Regényújság / A Csontváry-kód ÷ 9. fejezet

Nácsa János A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától  című könyvének előző fejezetében magánnyomozónk Csontváry eltűnt csontjainak nyomába ered.

A folytatásban Tamás akciófilmekbe illő jelenetbe keveredik Csontváry szobránál…

---

9. fejezet

Ez a csütörtök reggel is ugyanúgy kezdődött a Zalai családnál, mint az összes többi, és ugyanúgy is folytatódott. Tiszta őrültekházával. Ideges kapkodással dúsított zajos káosz lett úrrá a lakáson és annak lakóin. Nem is csillapodott mindaddig, míg valamennyi zokni meg nem találta a hozzá illő lábat és az öltözködés után mindenki le nem ült az asztalhoz, hogy a reggelinek álcázott háromnapos száraz zsömlét befalja. Máté természetesen valami mást kért, de ezúttal a nápolyi helyett a kakaós tejbegrízre esett a választása. Tamás látott neki a kotyvasztáshoz, mert Angéla volt ma a soros fuvaros. Az ő feladata volt munkába menet elszállítani Tomit az iskolába, Mátét pedig az anyósáékhoz, így, ha nem akart éhen maradni, gyorsan le kellett gyártania néhány szendvicset.

Tomi kába unalommal figyelte, ahogyan az anyja ördögi ügyességgel bánt a késsel, az egyik pillanatban még a zsömléket nyeszetelte, a másikban már a belevalókat kente rájuk. Sokszor látta a fodrászszalonban az anyai ollók elképesztő száguldását, s néha úgy tűnt, ezek a fémes jószágok önálló életet élnek. A kis, gonosz szerszámok félelmetes csattogással támadnak áldozatukra, akinek csak hull, hull a haja a földre, s minden hajszállal mintha az életereje fogyatkozna a kuncsaftnak. Ezúttal szerencsétlen a zsömléket érte inzultus, már az ő tányérján is hevert két fél darab, felületesen kezelve némi margarinnal.

‒ Tegyél még rá valamit, csak siess már! – sürgette fiát Angéla, és újabb péksüteményt műtött ketté.

Tomi közelebb húzta magához a lekváros, a mézes és a mogyorókrémes üveget, majd egyesével lecsavargatta a tetejüket. Egy darabig elgondolkodva bámulta a választékot, majd mindegyikből tett egy keveset a zsömléjére, és a késével óvatosan eldolgozta őket.

‒ Mára milyen terveid vannak? – kérdezte Angéla a férjét, hogy ne kelljen elképzelnie, milyen íze lehet a Tomi által kreált eledelnek.

‒ Pihengetek, ahogy az orvos javasolta, meg talán folytatom a napló fordítását, nem sok van már hátra belőle – felelte Tamás, és alaposan megszórta kakaóval a frissen készített tejbegrízt.

‒ Míííg! – adta ki a parancsot Máté, keveselve a kakaó arányát a grízhez képest.

‒ Ez kakaós tejbegríz, nem tejbegrízes kakaópor – magyarázta fukarságát Tamás, de azért még egy evőkanálnyit szórt az édes granulátumból a tányérba.

‒ Ezt nézd! – lökte oldalba Angéla Tamást, és a fejével Tomi tányérja felé intett.

A tányéron heverő két fél zsömlén egy-egy különleges miniatúra kezdett kibontakozni. Az egyiken mintha egy várkastély állt volna, tornyokkal, zászlókkal, vizesárokkal. A másikon a vár felé fordulva egy félelmetes, bár csak egyfejű sárkány éppen tüzet fújt a szájából és az orrlyukaiból. Várható volt, hogy a felpaprikázott hüllő szárnyra kap, és rohamot indít a másik zsömle erődítménye ellen, amire a védők a feléje kilőtt nyílvesszők erdejével válaszolnak. A fenevad ettől nem rémül meg, és egy zuhanórepülés után elragadja a királykisasszonyt, aki férfiruhába öltözve küzdött a falakon a katonákkal együtt. Az uralkodó bátor kisleánya viszont ezúttal sem rémül meg, dárdájával egyenesen elrablója szívébe döf, aki a közeli tóba ejti zsákmányát. A vérmes hölgy így megmenekül, a környékbeli lovagok pedig újabb csel kieszelésével tölthetik idejüket, hogy végre legyen alkalmuk kiszabadítani valahonnan az eladó sorban lévő, és dúsgazdag nőszemélyt.

Tamás megrázta a fejét, hogy eltűnjön a lelki szemei elől az előbb lejátszódott jelenet, de nem ocsúdott még teljesen fel az ámulatból.

