy közben a legalapvetőbb valós ismeretei sincsenek meg a jelenségről. Nekem sem voltak, ezért aztán meg akartam ismerni ezt a világot – hogy másoknak is megmutathassam.

Nagyon szimpatikus a témát megközelítő bevezető gondolata, amelyben azt latolgatja, vajon mit tett volna szülőként, ha a saját lánya jelentette volna be: “másnak” érzi magát, mint a barátnői, osztálytársai. Hogy látja, mennyit segítene az LMBTQ téma társadalmi feldolgozásában, ha széles körben terjedne ez az empatikus megközelítésmód? És mit gondol: miért ilyen nehéz erről a témáról érdemben beszélgetni, vitatkozni manapság?

Természetesen sokat segíthet az empátia, de az önmagában még kevés. Nagyon fontos lenne a megismerés is. Akár a jelenségé, annak hátteréé, akár pedig a szexuális és nemi kisebbségekhez tartozó embereké. A mai Magyarországon sajnos még önmagában a szexualitás is tabutémának számít, hát még az azonos neműek szerelme, vagy éppen a transzneműség kérdése, amit aztán végképp nem ért az átlag magyar polgár. Mi, nem érintett, heteroszexuális emberek, azt gondoljuk, hogy csak az a természetes, mi több „normális” szerelem, amit mi megélünk, és minden más természetellenes, bizonyos vallások szerint pedig még mindig bűn is. Sajnos az utóbbi évtizedben különösen feszültté, indulatossá vált nálunk a melegségről folyó közbeszéd, amiről elsősorban a heteroszexuális többség tehet. Látnunk kellene ugyanis, hogy

a sokat emlegetett „LMBTQ-lobbi” nem más, mint a meleg érdekvédelem válaszreakciója a kialakult helyzetre.

Fontos tudnunk: nem többlet jogokat akarnak, ilyet egyetlen érdekvédő sem mond, hanem csupán egyenlő jogokat. Azzal pedig, hogy a kormányzati propaganda egyenesen ellenséggé tette az LMBTQ-embereket, megágyazott az erősödő, hangos homfóbiának is.

Egy ilyen kötet szerzőjeként bizonyára van véleménye a népszavazási kérdésekkel kapcsolatban. Hogyan tudná röviden összefoglalni az álláspontját ezzel a témával kapcsolatban? Mi az Ön szerint, amit a vitában mindenkinek meg kellene fontolnia?

Ennek a négy népszavazási kérdésnek semmi gyakorlati értelme nincs, csupán arra alkalmasak így együtt, hogy erősítsék a többségitől eltérő szexuális és nemi irányultságok iránti gyűlöletet. [A népszavazásra az interjú elkészítése után került sor, és érvénytelen eredménnyel zárult. A szerk.] A könyvem anyaggyűjtése során találkoztam és interjúztam Csányi Vilmos professzor úrral, az emberi és az állati viselkedés, így a szexualitás, talán legavatottabb hazai ismerőjével is. Azt szerettem volna megtudni tőle, hogy a tudományos kutatások szerint mennyire természetes tulajdonsága az embernek az azonos neműek iránti vonzalom. Engem meggyőzött a tanár úr, hogy maximálisan az: biológiai kérdés, nem pedig kulturális; nem tanult tulajdonság. Akkor hát mitől kell bennünket megmentenie egy ilyen népszavazásnak? És mitől a gyermekeinket? Az utóbbi időkre teljesen ellehetetlenített Melegség és megismerés programban ugyanis nem azt mondták el a különböző korosztályú iskolásoknak, hogy milyen jó melegnek, leszbikusnak, uram bocsá’ transzneműnek lenni. Nem rábeszélni akarták a gyerekeket a heteroszexuális útról való letérésre, csupán azt mondták és mondanák el, hogy van ilyen jelenség, és mit tegyenek, hogyan viselkedjenek, ha találkoznak ezzel, esetleg magukban fedeznek fel árulkodó jeleket. Nagyon fontosnak tartom tehát itt is leszögezni, hogy a homoszexualitás, a transzneműség, az egyéb orientációk és identitások, nem szabadon választott utak. A könyvem anyaggyűjtése során közel száz LMBTQ-körbe tartozó interjúalannyal beszélgettem az életéről, és nem volt közöttük egyetlen egy sem, aki magának választotta volna ezt az utat. Örömteli diadalmenet helyett inkább sok kínnal, könnyel, keservvel találkoztam a riportozások során.