‒ Kisfiam, ne játssz az étellel! – figyelmeztette Angéla Tomit, aki késével elegyengetve gyorsan megsemmisítette a lekvár, méz, mogyoróvaj műalkotásokat.

‒ Ne nézz így rám! – védekezett Tamás, amikor Angéla „ez a te nevelésed” pillantást vetett rá. – Nem tehetek róla, Tomi egy zseni, és a zseniknek vannak furcsa dolgaik.

‒ Itt lenne már az ideje annak a hipnotizálásnak – jegyezte meg Angéla, utalva a tegnapelőtti beszélgetésükre.

‒ Jó, jó – nyugtázta Tamás. – Holnap úgyis péntek, csak öt órájuk lesz, iskola után ne anyámékhoz menjen, hanem jöjjön haza, akkor megejtjük a dolgot.

‒ Muszáj? – fanyalgott Tomi.

‒ Persze, hogy muszáj – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Angéla. – Azt hiszem, jót fog tenni neked és apádnak is. Rólam nem is beszélve.

Máté ezalatt az apja segítségével megette a tejbegríz negyedét, a háromnegyedét pedig a kezében lévő kiskanállal teljesen egyedül és dicséretreméltó önállósággal az asztal lapjára kente.

‒ Feesztek, min Tomi – közölte, és ragyogott az arca, hogy olyan nagyfiús dolgot művelhet, mint a testvére.

‒ Na nem! – szörnyülködött Angéla. – Ebben a családban egy művész éppen elegendő, talán még sok is. Belőled informatikus lesz, fogorvos vagy sztárügyvéd, alább nem adom – fogalmazta meg vágyait a meg nem értett anya.

‒ Ezt csak döntse majd el ő – merészelt ellenkezni Tamás.

‒ Ugyan, ha jó irányba terelgeted, úgy tűnik majd neki, hogy saját maga választja azt, amit mi szánunk neki. Ehhez persze a te hathatós együttműködésed is kell, nem nőhet csak úgy, mint a dudva – fejtette ki neveléselméleti nézeteit Angéla.

Tamás minderre már nem reagált, mert ismét felötlött benne, hogy észérvekkel nem lehet a párja elképzeléseit megváltoztatni. Ilyenkor rá szokta hagyni az okoskodást, később aztán úgyis azt tesz, amit az adott helyzetben a legjobbnak gondol.

‒ Szerinted nincs ennek a macskának valami baja? – kérdezte Angéla, amikor a tízóraik elcsomagolása közepette Szultánra pillantott. – Úgy hasal ott, mintha szorulása lenne.

Szultán ismét a konyha küszöbén foglalt helyet, ezúttal az egyiptomi macskaistenségek pózában, vagy ahogyan a szfinxek vigyázták a piramisokat. Arisztokratikus pózba kövülve bámult maga elé, mintha sohasem akarna megmozdulni. Csupán a „szorulás” szóra rebbent meg alig láthatóan a szeme, s a karmai is elővillantak, de önuralmat magára erőltetve szépen visszahúzta azokat a mancsába. Kétségbeesetten akart valamit megértetni a gazdáival, de azok szemlátomást nem tartottak igényt a mondanivalójára.

‒ Ne foglalkozz vele, egyszerűen lépd át, és kész! – tudatta Angélával a macskára vonatkozó tennivalókat Tamás, és eltakarította a művészi reggeli maradékát az asztalról. – Majd diétázik Szultán pár napot, és ismét mozgékony lesz.

‒ Nekem jó így, nem kell, hogy folyton a lábam előtt rohangáljon – fejezte ki a jelen helyzettel való megelégedettségét Angéla. – Bár, mondjuk kitömve, a szekrény tetején még ennél is jobban mutatna.

Tomi az elhangzottakkal kapcsolatos mély ellenszenvét kifejezve némán állt fel az asztaltól, megsimogatta Szultán fejét, majd az előszobában öltözködni kezdett. Angéla ugyanezt tette, Mátét pedig Tamás készítette fel az útra. Már elköszöntek, amikor Tomi az ajtóból visszaszaladt a konyhába, ahol az apja végre nekiláthatott a saját reggelijének.

‒ Szerintem a csontok itt vannak Pécsett, a múzeum előtt álló Csontváry-szobor alatt – okozott újabb meglepetést Tomi az apjának.

‒ Honnan veszed? – érdeklődött Tamás egy csésze forró teával a kezében.