A szivárvány árnyéka kötet melyik története volt a legmegrendítőbb az Ön számára?

Azok, amelyek arról szóltak, hogy a család képes kivetni magából azt a gyermekét, akinek szexuális orientációja eltérült az általánosan bevett heteroszexualitástól. Pozitív értelemben volt viszont megrendítő számomra a Nyírségben élő T. család története, amit nemrég a Tobi színei című remek dokumentumfilmből is megismerhettünk. Csodálatos példát adtak arra, hogy egy valóban szerető és óvó család milyen módon állhat a transzfiúvá váló lánya mellé, és hogyan segítheti az élete kiteljesítésében.

“Nincs két külön világ, mi magunk építünk közénk képzeletbeli falakat vaskos előítélet-téglákból” – írja a kötetének ajánlásában. Mit gondol, eljuthat A szivárvány árnyéka azokhoz, akiknek igazából szól: azokhoz, akik kisebb-nagyobb előítéletekkel viseltetnek az LMBTQ közösség tagjaival szemben? És ezen az említett idézeten túl mi lehet a legfontosabb üzenete a kötetnek – mindenki számára?

Hogy eljut az üzenet, azt csak remélni tudom, és minden tőlem telhetőt meg is teszek azért, hogy így legyen. Könyvbemutatókra, találkozókra, beszélgetésekre járok, ahol magamfajta „heterókkal” is szívesen megosztom tapasztalataimat és gondolataimat. Ha kell, vitatkozom is.

A legfőbb, figyelmeztető üzenet pedig az, hogy: ez veled, a te családodban, a te gyermekeddel is megtörténhet, megtörténhetett volna!

A legdrámaibb beszélgetéseim éppen azokkal a férfiakkal folytak, akiket kemény heteró apa kemény heteró nevelésben részesített, és akik aztán mégis meleggé váltak. Hadd hozzak ide egy viszonylag közismert példát: Karinthy Ferencét és Mártonét. A híres író, közismerten szupermacsó apa, Ferenc, maga is megírta életrajzi naplójában, hogy milyen nehezen tudta feldolgozni magában Marci fia melegségét, amikor pedig ő egészen másra nevelte volna. Márton, a néhány éve sajnos elhunyt fiú pedig éppen nekem mesélt egy korábbi beszélgetésünk során arról, mekkora trauma volt, lehetett az apjának az ő melegsége.

Mint említette, a saját előítéleteivel és sztereotípiáival is meg kellett küzdenie a könyv elkészítése során. Mitől volt a legnehezebb megszabadulnia? Mi az, amiben leginkább változott a szemlélete a munka során?

Az én előítéleteim csak aprók voltak. Ezek közül talán a legáltalánosabb az, hogy az azonos neműek szerelmét, együttélését, leszűkítettem én is a puszta szexualitásra. Rá kellett azonban jönnöm, az érintett beszélgetőpartnereim életét megismerve, hogy az ő párkapcsolatuk ugyanolyan teljes egész és harmonikus tud lenni, mint amilyenek a heteroszexuális kapcsolatok lehetnek. Ugyanolyan érzelmi és gondolati töltésekkel, s csak egyetlen különbség mutatkozik: a két szerelemben, kapcsolatban élő ember azonos neme. Illetve még egy: a gyökeresen eltérő társadalmi megítélés.

Hogyan viseli azokat a támadásokat, visszautasításokat, értetlenkedő vagy gúnyolódó megjegyzéseket, amiket a kötet készítése közben és a megjelenés óta kap? Mit tud válaszolni ezekre? Indulhat-e (indult-e) ki párbeszéd egy-egy ilyen helyzetből?

Nagyon friss még a könyv, néhány hetes csak, nem kaptam eddig negatív visszajelzéseket. Lehet, hogy még nem jutott el az ellenzőkhöz. A párbeszéd szükséges lenne, de ennek van néhány alapvető akadálya. Például a homofóbok legfőbb érve, miszerint a hagyomány, a tradíció felülír mindenféle tudományos érvelést. Megtapasztaltam ezt magam is, miután a könyvemben a barikád túloldalán állókkal is szerepelnek beszélgetések. De ilyen akadályt jelentenek jelenleg a téves és túlhaladott, szó szerinti bibliaértelmezésből fakadó egyházi, vallási parancsok is. A férfimelegség megélésének, az aktusnak bűnné nyilvánítása. Pedig az istenhit és a melegség bizony összeegyeztethető, ezzel kapcsolatban jó példákkal is szolgálnak a könyvben a reverendájukat és szerzetesi ruhájukat levető, ma már világi életet élő meleg expapok. Hiszem azonban, hogy a nem homofób heteroszexuális nagy többséggel az akadályok ellenére is van lehetőség a párbeszédre, de ahhoz kölcsönösen sokkal nagyobb türelemre van szükség.

Mit szólt egyébként a közvetlen környezete, a családja, a barátai ahhoz, hogy ezt a nehéz témát kutatja? Voltak-e emiatt vitái vagy tisztázó beszélgetései ebben a körben?

Vegyes volt a fogadtatás. Egy idő után azt vettem észre a környezetemen, hogy afféle küszöbembernek kezdenek tekinteni, aki a meleg- és a heteró világ határán áll: egyikből jött, a másikba pedig már belát. Voltak vitáim is, de ezeket én soha nem vittem végig vitákként, hanem beszélgetésekké tompítottam.

Senkit nem akartam meggyőzni semmiről, csupán a szerzett ismereteimet igyekeztem velük megosztani.

Nagyhatású volt például, amikor a már említett Csányi Vilmos professzor urat idéztem e beszélgetésekben, vagy például Gábor György vallásfilozófus egyetemi tanárt a Biblia betű szerinti alkalmazásáról.

Milyen esélyeket lát az e téren (is) átpolitizált és megosztott magyar társadalomban arra, hogy elfogadóbban, vagy legalább – az elutasítás, a támadás vagy a közöny helyett – nagyobb empátiával és tapintattal közeledjen ezekhez az emberekhez?

Én nagyon bízom a fiatalokban, az újabb korosztályokban. Nemcsak az LMBTQ-emberek elfogadása dolgában, de sok már kérdésben is. És nemcsak bízom, de már magam is látom, hogy ők készek túllépni az én korosztályom begyepesedett gondolkodásán. Több felmérés, vizsgálat is bizonyítja, hogy az ő köreikben már a nagy többség gond nélkül elfogadja, hogy vannak, akiket az övéktől eltérő szexuális irányultsággal, esetleg nemi identitással ruházott fel az élet, a sors. A kulcskérdés: a megismerés.

Több riportkönyvet készített már (a depresszióról és a függőségről is például). Hogyan kell egy riportkönyvre felkészülni? Milyen előzetes tervezési, szervezési és kutatási munkákat végez el? Mennyi idő alatt lehet tető alá hozni egy ilyen kötetet?

Az én riporteri módszerem e könyvek elkészítése során az volt, hogy szerettem volna a célközönségem tájékozottsági állapotában munkához látni. Azért, hogy miközben magam egyre jobban elmélyülök a témában, megismerem a vizsgált közeget, az olvasót is vigyem magammal ezen az úton. Miután pedig ezeket a könyveimet a teljesen átlagos, laikus olvasónak szántam, mély, tudományos kutatásokra sem kellett vállalkoznom. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne idéznék helyenként kutatási eredményeket, ne szólalnának meg szakemberek is, de csak módjával. E kötetek szöveganyagának több mint felét érintetti életutak, érintettekkel való beszélgetések teszik ki. Így van ez a szivárványkönyv esetében is. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezek a beszélgetések teszik igazán hitelessé ezt a munkát. Egyébként, azt lehet mondani, hogy az első „kapavágástól” a megjelenésig másfél-két év telt el e három könyv esetében.