‒ Egész éjjel ezen gondolkodtam, próbáltam megfejteni azt a versikét, amit a dobozkában talált Juliska néni férje – fogott bele érvelésébe Tomi. – Nyilvánvaló volt, hogy Csontváry nem egy temetőben akart valahol nyugodni, hanem a művei közelében. Erre utal az első két sor, vagyis az, hogy „A temető sötétsége helyett / rám a műveim dicsfénye ragyog”. Az „önmagam emléke vagyok” pedig azt jelenti, hogy egy őt ábrázoló valami, méghozzá egy szobor alatt pihennek a csontjai.

‒ Egy valamire azonban nem gondolsz – próbálta a briliáns megoldást összezúzni Tamás. – Amikor ez a kis versike a dobozba került, Pécsett még nem volt Csontváry múzeum, de még Csontváry szobor sem.

‒ Tomi! Gyere már! Nehéz a Máté, nem akarom sokáig tartani – hallatszott Angéla ingerült hangja az ajtóból.

‒ Az nem számít – felelte Tomi, de nem az anyjának, hanem az apjának. Az igazság az, hogy az anyjáról tudomást sem vett. – Aki a csontokat ellopta, vagyis a Napút Zarándokai közül valaki, vagy valakik, már tudták, hogy lesz egyszer egy Csontváry Múzeum, és a közelében áll majd a festő szobra. Az mindegy hogy hol, de lesz. Amikor ez megvalósult, eltemették a szobor alá a mesterüket.

‒ Honnan tudták volna, hogy Csontváry művei állandó tárlaton lesznek láthatók? A jövőbe láttak? – tamáskodott tovább Tamás, de már egyre erőtlenebbül.

‒ Onnan, hogy ők hozták létre – jött a kézenfekvő válasz Tomitól. – Ha voltak olyan ügyesek, hogy a kegyeleti bizottságba bejutottak, és ellopták a csontokat, azt is meg tudták szervezni, hogy legyen múzeum is, szobor is.

Szultán megkönnyebbülten hajtotta le a fejét a konyhaküszöbre, és hangos dorombolásba kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor Angéla csaknem rálépett a mellső lábára.

‒ Hol vagy már? Trécselni ráértek később is, amikor hazajöttünk a nagyitól. Nem akarok elkésni. Indulás! – kapta el a grabancánál a fiát Angéla, és a lépcsőház felé irányította, másik kezével Mátét szorította magához, aki már nagyon unta a helyzetet, ezért az anyja hajának szálankénti kitépkedésével töltötte ki üres perceit.

‒ Ügyes vagy fiam! – kiáltotta utánuk Tamás, de már be is csukódott a család mögött az ajtó.

* * *

Tamás elhatározta, hogy utánanéz a dolgoknak, csak azt nem tudta még, hogyan. Félbehagyta a reggelijét, sietve átöltözött utcai ruhába, és már indult is. A lépcsőházból kilépve kellemes, tavaszi napsütés fogadta. Az égen néhány bárányfelhő lebzselt, enyhe szellő libegtette a fák levelét, és a köztisztaságiak is jókedvű lendülettel rángatták az alumínium szemeteseket a kukásautóhoz, majd ürítés után ugyanilyen energikusan tolták vissza azokat a helyükre. A lakótelepi idill tökéletes volt. Tamás mély lélegzetet vett, s mint aki elszánta magát valami fontos dologra, magabiztosan tett néhány lépést a parkoló felé. Ekkor jutott eszébe, hogy a tűzpiros családi autó felett jelenleg Angéla rendelkezik, így kissé leeresztve a legközelebbi buszmegállót vette célba.

A megállóban várakozva a haditerven gondolkodott. Amikor megérkezett az utasokkal zsúfolt jármű, már tudta, hogy a Csontváry-szoborhoz megy, terepszemlét tartani. Mire leszállt, azt is eldöntötte, hogy ha felkészült rá, egyszerűen ledönti a festő emlékművét, és kiássa, ami alatta van. Ahogyan felfelé baktatott a Széchenyi téren, kitalálta, hogy valamelyik közszolgáltató cég csőszerelő munkatársának mondja majd magát, ha valaki érdeklődne a különös tevékenységének értelme felől. Ahogyan elhaladt a Dzsámi mellett, eszébe jutott annak a volt szomszédjának a neve, aki a gázműveknél dolgozik, és némi rábeszélésre, pár üveg sör hatására, meg némi készpénz ellenében biztosan tudna neki szerezni a cégtől igazolványt, munkaruhát, műanyag szalagot, de még olyan sátrat is, melyet esőben használnak a gödörásók, hogy ne ázzanak meg. Ez utóbbi persze arra is jó lenne, hogy a kíváncsi szemek elől elrejtse a botcsinálta régészt. A célállomásához közeledve még egyszer számba vette a teendőit, és komolyan elmélázott azon, egyáltalán meg meri-e tenni mindezt. Mire a szoborhoz ért, már teljesen bizonytalan volt mindenben.

Csontváry épp a földön pihent. A hátán feküdt, bronzecsetjét az ég felé emelve igyekezett fényt festeni a Napba. A korábbi tartózkodási helyét egy sátor foglalta el, amelyet néhány frissen ásott, sáros földkupac vett körül. A környező fákon, bokrokon és padokon úgy volt kifeszítve egy sárga szalag, hogy senki még véletlenül se közelítse meg a munkálatok helyszínét. Egy táblát is elhelyeztek a sétányon, amin a „Vigyázat! Tűz és robbanásveszély!” felirat virított, s az analfabéták kedvéért egy piros körben lobogó, áthúzott tábortűz is illusztrálta a közleményt. A gyalogosok ennek köszönhetően nagyívben kikerülték a sátrat, és ha valaki megkérdezte volna őket róla, talán még arról is beszámolnak, hogy erős gázszagot éreznek a levegőben. Csak Tamás állt megkövülten a látványtól, és erőt vett rajta a keserű érzés, hogy már megint megelőzte valaki. A következő pillanatban kirepült egy lapátnyi föld a sátor félig lehajtott bejáratán, ékesen bizonyítva, hogy most szerencsére csupán egy kicsit késett, de a lényegről még nem maradt le.

Hősünknek a torkában dobogott a szíve. Miután erőt vett magán, egy kánkánt idéző láblendítéssel átlépett a területet lezáró szalag felett, és még csak el sem csúszott. Nesztelenül a sátor szájához ment, lehajolt, kissé félrehúzta a vízhatlan vásznat, és a félhomályban igyekezett kivenni, mi is zajlik a munkagödörben. A bent tevékenykedő munkás Tamásnak háttal guggolt, s épp azon igyekezett, hogy valamit kiszabadítson a földből. Nagyokat nyögött, amikor a félig kiásott keményfa ládát a puszta kezeivel próbálta kimozgatni addigi pozíciójából. Amint ez sikerült neki, a lendülettől lehuppant a hátsójára. Nem érdekelhette különösebben, hogy koszos lesz a munkaruhája, mert azonnal szerzeményének fedelét kezdte el feszegetni egy keze ügyében lévő vasdarabbal. Hogy jobban lásson, a fény, vagyis a sátor bejárata felé fordult, s ekkor látta meg Tamást.

‒ Maga? – szaladt ki a kérdés Tamás száján, de a meglepetéstől nem tudott többet mondani.

A két férfi egy végtelennek tűnő másodpercig farkasszemet nézett egymással, mindkettőjüket meglepte a találkozás. Tamás egyszerűen nem tudta, mitévő legyen, szaladjon, kiabáljon, vagy kívánjon további jó munkát ismerősének, aztán kicsit távolabb somfordálva hívja a mobilján a rendőrséget?

A lukban álló alak is kényelmetlenül érezhette magát, jobban izzadt, mint amikor még ásott, az erek kidagadtak a nyakán, s a homlokán lévő friss seb is egyre vörösebb lett. Végül Teo Schneider – vagyis aki annak mondta önmagát ‒, ismét a jó öreg pisztolyát hívta segítségül. A kezeslábasa zsebéből elővarázsolta a mordályt, majd Tamásra szegezte.

‒ Álljon arrébb, szépen, nyugodtan, feltűnés nélkül! – szólt az utasítás a sátorból.

Mivel jobb ötlete nem volt, és ellenkezni sem látta értelmét, Tamás hátrált néhány lépést. Juliska néni álrokona kitette a gödör szélére a ládát, majd önmaga is kimászott onnan. A fegyvert továbbra is lebuktatójára fogva a másik kezével felnyalábolta a nehezen megszerzett zsákmányt, majd távozni készült. Vesztére túlságosan feszesre húzta ki a kíváncsiriasztó szalagot, s a cipőtalpát is jókora sárréteg vastagította, így amikor a kelleténél magasabbra emelte a lábát, egyszerűen hanyatt vágódott. Amint földet ért, hatalmas durranás bizonyította, hogy nem játék pisztollyal riogatja a világot, hanem véresen komolyan gondolja a fegyverkezést.

Tamás várta, hogy leperegjen előtte az élete, de úgy tűnt, a filmje még nincs bemutatható állapotban. Mozizás helyett rémülten végigtapogatta magát, szerencsére azonban csak a dobhártyája sajgott, így megkönnyebbülten állapította meg, hogy folytathatja eddigi szerepeit. Ugyanakkor néhány faág és levéldarab hullott alá az égből, jelezve, hogy a sétányon álló egyik gesztenyefa viszont komoly sérülést szenvedett. A környező épületekből néhányan bizonytalanul elindultak feléjük, így Herr Schneider a nagy tűzerőt képviselő stukkerével és a görcsösen magához szorított ládával együtt menekülőre fogta a dolgot.