Milyen tapasztalatokat tudott felhasználni a korábbi hasonló műfajú könyvei alapján? Mennyiben volt könnyebb dolga egy többedik riportkönyv elkészítésekor? És milyen nehézségekkel kellett mégis szembesülnie?

A depressziókönyv volt a tanulómunkám, aztán a függők világában való riportozás erre még sok tapasztalatot rátett, és ezek most, a szivárványkönyv írásakor kamatoztak. Munkaszervezésben, kommunikációban, problémakezelésben egyaránt. Miután mindhárom közegben méltatlanul megbélyegzett emberek élnek, a megbélyegzéstől való félelmek miatt fokozott körükben a bizalmatlanság a „többségiek” irányában. Ha azonban a kívülről jövő újságíró elfogadással, megértéssel fordul feléjük, és nem a bulvár részletek érdeklik, akkor befogadják. A szivárványkönyv esetében is szerencsém volt, mert rögtön az anyaggyűjtés elején olyan emberekkel találkoztam és beszélgettem, akiknek személye, ajánlása aztán garanciát jelentett a továbbiakban.

Mennyire volt nehéz kiadót találni ennek a kényes témának? Milyen tapasztalatokat tudna megosztani a kiadóválasztással kapcsolatban?

Azt tudtam, hogy ez egy jó kézirat, jó anyag, a kiadóknak tehát valóban azt kellett eldönteniük, hogy vállalják-e a témát, vagy nem. A függőségkönyvemet kiadó Kossuthnál kezdtem a sort, ám ők, bár korábban jelezték, hogy érdekli őket a téma, másfél hónapig egy szót sem szóltak a megküldött kéziratra. Se igent, se nemet. Aztán

Csányi professzor úr beajánlott a saját kiadójához, ahol, némi túlzással, az egész csapat elolvasta a kéziratot, majd jelezték: nem tudják vállalni a kiadást.

Ekkor elküldtem még öt kiadónak az anyagot, és az Ad Librum vezetője egy nap elteltével jelezte, hogy: kiadnák. A másik négy helyről még nemleges visszajelzést sem kaptam. Tapasztalatok? Bátornak és kitartónak kell lenni.

A depresszió, a függőség és az LMBTQ téma után milyen “kisebbség” sorsa iránt fog érdeklődni? El szabad árulni valamit a terveiről?

Több téma körül is forognak most a gondolataim. Ezekben már nem szigorúan vett kisebbségek a főszereplők, hanem kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek. Nagyon érdekelnének például az orosz-ukrán háború nyomában megérkezett, illetve rohamosan terjedő humanitárius katasztrófa következményei. És nemcsak a közvetlenül háború sújtotta területeken, vagy a menekültek életében, de itt a hátországban is. Aztán: a napokban ajánlotta figyelmembe valaki, hogy miféle ellentmondások jellemzik a válóperes ítélkezésben a gyermekek elhelyezését. A férfiak és a férfi érdekvédők arról beszélnek, hogy a bíróságok még mindig szinte automatikusan a feleségnek ítélik a közös gyermekeket, míg a női jogvédők azt mondják: nagyon sokszor éppen egy bántalmazó férj kapja meg a nevelés jogát, a bántalmazott anyával szemben. Mi lehet vajon az igazság? Van-e egyáltalán ebben a kérdésben egyarcú igazság? Érdekes lenne megnézni. Végül pedig: régóta itt van a fejemben egy regényterv is, amihez hozzá kellene már fogni. A napokban eldől, hogy miként folytatom, ha pihentem kicsit.