A futásnak eredt, feje búbjáig sáros, kincsesládát szorongató alak láttán az érkezők is felgyorsították a lépteiket, mintha mindenképp részt szerettek volna venni az izgalmas jelenetben. Egy nagydarab asszonyság, aki a szomszédos kocsmát takarította, a felmosófával hadonászva kocogott a tetthely felé, egy idősebb úr csoszogva szedte a lábát, hogy semmiről se maradjon le, a múzeum nyeszlett biztonsági őre pedig – összeszedve minden erejét és eldobva minden ésszerűséget – egyenesen a lövöldöző után rohant.

‒ Álljon meg! – kiabálta a vézna, egyenruhás fickó, és már látta önmagát a bulvárlapok címlapján, ahogyan az olvasókra mosolyog, miközben egy ékszerekkel tömött ládika mellett guggol.

Herr Schneider először a sétányon szaladt a Barbakán irányába, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból hirtelen módosított az útvonalán, és a Szent István téren át a Kórház tér felé igyekezett kijutni. Erre azonban már nem sima a terep, hanem jelentősen lejt, néhol lépcsősorokkal bosszantva a nehéz teherrel erre trappolókat. A hullarabló hármasával vette a lépcsőfokokat, azonban egyszer elszámolta magát, és akkorát zökkenve érkezett a következő szintre, hogy a hóna alól kiejtette a sokak fantáziáját megmozgató ládát.

A doboz a lépcsőre az egyik sarkával érkezett, majd onnan felpattanva megpördült néhányszor, mielőtt újra lezuhant volna. Az első ütéstől kinyílt a már meglazított fedele, és a bemutatott szaltóknak köszönhetően a tartalmától is megszabadult. Az üldözők legnagyobb bánatára azonban nem aranytallérok csilingelése, hanem csontok koppanása kísérte a kitárulkozást. Csigolyák repkedtek szanaszét, bordák ropogtak, s egy lábszárcsont oly hosszú idő után újra lépcsőzhetett egy kicsit. A koponya sem szándékozott a helyén maradni, álkapcsát maga mögött hagyva nekivágott a lejtőnek. Pattogva gurult, mindig hosszabb és hosszabb utat téve meg a levegőben, míg a már semmivel sem törődve száguldó Herr Schneidert is megelőzve két kuka közé csapódott.

Ide vezetett a fejetlen szabadságvágy.

* * *

Tamás a maga elé kinyújtott kezében tartotta Csontváry koponyáját, s mélyen a szemébe nézett. Ez nem volt nehéz, mert a szemüreg üresen tátongott, vagyis tényleg átható pillantást vethetett a nagy művészre, azaz művészbe. Mint magánnyomozó, és mint pszichológus is szívesen elbeszélgetett volna vele, rengeteg kérdése lett volna hozzá. Sajnos azonban a páciens túlságosan hiányos felépítésű volt ahhoz, hogy szóba elegyedjenek egymással. Egyébként rokonszenvesnek találta a koponya arckifejezését, úgy érezte, talán még össze is tudtak volna barátkozni, ha egy időben élnek.

„Talán egy kicsit nehéz természetű volt az öreg, de én sem vagyok könnyű eset” – elmélkedett Tamás. „Még az is lehet, megtanítottam volna pingpongozni” – tette hozzá, de azt már nem tudta volna megmagyarázni, hogyan is jutott ez az eszébe.

‒ Lenni vagy nem lenni? – tette fel a jelenet figyelembevételével közhelyesnek nyilvánítható kérdést Attila Tamásnak.

‒ Örök dilemma, s a választ csak az égiek hivatottak megadni rá – emelkedett már-már hamleti magasságokba Tamás.

‒ Azt viszont neked kellene megmagyaráznod, hogy miért keveredsz szinte naponta ilyen helyzetekbe – próbálta Attila hétköznapi síkra terelni a beszélgetést.

Tamás nagyokat pislogott, hogy szabadulni tudjon Csontváry tekintetének sötéten tátongó űrétől. Leengedte a koponyát tartó kezét, és szétnézett. Körülöttük rendőrautók parkoltak, mindegyik tetején ott villogott a kék fény. A földön csontdarabok hevertek szerteszét, mindegyik krétával körülrajzolva, mellettük egy-egy megszámozott táblácska. A helyszínelők igyekeztek tökéletes munkát végezni, remek vágóképet szolgáltatva a szorgosan forgató televíziós operatőröknek.

A szemben lévő házfalnak támaszkodva állt a merész biztonsági őr, és borzasztóan lihegett. Az arca vörös volt, irgalmatlanul izzadt, és néha lehajolt, hátha úgy sikerül bent tartani a tüdejét a mellkasában. Ottó próbált vele szót érteni, de el kellett halasztani a kihallgatást, mert a tanú a beszéd helyett a levegővétellel volt elfoglalva. Rendkívül pechesnek érezte magát, hiszen a rosszfiút nem sikerült elfognia, így semmi esélye sem maradt, hogy sztár biztonsági őr legyen belőle.

‒ Szóval, mit is kerestél te itt pontosan? – kérdezte Attila olyan hangsúllyal, hogy Tamás már a bőrén érezte egy várbörtön hűvös leheletét.

‒ Sétáltam – jött jobb híján a sántító válasz.

‒ Éppen arra és éppen akkor, amikor ez a gazfickó egy halom csontot túrt ki a földből? Szerinted mennyire életszerű ez? – igyekezett sarokba szorítani Attila a régi osztálytársát.

‒ Végül is, ez a Sétatér, nem? – lépett ki könnyedén a sarok szorításából Tamás. – Tudod, nemrég kaptam egy jókora ütést a tarkómra, ezért kímélő életmódot írt elő az orvos. Épp egészségügyi sétára érkeztem ide, az autómentes, történelmi belvárosba, amikor láttam, hogy Herr Schneider munkásnak öltözve egy ládikát feszeget. Mivel lett volna hozzá néhány kérdésem, például az, hogy miért hazudta magát Juliska néni rokonának, megszólítottam. Ő válasz helyett inkább le akart lőni, de elcsúszott, így lehetek most tanú, és nem áldozat. Azt gondolom, ebben semmi rendkívüli nincs.

‒ Még hogy nincs? – kérdezett vissza felháborodva Attila. – Az egyik legelvetemültebb nemzetközi műkincscsempész végez ásatást és lövöldözik Pécsett, és te azt állítod, hogy ez egy szokványos munkanap szokványos délelőttje?

‒ Teo Schneider a német maffia tagja? – volt most a meglepetés sora Tamáson.

‒ Nem Teo Schneider, hanem Michal Krajcir, és nem német, hanem szlovák – közölte a bűnüldöző testület információszerző tevékenységére büszkén a tényeket Attila. – A maffia azonban stimmel, ráadásul kiterjedt kelet-európai kapcsolatokkal Ukrajna és Oroszország felé. Ezekkel nem egészséges dolog kekeckedni.

‒ Nehéz ügy – mormogta maga elé meredve Tamás, és kezdett kételkedni benne, hogy Juliska nénivel valaha még találkozik egyszer. Legfeljebb a másvilágon, mert ha így halad, hamarosan ő is ott lesz nyilvántartva.

‒ Nehéz bizony, és rendkívül veszélyes – próbált Attila minél jobban ráijeszteni Tamásra. – Nekem úgy tűnik, hogy ez a fickó Pécsre helyezte át a székhelyét. A szlovák kollégáktól arról kaptunk tájékoztatást, hogy otthon már égett a lába alatt a talaj, valamilyen üzleti vitája támadt a hozzá hasonló sötét alakokkal. Most új vadászterületet nézhetett ki magának, és nincs biztonságban az, aki az útjába akar állni. Úgyhogy, a saját érdekedben kérlek, mondj el mindent, amit erről az ügyről tudsz! Bennem megbízhatsz. Ha benne is voltál valami törvényellenes dologban, de segítesz elkapni ezt a Krajcirt, elintézem neked a vádalkut, így megúszhatod büntetés nélkül. Na, korrekt ajánlat? – nézett Attila az akciófilmekből ellesett elszántsággal Tamás szemébe.

‒ Nem vagyok bűnöző – jelentette ki Tamás magabiztosan.

‒ Én nem is állítottam, hogy az vagy, de úgy érzem, mintha valamit elhallgatnál előlem – igyekezett Attila olyan benyomást kelteni, mint aki nyílt kártyákkal játszik. – Nézd! Szinte a családod tagjának számított özvegy Bakosné, aki Csontváry-képeket másolt, majd lopott, utána pedig nyom nélkül eltűnt. Te hívtad fel a figyelmünket arra, hogy hamisítványok lógnak a múzeumban, de csak utána, hogy leütöttek, amikor egy veszélyes bűnözővel behatoltatok a képeket rejtő lakásba. Aztán meg Csontváry ledöntött szobránál akart lelőni ugyanaz az ürge, akivel korábban közösen vettétek fel a harcot a szomszédasszonyodhoz betörőkkel. Ráadásul, tudod, hogy mi ennek a Krajcirnak az alvilágban ismert beceneve? Nem kell válaszolnod, én megmondom: Csontváry.

‒ Hogyhogy? – ejtette majdnem el a döbbenettől Tamás a koponyát.

‒ Azt terjeszti magáról ez a mocsok, hogy ő Csontváry leszármazottja – jött a válasz. – Valamelyik őse állítólag a festő balkézről született gyereke volt. Krajcir anyai ágon magyar származású, ezért is beszéli a nyelvünket, de semmi sem igazolja, hogy valóban Csontváry fattya lenne.

‒ Talán mégis találhatunk erre bizonyítékot – rejtélyeskedett Tamás, és ismét felemelte a kezében tartott ereklyét, kicsit megforgatta, majd Attila orra elé tartotta. – Itt van nálam. Szerintem ugyanis ez maga Csontváry. Gondold csak el, a szobra alól került elő, miért lett volna ott, ha nem az ő maradványa? Kellene végezni egy DNS-elemzést.

‒ Ahhoz a Krajcirtól is szükségünk lenne mintára, hogy rájöjjünk, rokonok lehetnek-e – hívta fel a figyelmet a vizsgálat feltételeire Attila, és eltolta maga elől a kissé büdös bűnjelet.

‒ Vérminta jó lenne? – érdeklődött Tamás.

‒ Bizonyára. Miért? Vettél tőle vért, mielőtt le akart lőni? – epéskedett a felügyelő.

‒ Dehogy! Azonban a pici feleségem mostanában rám hagyja a mosást, én viszont ezt gyakran hanyagolom, így még nem került a mosógépbe az a törülköző, amin a Krajcir vére szárad. Tegnapelőtt, amikor megsérült, nálunk hozta rendbe magát, összekenve a vendégtörölközőt.

‒ Különben meg teljesen mindegy, hogy ki kinek a leszármazottja. Nem viszi előrébb a nyomozást, ha megtudjuk, Krajcir ősei között ott lebzselt-e Csontváry, vagy sem – legyintett Attila.

‒ No, ebben tévedsz, és, hogy ezt belásd, megosztok veled egy titkot – váltott már-már idegesítően bizalmaskodó hangra Tamás. – Tényleg tudok még valamit, amit te nem, bár az is lehet, ez csak a számomra fontos, más nem is tulajdonítana neki nagy jelentőséget. Én ugyanis biztos vagyok benne, hogy Csontváry a rejtély kulcsa, körülötte forog minden. Elképzelhető, hogy ez csak az én mániám, de egy jó nyomozó semmilyen kis részletet nem hanyagolhat el, mert talán az vezeti, mintegy kézen fogva, majd a tökéletes megoldáshoz.

‒ Tudom, tudom. Kettőnk közül én vagyok a rendőr – szabadkozott Attila.

‒ Épp ezért mondom, hogy oda kell az olyan dolgokra is figyelni, amiket még nem tudunk megmagyarázni. Mint például az, hogy ha ezek Csontváry csontjai, akkor miért volt fontos Krajcirnak azokat kiásni? Ha nem a festő csontjai, akkor miért voltak a szobor alatt? – rendszerezte a gondolatait hangosan Tamás.

‒ Hm. Ezek tényleg érdekes kérdések – ismerte el Attila.

‒ Emlékezz csak, néhány napja az egyik budapesti temetőben is felforgatták Csontváry sírját! Onnan elvittek valamit, vagy üres volt a sír? Vagy ezek a csontok voltak benne, amiket ide rejtettek el, és most tovább akarták vinni? Vagy valaki elrejtette ide, és Krajcir meg akarta szerezni, ezért ásta ki? – keverte meg most már Tamás saját magát is.

‒ Fogalmam nincs – tárta szét a kezét Attila.

‒ Na, ezért kell minden apró információmorzsát begyűjtenünk, mert azokból áll össze az igazság kenyere – szállt el végleg a ló Tamással.

‒ Milyen kenyér? Mit zagyválsz itt össze? Szerintem egyszerűbb lenne mindkettőnk élete, ha végre kiböknéd, hogy mi az a rendkívül fontos dolog, amit szeretnél megosztani velem – kezdte elveszíteni a türelmét Attila.

Tamás körülnézett, mintha meg szeretett volna bizonyosodni arról, hogy senki sem hallgatja ki a beszélgetésüket. Valójában egy kis időt akart nyerni, hogy végiggondolja, mit közölhet egykori osztálytársával. Nem állt szándékában a saját nyomozását veszélybe sodorni, hiszen ő akarta learatni a babérokat, és persze olyat sem kívánt közölni, amiért azonnal letartóztatnák.

‒ Amióta a Juliska néni eltűnt, három olyan személlyel is találkoztam, aki azt állította magáról, hogy Csontváry leszármazottja, miközben hivatalosan a festőnek nem volt gyermeke. Szerintem rendkívül különös, hogy éppen most tűntek fel az állítólagos utódok. Ha sikerülne egy DNS-elemzéssel kideríteni, hogy melyikük állít igazat, talán a nyomozással is haladhatnánk – suttogta Tamás.

‒ Tudtommal csak én nyomozok ebben az ügyben, tehát a többes szám nem indokolt – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Attila.

‒ Igen, ez így is van – döbbent rá Tamás, hogy elárulta magát. – Engem csak a kíváncsiság és a Juliska néni iránti aggodalom hajt.

‒ Bízd csak a dolgot a profikra, és kérlek, add meg a neveket, hogy kik állítják magukról ugyanazt, mint Krajcir!

‒ Megkeresed őket, és rákérdezel, hogy ők valóban Csontváry utódai-e. Mit mondasz nekik, milyen indokkal zaklatja őket a rendőrség ilyen dolgokkal? – próbálta menteni a menthetőt Tamás.

‒ Nem te mondtad az előbb, hogy ez lényeges? – dühöngött Attila.

‒ Lehet, hogy az, de lehet, hogy nem. Szerinted a főnökeid melyik kategóriába sorolnák azt, ha igyekszel egy legendának utánajárni, miközben még mindig nincs meg az eltűnt személy, akit olyan nagyon kerestek? Ezzel nem hivatalos úton eredményesebben lehet foglalkozni. Én szerzek mindegyik utódjelölttől DNS-mintát, te kielemezteted, és már lehet is rajzolni a családfát. Aztán, ha kedved tartja, még mindig kikérdezheted őket a felmenőikről.

‒ Miért érdekel mindez téged? – tudakolódzott a motiváció felől Attila, miközben komolyan fontolóra vette az ajánlatot. Valójában ebben az is szerepet játszott, hogy a főnöke tényleg nem kedvelte, ha megérzései eltávolítják az eredeti feladathoz szorosan köthető tevékenységektől. Legutóbb is fegyelmit helyezett kilátásba a rendőrkapitány, amikor egy iskolából elkódorgott suhanc utáni hajsza alkalmával elszámoltatta költségként az UFO-kutatók kongresszusán való részvételt. Pedig meg volt győződve róla, hogy jó nyomon járt, de a testületnél máshogy gondolták a fejesek. A srác végül önként hazament, igaz, azóta kanalakat hajlítgat a puszta akaraterejével, és eperfagylaltot zabál eperfagylalttal.

‒ Mondtam már, szeretném, ha Juliska mama hazatérne – adta az ártatlant Tamás, de aztán úgy érezte, mégis helytállóbb ezúttal az igazság egy kis szeletét kibontania. – Meg izgalmas is. Évek óta kakis pelenkák és félig megrágott kiflicsücskök között élek, végre van valami, ami feldobja a mindennapjaimat. Nekem is szükségem van egy kis nyüzsgésre. Szóval, megegyeztünk?

‒ Rendben – nyugodott bele a kéretlen társba Attila. – Először kiderítjük, hogy ez a Samu tényleg Csontváry-e, aztán megnézzük, milyen a vére a Krajcirnak. Gyere, elviszlek haza, és egyúttal elhozom a törülközőt is tőletek! Aztán meg várom a további mintákat és a hozzájuk tartozó neveket.

‒ Hogyan fogadtatod el a vizsgálatokat a nagykutyákkal? Biztosan sokba kerülnek, és meg fogják kérdezni, hogy miért volt rájuk szükség – érdeklődött Tamás.

‒ Sehogy, megoldjuk okosba – derült ki, hogy a testületnél is működik a protekció és a fusimunka. – Az Ottó barátnője Pesten dolgozik a központi laborban, majd ő soron kívül megcsinálja. Az Ottó ráveszi a kicsikét, mert szeretné, ha jó jellemzést írnék róla, fel akar kerülni ugyanis a fővárosba a macája közelébe. Vagyis a saját érdeke a kiscsajnak, hogy gyorsan, pontosan és főként diszkréten dolgozzon. Szegény, ha tudná, hogy hogyan néz ki a fiúja, miután egy macska vagy egy kutya elmegy mellette, biztosan szabotálná a munkát.

 

A regény 8. fejezete ITT olvasható.